Már nem kívánkozom ki, egy hóember sem kéri tőlem,
kelts életre ma, de hiába választom a falak biztos világát,
a jó harminccal ifjabb kócos még az utcákon rohangál.
Az arca lángvörös, piszéje századszor szipog,
csurom víz kabátja, a hógolyók helye titok.
Na jó, hát mégsem – ott sorakoznak a patakmeder oldalán,
míg ő a miséről érkezőket várja lázasan, mert lesből hóágyúsat játszani az mindig több, mint lustult izgalom – és én folyton izgalmakra vágytam, ma már bevallhatom.
Főleg, ha büszkeséggel tölt el, haszna van, nincs benne
szikrányi hamis, mert az apám örülni fog, ha elmondom neki – az egyszer biztos is!
…
Az asszonyok fekete kabátokban, kendőkben topognak
– látom már -, de régen varjak voltak egytől-egyig, és az apám úgy tanított; Zavard el őket még a környékről is!
Legutóbbi módosítás: 2017.01.14. @ 08:47 :: Kőmüves Klára
