Kicsorbult, méla él…

 

Késnélküli, az udvaráról nézte a megunhatatlan, sárgászöld januárvégi füvet, ami nem volt hajlandó teljesen elpusztulni. Nyugatra, majd kelet felé tekintett, de a felhős égen nem látott csillagot, tehát a lenti nyirkosság felső közvetítői paplanszerűen egyesültek. Kedvenc almafája még mindig levéltelen, az egész korona olyan, mint egy nagy nyújtózkodó gyökér.

Szívott még néhányat a nyirkosan is tisztának nevezhető levegőből, meghallgatta, amint a szomszéd kutya üdvözletét küldi, és indult volna befelé. Akkor pillantotta meg a sarkon beforduló Vagdalkozót, aki mindig mindent és mindenben felvágott. Hogy a tisztessége ne csorbuljon, megvárta, hiszen abban az utcában máshova nem lehetett menni.

Vagdalkozó belépett a nyitott kapun, mintha hazamenne.

— Üdvözöllek, így az éjszaka közepén, furcsa emberem. Nagyon szép az idő, alig nulla fokos hűsség, üljünk ide az asztal mellé! Átengedem a műanyagszéket, parancsolj kérlek. Elmesélnéd, mitől vagy olyan, mint egy elfagyott hóember?

— Baj van pajtás, nehezen bírom a nyarak és telek viszontagságát, lassan belebetegszem…

— Te, akinek kis híján kacsalábon forgó palotája van?

— Folyamatos lelkiismeretfurdalásban élek, a hobbim, vagy rossz szokásom miatt. Döntse el, aki akarja, mi is ez. Munkám végeztével valamelyik szegénynegyedben kiülök egy sarokra, és koldulok. Általában járdaszegélyekre, vagy lépcsőkre telepedem le. Már megszoktam, hogy a mínusz húsz fokban óvatosan keljek fel, mert feltéphetem a betont. Sosem szerettem a teátrális embereket, hiteles hajléktalannak öltözöm. Borzas, deres szakállt ragasztok, és egy minden nap sárba, porba taposott nagykabátot is magamra veszek. Azt a régi, széllelbélelt fajtát, amitől nyáron megfulladok a hőségben, és csorog rajtam a mocskos veríték, télen pedig odaderesedek. A múltkor, abban a szép mínusz húsz fokos idilli időben, az összes kolléga melegedőre ment. A tulajdonosok is általában visszavonultattak. Tudod, olyanok is vannak, akiket szigorúan ellenőriznek, és egy fityinget sem hagynak náluk, tulajdonképpen kényszerkoldulásban élik életüket. Ilyenkor a góré mégis úgy gondolja, jobb, ha egy embere túléli azt az időt, s majd a mínusz tíz fokban, ami már szobából nézve kellemes is lehet, újra kezdi.

— Érdekes ember vagy, mesélj nyugodtan!

Késnélküli azt gondolta, az ilyenekre rá kell hagyni mindent. Mit mondhatna egy ilyen kreténnek, aki ennyire maga alá gyűri önmagát? Meg is érdemli! Vajon jól elsajnálgatja magát, másoknak is szokott panaszkodni? Talán aprólékosan részletezi, milyen pocsék dolog zsíros kalapot tartani a szándékosan remegtetett kézben, s közben azon szurkolni, pottyanjon már bele valami? Vajon ez is a közismert harácsolási vágyából táplálkozik? Szeretne még többet? Így pihen? Jót röhög másokon, s még némi pénzt is összeszed. Bár a téli betonon üldögélés nem túl vonzó gondolat…

— Nyílj meg nyugodtan, Vagdalkozó, s beszélj! Azért vagyunk barátok, nemde?

— Hiányzik az a jó, recsegős mínusz sok fok, amikor tartani sem kellett a kalapot, a kezem úgy fagyott meg L alakba, mint a pinty. De szép idő is volt… A gyerekek jobbról, balról seprűket nyomtak a hóba, mert hirtelen spontán „iglum” kerekedett. Méghogy nem lehet a hóban lélegezni! Én nagyon jól elvoltam alatta, bár az is lehet, hogy hibernálódtam… Mit tudom én! Egy kislány egy egész vödör szemetet borított a fejemre. Otthon, olvadás közben úgy éreztem, már ezért megérte! Késnélküli, miért nézel olyan bambán? Ha kiveszel egy adag húst a mélyhűtőből, te is kiolvasztod, nem? Csodálatos dolgok történnek ilyenkor, engem a köztisztasági vállalat dolgozói ki akartak állítani szobornak. Egészen a házam kapujáig szállítottak, onnan meg befújt a szél a fűtött teraszra. Másnap minilavinát akartak csinálni belőlem, de megint begurultam egy ajtón, egy kóbor kutya nyomkodott orrával előre. Nekem nem lehet bajom, ezek úgy szeretnek, és olyan dühösek, hogy csuda! Bizonyos Füligérő Jimmy — tudod na, Rejtőtől — dobált állandóan visszatérő vízi hullákat a tengerbe. A fiúk azt képzelik rólam, hogy én is egy menekülő szoborhógolyó vagyok. Már várom a nyarat, olyankor mindig jókat szenvedek. A legnagyobb gondom az, hogy a parókám alól ki ne csorduljon egy vödörnyi veríték. Télen nagyon jó sapka helyett, de nyáron túl melengető. Szeretem ezeket a holmikat, szégyellném magam, ha nem valódi koldusnak látszanék! Az egész szakma befogadott, még senki nem derítette ki, hogy ez csupán a melléktevékenységem. Sírhatnékom van, ha erre gondolok.

— Barátom, megyek, keresek egy gumikesztyűt és megveregetem a vállad. Szólhattál volna, hogy ne fogjak veled kezet, mert nem vagy igazán steril… Eredj haza, holnap nehéz napod lesz!

— Nehezebb, mint a szokványos? Miért ijesztgetsz?

— Nem úgy értettem. Minden napnak megvan a maga harca, ettől marad a napoknak arcuk, és így emlékezhetünk rájuk, meg tudjuk őket különböztetni. Menj már végre, hajnalodik! Szerintem fürdés és jelmezkonzerválás után, akár egy fél órát is alhatsz reggelig. Apropó, adnál reggelig egy ezer euróst? Jól elnézegetném, aztán majd visszaadom.

— Ez a legkevesebb, fogd és tartsd meg!

Nagy nehezen kituszkolta Vagdalkozót a kapun, majd azonnal visszavonult. Átgondolta következő napját, úgy döntött, déli tizenkettőkor felkel, és meglepi ezt a szerencsétlent, akiről azt szűrte le, hogy soha nem kap semmit. Nyugodtan fordult a fal felé és megrengette a szobát saját horkolásával. Ennyi zajártalom neki is jár, különben szomorkodna körülötte az a rengeteg fal, de már zenének veszi talán.

Időben felébredt, megreggelizett, megvacsorázott és meguzsonnázott. A terv többesélyes maradt, először úgy gondolta, saját maga hajtja végre a morális jó cselekedetet, de nem akarta megalázni ezt a bárgyú agyműködésű alakot.

Azt sem tudta, mennyi az ildomos összeg, mennyit szokás ilyen helyeken adni. Ő általában nem túlozta el, de nem is garasoskodott. Úgy gondolta, ennek az érdekes gondolkodású egyénnek kitesz magáért, gáláns lesz. Odaintett egy szökdécselő kislányt, ügyelt, nehogy cukros bácsinak véljék. Adott neki egy nagy tölcsér fagylaltot és a sarokról odamutatott.

— Tedd annak a bácsinak a kalapjába ezt a pénzt!

A kislány elfogadta a fagyit, úgy látszik nem volt otthonról felvilágosítva, hogy az ilyesminek káros hatásai is lehetnek, vagy csupán reális gondolkodású teremtmény volt, két lábbal állt a földön, és felismerte a jóindulatot. Vitte az ezer eurót, bedobta a kalapba.

Késnélküli egy periszkóppal nézte a sarokról, és megdöbbent, mert az illető elkezdett zokogni.

Telt múlt az idő, már úgy érezte, soha nem hagyja abba. Fájtak a lábai, haza kéne menni, de hogyan, ha nem tudja meg a lényeget? Nem bírta tovább, egy picivel éjfél előtt kilépett rejteke mögül és odaintett.

— Hahó, Vagdalkozó! Már nincs itt senki, mehetünk!

Előbb meg sem mozdult, majd elkezdett himbálózni, mint a drogosok és valami kéregető éneket nyöszörgött. Késnélküli visszalépett, gondolta, később megbeszélik. Úgy látszik, a teljes átélés megköveteli az inkognitó fel nem fedését.

Két és fél évig nem találkoztak. Akkor egy hóvirág-neveldében, sorukra várva gabalyodott össze a tekintetük. Késnélküli átintett, Vagdalkozó leszegte a fejét, aztán olyannyira elfordította, hogy ha a nyakcsigolyái engedik, hátrafelé nézett volna.

Megtörtént a hóvirágosítás, s mert ilyen csekélyke idő után tudni szerette volna, mitől durcás, korábban megnyílt, nem virágbarátja, Késnélküli megvárta az ajtó előtt. Kezet nyújtott, amaz nem fogadta.

— Szervusz!

— Szervusz!

— Mi újság, tán csak nem haragszol?

— Visszaéltél a bizalmammal, kicsináltál. Pellengérre állított, megalázott kövér disznónak érzem magam. Egy egész borravalónyit a kalapomba rakattál, pedig én még soha senkitől nem kaptam sem azelőtt, sem azóta. Alászolgálja, nekem ez így jobb!

Késnélküli, életlen lett. Véletlen ott helyben kicsorbult, azóta is fenegeti magát. Már a hóvirágok is elfonnyadtak, de nem jött rá, merre is mozdulhattak el, a kettőjük agytekervényeit össze nem kötő fura gondolatok.

 

 

 

23látogató,1mai

Szerző Boér Péter Pál 755 írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-bookÍrásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓházWeblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/

6 Komment

Hagyj üzenetet