Deme Dávid : A felhők mögött még ugyanúgy süt a Nap

 

A kórházi osztályba vezető ajtó kilincse ugyanolyan fagyos volt, mint a szoba, ahova beléptem a didergető novemberi hidegből. Szemem azonnal az ágyra irányult, tudatosan léptem a benne fekvő személyhez, aki valamikor régen boldog, vidám — és ami talán a legfontosabb — egészséges volt.

A dermesztő érzés, amit keze érintésétől kaptam megijesztett ugyan, de korán sem annyira, mint a hang, ami ezután fogadott:

— Még ponti időben érkeztél!

Az alak, aki eddig a szoba sarkában elhelyezett széken ült, felállt, és az ablakból befolyó holdvilágnál lassan kirajzolódtak vonásai. Egyetlen szóval tökéletesen jellemezni tudtam őt: átlagos. Akár hiszel nekem, kedves idegen, akár nem, tényleg csak így tudnám leírni. Nem túl magas, de nem is alacsony. Tisztán borotvált arc, szürke ing, rajta farmerkabát, hozzá illő farmer a lábain, melyek kifényezett fekete cipőkben végződnek. Mint a kabát és a farmer, úgy a cipő és a nadrágot fenntartó öv is illeszkedett egymáshoz. Haja rövidre nyírt, szemei pedig szürkék, akár az ingje. Szóval röviden szólva ő volt a kis medvebocs zabkásája: nem is túl hideg, de nem is túl meleg, hanem pont jó.

— Te mégis mit keresel itt? — meg sem próbáltam leplezni az undort a hangomban.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire már úgyis tudod a választ? — vágott vissza nevetve az alak. — Hiszen tudod jól…

Nekem is meg kell élnem valamiből — zengtük közösen a kórterem csendjében.

Hogy pontosan hány éve láttam utoljára ezt a semmitmondó figurát, azt már nem tudom. Szerencsére elég idő eltelt már ahhoz, hogy legalább rálépjek a felejtés útjára, de végigérni már nem tudtam. Hiszen itt van újra, de most nem értem jött, és most nem hiszem, hogy érkezne szó szerinti isteni beavatás, mint akkor.

Emlékeim feléledésével eltűnt a kórterem, és helyébe a régi szobám lépett. Feküdtem az ágyon, kezemben az elhasznált fecskendővel (nem drogok, hanem levegőembólia). Viszont ahelyett, hogy elsötétült volna körülöttem a világ, egyszerűen csak besétált a szobámba ez az alak. Ugyanolyan semmitmondóan átlagos volt akkor is.

— Ki vagy te? — kérdeztem meglepetten.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire már úgyis tudod a választ? — felelte mosolyogva.

— Hát, hogy őszinte legyek veled…

— Nem ilyesmire számítottál, ugye? — dörmögte vissza ugyanazzal az idegesítő mosollyal az arcán.

— Igen, mármint, legalább viselnél vörös öltönyt, vagy lennél egy gyönyörű nő, aki bárkinek elcsavarná a fejét — feleltem zavartan.

— És akkor mégis hogyan járkálnék köztetek? Hidd el, én is szívesebben lennék más formában jelen, de már nagyon korán rájöttem, hogy elképesztő hatalma van a semmitmondó kinézetnek. Az emberek nem várnak tőled semmit, sőt, a többségük még csak észre sem vesz.

— Akkor ennyi az egész? Indulhatunk?

— Nem — értetlen kifejezésemet látva még szélesebbre húzódott a mosolya. — Félre ne érts, más se tenne boldogabbá, mintsem kisétálni innét veled. Őszintén szólva kicsit várom is, hogy végre megtegyük, mert talán mondasz nekem útközben valami újat. Nagyon elegem van már a sablonszövegekből, de nekem is meg kell élnem valamiből.

— Akkor nem értem, ha vinni akarsz, márpedig minden feltételnek eleget tettem, akkor miért nem viszel?

— Vedd úgy, hogy kaptál egy figyelmeztetést. Keveseknek jár ez a megtiszteltetés, és szerencsére még kevesebben vannak, akik hisznek nekik, mármint ha vannak olyan őrültek, hogy bárkivel megosztják ezen élményüket.

— De én menni akarok! — vetettem oda dühösen, akár egy kisgyerek, aki úgy érzi, hogy tíz perc pontosan elég volt az óvodából és otthon sokkal jobb.

— Én azt tudom nagyon jól, de nem lehet. Van még tennivalód itt — felelte felém úgy, mintha ettől a mondattól mindennek meg kellett volna világosodnia.

— Mégis mi?

— Remélhetőleg, amikor legközelebb találkozunk, már tudni fogod.

Nem tudom, hogy pontosan meddig tartottam még szóval. Az idő, mint fogalom, igazából már akkor megszűnt létezni, amikor belépett a szobámba. Elkeseredve vettem tudomásul, hogy semmi különlegeset nem tudhatok meg, és ami még külön dühített — mármint azon a bárgyú mosolyon kívül — az az egyszerű tény volt, hogy minden fogósabb kérdésemre ugyanazt a választ kaptam: Nekem is meg kell élnem valamiből.

Az emlékvonat befutott végállomására, és ismét a kórteremben találtam magamat.

— Mégis mire vársz? Mit mondjak neked? Könyörögjek? Ajánljam fel magamat helyette? — a gúny lassan elkezdett keveredni a dühvel, utolsó kérdésemet már majdnem vicsorogva tettem fel.

— Nem te lennél az első. Mond meg őszintén: megtennéd?

— Nem.

— Szóval mégsem számít neked annyira? — már csak a mosolyt láttam, mintha csak az lenne előttem.

— Ne forgasd ki a szavaimat. Nálam a bűntudatkeltés nem működik, és tudod nagyon jól, hogy nem így értettem.

— Akkor mégis hogyan értetted?

— Pontosan tudod, hogy ő — mutattam édesanyámra — mi mindent feláldozott értem. Te mégis hogy éreznéd magad, ha minden, amiért eddig küzdettél, hirtelen eltűnne csak azért, hogy egy alig érezhető kényelmességet hozzon az életedbe? Nem is beszélve arról, hogy számomra a legönzőbb dolog az, ha elvárjuk valakitől azt, hogy szenvedjen, csak azért, mert te nem vagy kész elengedni.

— Örülök, hogy ezt is megbeszéltük, akkor viszem is — és már nyúlt is a keze után.

Úgy csaptam rá a mocskos mancsára, mint ahogy egy gyermekkel tennéd, aki a tiltásod ellenére megpróbálta leemelni a csokit a bolt polcáról. A reakciója inkább meglepettség mintsem ijedtség volt.

— Megengedtem neked akár egy szóval is, hogy elviheted? — hangom már teljesen elvesztette nyugodtságát és a kezem lassan már égett az erőteljes ökölbeszorítástól.

— Ez most nem rajtad múlik — felelte fagyosan, fenntartva ugyanazt a mosolyt. — Most nincs kivételezés, most nincs megtiszteltetés, és ami a legfontosabb: most nincs fenti közbeszólás. Az egyetlen, ami itt van az én és a dolgom, amit meg kell tennem. Hiszen tudod…

Nem hagytam, hogy befejezze. Összeszorított öklömmel belecsaptam a falba, de nem ordítottam. Csak dühvel megtöltve ontottam magamból a szavakat, miközben az agyam leghátsó részében halkan reménykedtem, hogy a hátam mögött felcsapnak a pokol lángjai, tudod kedves idegen, csak hogy hatásosabb legyen a kivitelezés:

— Nem érdekel! Egy szóval sem említette se nekem, se másnak, hogy bedobja a törülközőt. Az egyetlen dolog, amit talán hallhattál tőle, az volt, amikor a fájdalom eltűnését kívánta lázban forgolódva az ágyban, miközben én ott voltam mellette és fogtam a kezét. Ha még egyszer megpróbálod elvinni azelőtt, hogy ő mondaná azt, hogy befejezte, akkor garantálom, hogy nagyon meg fogod bánni!

— Mégis mit tudnál tenni? — kacagott fel, tudatva velem, hogy ezt se most hallotta először, de kíváncsian várja a reakciómat.

Átveszem a helyedet.

A kacagás abbamaradt. Úgy tűnik sikerült valami újat mondanom neki. A mosoly ugyanúgy megmaradt, de a semmitmondó szemek eltűntek, helyükbe egy izgalommal csillogó pár lépett.

— Akkor még inkább elviszem! Rám fér már úgyis egy kis vakáció.

— Ha azt hiszed, hogy hagyni foglak pihenni, akkor nagyon tévedsz. Igazán bele se fogok melegedni a sanyargatásodba, de te már akkor könyörögni fogsz nekem, hogy hagyjam abba. Mindent megígérsz majd nekem, mindent visszacsinálsz, de nekem már az sem lesz elég. Lehet, hogy az angyalok oldalán állok, de egy percig se hidd azt, hogy közéjük tartozom.

— És mégis hogy állítod meg a benne elindult folyamatot? Nem lehetsz mindig mellette, én viszont bármikor beléphetek. Sőt, még a kisujjamat se kell megmozdítanom és ő maga fog hívni. Ugyanúgy ahogyan te tetted anno. Ezt nem tudod megállítani.

— Lehet, hogy te így gondolod, de én igenis tudom, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy nagyon jó esélyei vannak. Tudom azt is, hogy maga az út nem könnyű, de igenis végigjárható. Tudom, hogy elég egy pár apróság a nap végén és máris eltűnnek azok a gondolatok, amik neked oly fontosak, mármint munkavégzés szempontjából. De ami talán a legfontosabb: Tudom, hogy a felhők mögött még ugyanúgy süt a Nap.

A mosolya nem tűnt el, de teljes egészében átalakult.

— Bíztam benne, hogy második találkozásunkra megérted, és úgy tűnik sikerült megnyernem a fogadást.

Válaszolni akartam, de rájöttem, hogy felesleges.

Nem vagyok különleges — vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint amennyire gondolom. Nem rendelkezem különleges képességekkel — vagy legalábbis nem akkora a mértékük és a kinézetük, mint ahogyan reméltem. És nem tudom megváltani az egész világot, de egy részét igenis át tudom alakítani. Ez az, ami miatt itt kellett maradnom. Ez az, amit még meg kell tennem. Vagy legalábbis meg kell próbálnom, mert első ránézésre eléggé lehetetlen egy küldetésnek hangzik. Minél több embert kell meggyőznöm arról, hogy legyen bármennyire undorító, gyomorforgató és elkeserítő a világ Te igenis képes vagy változtatni rajta. Nem én, hanem Te. Az egyetlen dolog, amit tehetek, az az, hogy elindítom a változást önmagamban, és eléggé erőteljesen közvetítem a környezetemben, hogy mások is felvegyék és elkezdjék ugyanazt tenni a saját életükben. Nem kell nagyban gondolkodni, elég, ha egy embernek mosolyt csalok az arcára. Ha az első megvan, akkor holnap meglesz a második és így tovább.

Már csak egy rendezetlen ügy volt hátra:

— Akkor te most innét kisétálsz, és úgy teszünk, mintha ez az egész meg sem történt volna, ugye? — kérdeztem félve a választól.

— Az első felét illetően igen, üres kézzel kisétálok innét, de a második felében kicsit eltérnek a nézeteink.

— Ezt mégis hogy érted?

— Hát nem hallottad, amit a nagy világmegváltó monológod előtt mondtam? Megnyertem egy fogadást.

— És ennek mégis mi köze van hozzá? — mutattam az ágyra.

— Hozzá semmi, de ami téged illet, nos, fogalmazzunk úgy, hogy mivel erősen hangoztattad, hogy önként és dalolva a helyembe lépnél, így hamarosan szavadon foglak…

Először megijedtem a gondolattól, de ahogy egyre többet gondolok rá, úgy válik egyre vonzóbbá. Nem is lenne olyan rossz, csak tudnám, hogy mikor fog végre munkába állítani.

Addig is csak örülök, hogy édesanyám a gyógyulás útján van.

 

Legutóbbi módosítás: 2016.11.30. @ 11:50 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.