A hétfő reggel ugyanúgy indult, mint máskor. Annyi különbséggel, hogy ma sokkal fáradtabban igyekezett a munkahelyére. Nem sietett úgy, mint korábban. Szerette volna, ha lassabban telnek a percek. Olyan elhagyatottnak, árvának érezte magát, mint még sosem. A hétvége és az azt megelőző hét történései kivették minden erejét. Nem szerette, ha sajnálkoznak rajta az ismerősei, munkatársai. A kabátja gallérjára csak egy vékony gyászszalagot tűzött.
A temetésen is tartotta magát. Próbált uralkodni érzelmein, de egy-két könnycsepp kicsordult szeméből és ott maradt a szemgödrében, mint egy kalitkába zárt madár. Látását is kezdte már elhomályosítani, szinte csak a körvonalait látta a gyászolók arcának. Ajkába harapott, hogy érezzen egy kis fizikai fájdalmat, remélte, hogy tompítja azt a mélyből feltörő óriási kínt, ami már régóta ki akart szabadulni hosszú ideje tartó fogságából. Legszívesebben teli torokból ordított volna, hogy mindenki tudtára adja, hogy a búcsúbeszéd minden szava hazugság, hogy az apja sosem mondta ki, hogy mennyire szereti a lányát. Sosem mondta ki, hogy megbánta az elmúlt tíz év történéseit. Azt a tíz évet, amit apai szeretet teljes hiányában élt meg. A tíz év alatt, úgy, mint előtte gyermekkorában, annyiszor várta, hogy egyszer majd átöleli, magához szorítja és kimondja a bűvös szót, de ez nem történt meg.
A mai nappal visszavonhatatlanul, fizikálisan is elveszítette. Tíz éve csak a lelkét adta el idegeneknek, amikor nem sokkal édesanyja halála után beköltözött az időskori „hamis szerelem” a szülői házba. Egy év múlva az apja végakaratának engedelmeskedve átruházta az anyai örökségét és a szülői ház összes ingóságát az idegeneknek. Ebbe a mai napig nem tudott belenyugodni. Ez a veszteségérzés a tíz év alatt szinte bőre alá égett, mára már megkövesedett kialudt vulkán lett. Ez ma a temetés napján újra működésbe lépett. Feltépte az összes behegedt sebet. Akkor nem volt más választása, az apja iránti jóságát és tiszteletét zsarolták meg. Előre tudta, hogy az egész história egy kelepce a család számára. De tántoríthatatlan és vak volt az öreg a józanlátásra. Az idegen nő és a lánya mézes-mázos szavakkal behálóztak, felszínes, szeretetet mímelő tettekkel megbolondítottak és becsaptak egy hiszékeny, önmagát túlzottan féltő, a haláltól rettegő özvegyembert. Kövér nyugdíjából éltek évekig, s türelmetlenül várták a kiszolgáltatott idős ember halálát. Ez a várakozás hosszabbra nyúlt, mint ahogy gondolták. Apja utolsó éveiben mindenre rájött, de akkor már késő volt…
Állt mozdulatlanul, rezzenéstelenül, minden fájdalmát magába zárva, nem akarta, hogy lássák a gyengeségét. Talán ebben hasonlít apjára? A búcsúbeszéd végét már alig hallotta. Nem tudott azonosulni egyetlen szavával sem. Ahogy utolsó útjára kísérték szülőjét, végre legördültek félig fagyott könnyei az arcán, úgy, mint a rég kihunyt vulkán mélyéből feltörő láva. Kicsit megkönnyebbült. A fájdalom, amit érzett nem egyszerű veszteségérzés volt, annál sokkal keserűbb, húsáig maró, lélekmarcangoló érzés. Apját temette, de valójában az egész gyermekkorát gyászolta. Azt a gyermekkort, amit nem úgy élt meg, ahogy szeretett volna. A reményt veszítette el, a sokszor elképzelt őszinte, szeretetteljes apa-lány kapcsolat kibontakozásának reményét. Ezt már többé képzeletben sem élheti meg. A remény elvesztése száz halálnál is kegyetlenebb…
… Halála előtt, húsvétkor mindkét kezével megfogta apja kezét. Úgy érezte, ez az utolsó alkalom, hogy megszoríthassa a reményt. Két marokra fogta apja sovány, ráncos kézfejét. Érezte a csuklóján lassuló szívverését, érezte, hogy milyen gyenge, remegő az a valamikori dolgos kéz. A magába zárkózott ember szürke, fénytelen szemében valami különös szín sejlett fel, a szeretet színe. Csak nézett, de szólni, akkor sem szólt. Ott, abban a pillanatban mindent megbocsátott. Azt a szempárt, míg él, nem felejti…
Nem szerette, ha sajnálkoznak rajta az ismerősei, munkatársai. A kabátja gallérjára csak egy vékony gyászszalagot tűzött. Nagy levegőt vett és belépett az iroda ajtaján.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Szulimán Eleonóra
