Vandra Attila : Pech…

A svájci frank sok embernek hozott már balszerencsét…
“Mészáros László már a harmadik váltóirodából távozott csalódottan. A svájci frank hiánycikk. Pedig már nagyon körmére érett a gyertya a zermatti szabadságuk előtt.”

 

Mészáros László már a harmadik váltóirodából távozott csalódottan. A svájci frank hiánycikk. Pedig már nagyon körmére érett a gyertya a zermatti szabadságuk előtt. Sízni 3800 méter magasan, a kis Matterhornon nem mindennapi élmény, főleg ilyenkor áprilisban, amikor otthon már hiánycikk a hó, ott pedig ragyogó napsütésre van kilátás. Nem olcsó mulatság, de… még belefér a nagy ritkán megfizethető keretbe, pláne, hogy egy ilyen kalandra még egyetemista gyermekei is könnyen rávehetők. Hát… az utóbbi időben „felnőttei” inkább külön utakon járnak.

A sarkon még van egy váltóiroda, ha ott sem talál svájci frankot, akkor kénytelen lesz eurót váltani, s majd Zermattban azt becserélni frankra… Vagy megpróbálhatja a határon… Á, ott lenyúzzák a turistáról a bőrt…

— Svájci frankra van szüksége? — szólította meg háta mögül egy harminc körüli férfi.

László végigmérte. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek az ajánlattevő. Válaszra sem méltatta, inkább benyitott a sarki váltóirodába. Amikor onnan is csalódottan kellett távoznia, szembement az előbbi ajánlattevő férfival.

— Nem gondolta meg magát? Jobb árat ajánlok, mint a váltóiroda…

Méltassa válaszra, vagy mégse? László habozott.

— Miért nem viszi be — intett a váltóiroda felé a férfi szemébe nézve.

— Ott csak a vétel-árfolyamot kapnám érte, ön pedig az eladási árfolyamon vehetné meg. Ha köztes árfolyamon váltanánk át, mindketten nyernénk rajta. Miért nyerjenek ők? — intett a férfi is arra. — Bátyám Bernben dolgozik, szüleimnek küldte — tette hozzá magyarázatként —, Édesapánk orvosi kezelésére.

Ez elég hihetőnek tűnt. Telefonjának hangja zavarta meg tűnődésében. SMS érkezett. Elővette a zsebéből, és rápillantott. A szolgáltató figyelmeztette, hogy esedékes kifizetnie a telefonszámláját. És volt egy nem fogadott hívása is: Jutka, a felesége kereste, tíz perce. Ha hazamegy svájci frank nélkül, lesz mit hallania. Hiszen százszor megmondta, a valutaváltást ne hagyja utolsó pillanatra…

— Mennyi frankja van eladó? — kérdezte Mészáros László.

— Mennyi kell? — kérdezett vissza a férfi.

— Ezer frank… — felelte. A legtöbb helyen bankkártyával is lehet fizetni.

A férfi bólintott, jelezve, van annyi nála, majd intett, menjenek be egy közeli keskeny mellékutcába, ahol csak gyalogosan lehetett közlekedni, és diszkréten a váltóiroda utcai kamerája fele mutatott.

„Hát, igen… Végeredményben a magánszemélyek közti valutaváltást a törvény tiltja” — gondolta végig László, majd felmérte, négy-öt másodpercenként elmegy a sikátor torkolata előtt valaki. Ám belül zakatolni kezdett egy vészharang. A sikátor kijáratától alig egy-két méterre lecövekelt. Várakozóan nézett a férfira. Az megkerülte, majd szembefordulva hátsózsebéből elővette a svájci frankot. Pergett a pénz a kezében, miközben leszámolta a valutát, majd Lászlóra nézett. Ő is elővette a pénztárcáját, kivette a pénzt, s egyenként számolta át a bankjegyeket egyik kezéből a másikba, fél szemmel a férfi kezét tartva szem előtt. Mikor kész lett, egyszerre nyújtották át egymásnak a pénzt. A férfi azonnal eltette, de László végigsimította a köteget, majd újra számolta. Három százfrankos bankó is kettőbe volt hajtva, így valójában csak hétszáz frankot kapott. Szóvá tenni sem maradt ideje, mert késpenge villant előtte, majd a férfi intett, a frankot is adja vissza.

Szíve a torkában dobogott, miközben hangtalanul tett eleget a felszólításnak.

— Ne merjen kiabálni! Kár lenne, ha annak a szép piros Audinak baja esne pont most, a szabadsága előtt… Hiszen arra kell a frank, ugye? — súgta még fülébe a férfi, majd eltűnt a sikátor másik végén.

Mészáros László, mintegy a fenyegetésnek engedelmeskedve, kirablója távoztával nem kiabált, hanem előkapta a telefonját, de meglátott a sikátor bejáratánál két beszélgető fiatal férfit, akik mintha őt figyelték volna.

„A gazember nincs egyedül” — mérte fel a helyzetet. „S követtek, mióta kiléptem az autóból…”

Sóhajtott, eltette a telefont, majd rövid habozás után elhaladva a két potenciális tettestárs mellett, visszament az autójához, és a kórházba hajtott. Ma van az utolsó ügyelete szabadságuk előtt… Miként fogja ezt elmesélni feleségének?

 

Gina rosszalló fejcsóválással hallgatta végig Sandu beszámolóját a „remek vásárról”, amit kötött.

— Egyszer le fogsz bukni…

Nem tetszett neki a dolog. A valutaüzérkedés, bár törvénytelen, még csak élelmesség. Jobban lehet vele keresni, mint kétkezi munkával, az biztos. Mióta Sandu összejött két haverjával, már átvágják a klienseket. Ezért már simán megköthetnék, bár a legtöbb becsapott ember nem fut a rendőrségre. Hiszen ők maguk is belementek a törvénytelen pénzváltásba. S bizonyítani sem tudják a vádat, hiszen tanú nincs. Ám ez már rablás… Komoly dolog. S az a kés! Ha dulakodásra kerülne a sor, vagy csak a megfenyegetettnek nem akad torkán a hangja az ijedtségtől… Rossz rágondolni.

— Ne parázz annyit! Inkább adj ennem, mert megéheztem munka közben!

Gina elhallgatott a fenyegetően követelőző hang hallatán. Inkább megterített. Az estebéd csöndben kelt el. A nő egy-kétszavas válaszokat adva fejezte ki rosszallását, a férfi viszont kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Sápadtsága végül az asszonykának is feltűnt. Az egyre élesebb alhasi fájdalom végül kikövetelte a magáét. A sürgősségen kötöttek ki.

 „Isten nem ver bottal!” — dohogott magában Gina, de nem tette szóvá. Aggódva vívott közelharcot a sürgősségen Sanduért. Akadt ott még súlyos eset párján kívül: infarktus, autóbaleset, koponyatörés… Végül megvizsgálták. A szolgálatos orvos azonnal a sebészt hívta. A labor és röntgeneredmény igazolta a feltevést: heveny vakbélgyulladás, sürgősen műteni kell.

Gina hiába ügyeskedett az ügyeletes sebész mellett, nem tudta a borítékot a zsebébe csúsztatni. Az orvos lefogta a kezét.

— Nem én fogom műteni asszonyom, hanem a kollégám — hárított. — Betegszállító! Azonnal vigye a beteget a kettes műtőbe!

Mire a lifthez tolták és felértek vele, Gina már ott állt az ajtó előtt, amelyen már nem engedik át a hozzátartozókat. A műtő steril hely.

— Tudtál beszélni az orvossal? — érdeklődött ideges hangon Sandu.

— I-igen… — felelte az asszonyka, láthatóan elhallgatva valamit.

— S odaadtad a pénzt?

— Nem… Azt mondta, ha túlélted, még beszélünk… — vallotta be kelletlenül Gina. Némi habozás után döntött az őszinteség mellett.

A férfinak már eddig is gyorsan vert a pulzusa, részben a láztól, de főleg a műtét lehetőségétől, ám ettől a mondattól mégis duplájára ugrott. Amint becsapódott mögöttük a csapóajtó, egy nővér lépett mellé és egy nyilatkozatot tolt eléje.

— Ezt kérem, írja alá… Hogy vállalja a műtét kockázatait…

— Kockázataiit?

— Még egy ilyen rutinműtét alakalmával is felmerülhetnek váratlan szövődmények… Ha nem vállalja a kockázatokat, nem műthetjük meg… Írja kérem alá…

Újabb hasító fájdalom adott motivációt a kérés teljesítésére, mely után betolták a műtőbe. Lemeztelenítették alsó testét, majd fertőtlenítették. Az altató orvos lépett melléje, s feltett néhány rutinkérdést, miközben a nővérek rákapcsolták a mérőműszerek elektródjait. Csukott szemmel és a fájdalomtól összeszorított fogakkal tűrte. Pulzusa csak nem hagyott alább. Ekkor ismerős hang szólalt meg előtte.

— A beteg aláírta a nyilatkozatot, hogy vállal minden felelősséget?

Rémülten nyitotta ki a szemét. A sebészmaszk mögött is megismerte azt, akit délután kifosztott. Kezében orvosi szike. Tehát ő fogja műteni…

— Nicsak, egy ismerős! Üdvözlöm! Nincs véletlenül némi svájci frankja? De miért néz ilyen rémülten? Tán nem szeretné, hogy én műtsem meg? Adjam inkább át a rezidens kollégának? — mutatta meg az orvosi szikét Dr. Mészáros László. — Kissé tapasztalatlan, de igyekszik… Vigyázz, nehogy a hasfalat összetéveszd az aortával, mint a múltkor — szólt oda az értetlenkedő fiatal orvosnak, aki szóhoz se jutott a vád hallatán.

Az altatóorvos épp a beteg arcára helyezte a maszkot, amelyen artikulátlan üvöltés hallatszott át…

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.