Boér Péter Pál : Öregfiú – 7.

Lírai emlékek és álmok egy feledésbe merülő emberről.

 

Megébredt ismét. Ugyanazt a szorítást érezte a szívében, mint a dörgő ágyúk és a jövő-menő hadseregek borzalmában. Végigsimított az arcán — úgy reflexből —, borostás volt és igen kerek. Felemelte a fejét és visszazuhant az ágyra.

   

Katit nem tudta kiverni a fejéből. Ott volt, míg szuszogott, aztán az otthoni elszigeteltségnek vége lett, váltak. Pompónia nem bírta tovább a szenvedőt játszani. Bár folyamatosan panaszkodott, igazán senki sem sajnálta, mert ahol a lóláb kilóg, ott erős a kocsonyabűz.

A talán már negyven éves korában is öregünk ekkor került élete legkeservesebb szakába. Külön költözni nem tudott, és egy lakásban hallgatta, amint volt párja szapulja a végtelenségig. Mégsem ütött, nem ordibált, csak nyelt nagyokat, és bőgött, mint egy gyerek, mert abban a tizenvalahány évben néhányszor tényleg nem bírta visszafogni magát, és odavágott egyet-egyet.

Pompónia közvetlen az ajtaja előtt egy cipős ládából kirámolt mindent, aztán vissza, és amíg otthon volt, ezt a tevékenységet folyamatosan végezte. Közben torkaszakadtából szidalmazta. Hadd hallja a vén marha. Azokat a szavakat bizony még ő, az öregfiú is értette.

Pompónia mindennel próbálkozott, hogy megbolondítsa. A család összes tagját odacsődítette, sámlikra ültette, és mondta, mondta, mondta.

Az öreg úgy érezte, vagy az agyveleje, vagy a szíve robban szét, de csak ült, és hagyta csorogni könnyeit. Valamikor régen volt neki egy gázálarca, használta is, de olyan áporodottan átható bűzt, mint ez a szándékos emberkikészítési vágy, sohasem tapasztalt. Az összes gázálarcos tevékenységénél fojtóbb volt.

„Ez a ház akkor is az enyém; Kati sosem mondott volna ilyeneket! Nem csinálná ezt, nem, biztos nem, se éjjel, sem nappal.”

Összeszedte minden erejét és énekelte: „Sej-haj, Kati, vasárnap kirándulunk…“

Megcsuklott a hangja és elhallgatott.

Próbálkozott magát egyensúlyba hozni, de nem sikerült. Vasmarok szorította a szívét, még a bokájában is fájt.

Megharcolta a magáét. Nem volt ellenfél, mert ő nem támadott, hanem elviselte a támadást, mégis ez az egész olyanná vált, mint a szarvasbikák csatája.

Napok óta tartott a viadal. Kezdetben nem halálos, csak a szokásos, évi kényszeres egymásnak esés hajtotta őket. Néhány órányi fenséges agancscsapkodás után kattant a bilincs, bezárultak a reteszek mindörökre.

Fújtak, tépték egymást, habzó, verítékes vérrel vegyült az alkonyat. Már minden levegővételért meg kellett küzdeniük. A két agancsos — úgy tűnt — soha többet nem hajlandó kettéválni, sem az ünők bája, sem vetélytársaik legyőzése, de még a másik leterítése sem volt már cél. Így elterülten, az utolsókat lihegve, végre mindössze ketté akartak válni. Vagy… de hát vagy nincs ebben a fenséges csatában, amelyik soha nem a halálért, hanem a győzelemért indul. A többi bika ügyet sem vetett rájuk. A kecses tartású ünők hiába voltak talán a legszebbek, szívüket legjobban megdobogtatóak, már rájuk sem hederítettek, hiszen mind a két éppen még fújtató, örökre küzdő, szabadulni próbáló — de facto — volt bikával mit lehet kezdeni. A negyedik, barnásan rőtlő naplemente előtt, hasonlóan gyönyörűséges, zöldjüket vesztett, elsötétült levelek lassú hullása kezdte belepni a két halálba menőt. Dupla gladiátorjáték volt ez, két vesztessel, kegyelemdöfés nélküli, szánalmasan keserves, hosszú haláltusával.

Még elképzelte, amint két embertelen odaérkezik, és nekiesik a szerencsétleneknek.

— Józsikám, ezek már a mieink. Reméltem, hogy nem kell feleslegesen lövöldöznünk. A többieket sem akarom elijeszteni, a lőszerért is kár. Minden évben előfordul egy-egy ilyen. Add a vadászkést!

 — Imrus, ezeknek már kés sem kell. Élnek egyáltalán? Hiszen a szemük meg sem mozdul.

 — Élnek, Józsikám, de már nem sokáig. Nincs erejük pislogni. Na, add már, nekik is könnyebb lesz. Milyen jól fog mutatni a falon ez a két fenséges agancs, az egyik nálad, a másik nálam! A szarvashús sem utolsó elemózsia. Menj, hozd közelebb a terepjárót, gyorsan tűnjünk el, mielőtt valami buzgó vadőr felfigyelne ránk! Gyönyörű trófeákkal büszkélkedhetünk majd, nem úgy, mint a piszlicsáré, lesből bámuló, üres kézzel hazasomfordáló, felesleges szabályokhoz kötődő, pancser vadászok, akik ezt a gyönyörűséget képesek lettek volna tán még szét is választani, hogy a lehetetlenből újra éledjenek.

 

Őt is élve faragták, nyúzták, nyűtték.

Pihennem kell, így nem tudok reggel bemenni dolgozni — gondolta —, ilyen nem fordult elő az elmúlt negyven évben és nem is fog. Reggelre összeszedem az erőm, van még egy kicsi a nyugdíjig, nem szégyenítem magam betegeskedő nyafogással. Még hogy betegszabadság, aki dolgozni akar, az dolgozzon! Dolgozni szabad, és csak az nem dolgozik, aki nem akar.

A falnál fehérebb volt, homlokát kiverte a hideg veríték, remegett, és a mellkasa sajgott. Nem lehet baj, gondolta, volt őneki már betegsége kisebb is, meg nagyobb is. Egyszer már túlélte, most is rendbe kell jönnie, ráadásul reggelig.

Egyszer már súlyos bajt is túlélt.

Soványka gyerek volt, kimondottan vékony testalkatú, egészen addig, amíg a húsboltba kerülés gyökeres változást nem hozott az életében. A vékonyka kamasz, soványsága mellett buzgó szorgalommal — nem utolsósorban, bizonyos jutalmak reményében —, serényen vállalta a mindenkori túlmunkát. Roppant rövid idő után, ha kézzel nem is foghatóan, de mérlegen jól mérhetően sikeres vállalkozásnak tűnt önkéntes szorgalma. Reggel-délben-este, triplán étkezhetett mindenből.

Néhány hónap után tokát és pocakot eresztett, amúgy középkorú férfiasan. Egyre nehezebben mozgott, fájt a feje. Így kerek perec visszautasította a repetákat. Elég lesz egy csésze tej és egy szelet vajas kenyér is. Pár hónap múlva, még sok kilóval tekintélyesebbnek mutatkozott. Ő ugyan megmondta, hogy csak egy csésze tejet és egy szelet vajas kenyeret vacsorázik, de a konyhások azt többletnek adták neki!

Azonban a súlytöbblet több mint jól jött. Valószínűleg az életét mentette meg, mert hastífuszt kapott. Ágynak esve vacogó fogakkal, a láztól tüzesen egyfolytában hallucinált. Napokig nem voltak éber pillanatai, sem enni, sem inni nem tudott.

Rémálmában a házukhoz közeli, cserjékkel, bogáncsokkal tarkított, néhol tisztást rejtő, máshol gyomos réten rohant kitikkadt torokkal, kiszáradt nyelvvel, vöröslő és guvadó szemekkel levegő után kapkodva. Érezte, el kell érnie a Köröst. Hátranézett, és iszonyatában még jobban megszaporázta… Tucatnyi csontváz üldözte kaszákat lengetve…

— Ha elérem a Köröst, megmenekültem, ha nem… learat a Halál — gondolta.

Csak rohant, rohant, rohant, rohant… bogánccsal, tüskével karmoltan. És még mindig üldözték, egyre többen. Csontvázak kaszákkal… a Halál… Hűsítő érzést érzett, belesüllyedt a Körösbe…

— Megmenekültem — gondolta, és kinyitotta a szemét. A hideg vizes borogatás megtette a magáét.

— Éhes vagyok! — ez volt az első mondata.

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/