Tizenhatodik fejezet — Dzsekicsen
Dzsekicsen beszámolt Apónak Maugli gyerekeinek fejlődéséről, és arról, hogy a kölykök örökölték apjuk szokatlan képességeit. Addig ecsetelte, hogy milyen szépek, milyen erősek, milyen ügyesek a kiskutyák, míg végre Apó megígérte, meglátogatja őket.
Maugli és Dzsekicsen felkészítette a családot arra, hogy most egy olyan ember jön, aki előtt nem kell titkolózni! Illetve, Dzsekicsen nem szívesen dicsekedett volna a saját tehetségével, no nem azért, mert nagy titok lenne, hanem mert először elfelejtette mondani, és ezért szégyellte magát.
Megmondták a kölyköknek, hogy Apónál nem élhetnek korlátlanul lehetőségeikkel, hiszen Apó ebből a szempontból felkészületlen és védtelen.
Gyulával is kellett beszélni. Dzsekicsen előkészítette vele azt a találkozót, ami nagyon komolynak, és némileg kényelmetlennek is ígérkezett. Annyit Dzsekicsen mindenesetre elmondott Bótosgyulának, hogy majd szeretné neki bemutatni főnökét, aki nagyon érdekes ember, és biztosan szívesen sörözne egyet egy kellemes társaságban, hiszen igen ritkán tud kiszabadulni a Nagyváros taposómalmából. Végül megegyeztek, hogy Dzsekicsen elkészíti a halászlevet, és azt átviszik Gyuláékhoz. Ott elég nagy hely van a házban is, arra az esetre, ha rossz idő lenne. Sőt, ha netalán tovább „görbülne” az este a kezelhetőnél, hát ott van elég hely arra is, hogy ki-ki álomra hajtsa a fejét…
Apó megérkezett, és majdnem hanyatt esett a nevetéstől!
Az út mellett egyvonalban ült Réka és a négy kölyök, betartva a tornasort, és mindegyik mereven nézte Apót, miközben Mauglival ellépett előttük. Réka vakkantott egyet, mire a jobb első mancsukat a fülükhöz emelték, a következő vakkantásra pedig visszatették a földre, a másik mellé. Réka ekkor kettőt csaholt, mire az összes kölyök egyszerre rontott Apóra, kezét-lábát végignyalták, cipőjét harapdálták, kabátujját ráncigálták — szóval, egyszerűen kibírhatatlanul rosszak voltak. Ez néhány másodpercig tartott csak, mikor Maugli ugatott egy öblöset, erre az összes kölyök, Rékával együtt, hanyatt vágta magát, és becsukta a szemét.
Apó már csak nyöszörögni tudott, aztán, mire végre levegőhöz jutott, csak annyit mondott:
— Dzsekicsen repülő cirkusza! Mikor fogtok fellépni?
A délutánt a stégen töltötték. Dzsekicsen és Maugli töviről hegyire elmondták Apónak azt, hogy mire számíthatnak az öttagú kóbor kutyafalkát illetően, illetve, mitől lehet tartani, ha a kölykök ivarérettek lesznek, és elkezdenek szaporodni. Arról is beszéltek, hogy elhullásuk után is komoly veszélyt jelenthetnek, mert, ha a dögöket bármi vagy bárki megeszi, az is hasonló következményekkel járhat!
Aggasztotta is őket, hogy vajon mi lett a Dzsekicsenék által megölt két kutyával! Az erdő átkutatásakor nem találták meg azokat, de erősen hitték, hogy a falka maga falta fel. Emellett szólt, hogy nem találtak más, mészárlásra utaló nyomot, és azért az öttagú falka néhány nap alatt kellett, hogy egyen valamit!
Végiggondolták azt is, hogy a falka jelenlegi formájában is szinte korlátlanul azt tehet, amit akar! Annak dacára, hogy nem túl nagy termetű egyedekből áll, fizikai erejüket láthatóan meghaladó tetteket hajtottak végre. A triatlonos századost például úgy tudták lemészárolni, hogy a kutyák láthatóan egy karcolás nélkül megúszták, közben a néhány tíz méterre lévő büfés egy hangot sem hallott az egészből.
Az általuk véghezvitt akciók egyre bonyolultabbak. Szemmel láthatóan tanul a falka, és olyan ismeretekkel rendelkezik már, ami magasan meghaladja bármelyik főemlősét! Amikor a szuka Mauglival „tárgyalt”, közel olyan bonyolult megfogalmazásokkal élt, mint Maugli. Egyszerre tettek szert telepatikus képességre. Ám, míg Maugli az első perctől kezdve emberek között mozgott, addig a szuka csak alkalomszerűen találkozott velük. Miként lehet, hogy a falka ezt a hátrányt mégis kis híján ledolgozta?
A falka! Az a közös tudat, ami a szuka, és a születésüktől kezdve ebben a közegben felnövő kölykök között alakult ki! Magasabb rendű ez a szellemi kapcsolat, mint a Macska és Maugli, vagy a Maugli és Dzsekicsen közötti. Olyan lehet, mint ami Réka és a kölykök között van…
Egyszerre néztek Rékára, és a rajta csüngő kölykökre.
Este mindenképpen beszélni kell Bótosgyulával!
Apó kivette a csomagtartóból a három adag mirelit halászlevet, és a hat friss halszeletet, amit Dzsekicsen kérésére még a Nagyvárosban vásárolt, Dzsekicsen pedig elővette a bográcsot. Bizonyos rutinnal készítette már a jó erős házi halászlevet!
Apó kocsijával mentek át, de Maugli, Réka és a kölykök külön utat választottak. Hogy miképpen, nem tudni, mégis előbb érkeztek meg Gyuláékhoz. A boltos már tudta, hogy a kutyák után Dzsekicsenék is gyorsan megjöhetnek, így a lakat már a bolton volt, mire Apó megállította az autót, Dzsekicsen pedig kiegyensúlyozta a fedővel letakart, de mégis gőzölgő lábast, amit eddig lábai előtt tartott.
Kölcsönös bemutatkozások után Gyula a teraszra invitálta őket, és már tekerte is a vodkásüveg nyakát, válaszként Dzsekicsen első, már a formaságokat követő mondatára:
— Szevasz, Gyula, mit iszunk?
— Pertut! — volt a boltos válasza, és ezzel gyakorlatilag a másik kettő is tökéletesen egyetértett.
Amíg a halat ették, nem sokat beszéltek, bár Gyula nem győzte dicsérni Dzsekicsen horgászszerencséjét és konyhaművészetét. Ilyenkor Dzsekicsen és Apó komoly életveszélyben voltak! Halevés közben a visszafojtott nevetés ugyanis egy igen kemény túlélési gyakorlatnak számít…
Jóllakottan hátradűltek. Gyula és Apó cigarettára gyújtott. Az első kitöltött pohár sörök habja már leült, lassan kortyolni kezdték. Maugli, érezve a helyzet komolyságát, most kihagyta a sörivást, Rékával együtt komoly pofával várta a fejleményeket.
Gyula törte meg a csendet.
— Nohát. Akkor most már rátérhetnétek, hogy mit is akartok valójában!?
Dzsekicsen már várta is a kérdést. Apóra nézett, aki belevágott.
— Rendőrtisztek vagyunk. Dzsekicsen őrnagyként a Különleges Csoport vezetője, én pedig az Életvédelmiseké. A segítségedre van szükségünk!
Tizenhetedik fejezet — Csikasz
Csikaszt az Öcsivel való találkozás nagyon megviselte. Ez természetesen rányomta bélyegét a fészek hangulatára is. Csikasznak most semmi kedve nem volt mesélni, mégis kénytelen volt kielégíteni kölykei kíváncsiságát.
A kölykök most tudták meg, hogy az ember nem csak egyféleképpen ítélhető meg, pedig eddig csak azt tudták — az ember, az ellenség. Most hallottak egy olyan emberről, akivel egy fenntartás nélküli, kölcsönös szeretet állt fenn anyjukkal éveken keresztül, és ez összezúzta agyukban a kialakult képet!
Úgy érezték, hogy kicsúszik alóluk a talaj. Ez meg Csikaszra hatott vissza, és ez egy önmagát erősítő folyamattá, circulus vitiosus-sá vált. Csikasz kénytelen volt egyre régebbi, már elfelejtett, vagy elfelejtettnek hitt emlékeket elővenni, és minél inkább hátrált az időben, annál követelődzőbbek voltak a kölykök.
Fájdalmas volt visszaidézni az Öcsivel töltött időt, és ezt ráadásul nem lehetett elintézni puszta visszaemlékezéssel, de tudatosan át is kellett élni azt az időszakot! Át kellett élni ahhoz, hogy a kölykök is megértsék.
Eddig a kölykök nem is hitték volna, hogy létezik közös élet az emberrel! Mire világra jöttek, addigra Csikaszban olyan mértékben felgyűlt a keserűség és csalódottság Öcsi apja miatt, hogy ezek az érzések — mintegy védekezésképpen — a tudat legmélyére űzték az emberrel kapcsolatos kellemes emlékeket. Így Csikasz kölykei nem egy tudatos titkolózás eredményeképpen maradtak ki anyjuk korábbi emlékeiből, hanem azért, mert Csikasz tudat alatt elfojtotta magában azt, aminek visszatértében nem reménykedhetett.
Csikasz fáradtan feküdt, fejét mellső lábaira hajtva, és azt érezte, hogy fiai egymás után tűnnek ki agyából. Mintha egy nagy házat néznénk messziről, és látnánk, hogy alszanak ki a lámpák, hogy sötétedik el egymás után az összes ablak. Úgy tűnik, a kölykök tökéletesen elsajátították a legfrissebben tanult technikát, a kizárást.
A négy kölyök most nem tudatosan, mégis tökéletesen hajtotta végre a tanultakat. Mindnyájan úgy érezték, hogy át kell gondolniuk, újra kell értékelniük számtalan olyan dolgot, ami eddigi világuk alapjait jelentették.
Minden, amit eddig tudtak, megingott! Amit anyjuk elmondott, az nem egy történet elmesélése volt csupán, hiszen az a fajta kommunikáció, ami köztük létezett, az érzéseket, a hangulatokat is torzítás nélkül átadta. A kölykök most szembesültek azzal, hogy fajtársaik túlnyomó része él úgy, ahogy anyjuk élt korábbi éveiben. Csikasz, és kölykei vannak valójában a periférián, nekik kell csak minden egyes napot külön-külön csataként átélni a létért való küzdelemben. Nekik nincsen csak megadatva, hogy öreg korukra kímélettel és szeretettel vegyék őket körül. Ők maradnak ki abból, hogyha egy gazdi, vagy a kutya elmegy, akkor a másik szíve kis híján megszakad…
Órák teltek el, mire a fészek tagjai egyenként visszatértek. Különböztek, így kinek-kinek hosszabb-rövidebb időre volt szüksége a visszatéréshez.
A gyorsabbak nem voltak türelmetlenek, sőt, kímélettel, szinte csak érintgetve nyúltak a két lassúbbhoz.
Utoljára az a kölyök jött vissza, amelyik Öcsi elcsalogatását végezte.
Őt igazság szerint nagyon megérintette az a kedvesség, az a fellángoló szeretet és emlék-hullám, ami Öcsiből áradt, amikor megsimogatta! Akkor ezeket az érzéseket teljesen lefedte a fészek közös terve, közös akarata. Nem lett volna nehéz akkor Öcsit megölni, hiszen a falka részeként az egyéni érzések háttérbe szorulnak! Amikor viszont a fészek tagjai — most először! — kölcsönösen kizárták egymást, már nem tartotta volna elképzelhetőnek, hogy ennyire szembemenjen saját érzéseivel!
Mindenki visszajött, a fészek tudata teljessé vált. Elindult egy minden-irányú gondolatfolyam, amiben már Csikasz is részt vett, bár visszafogottan, passzívan.
Ez a fészek már nem ugyanaz a fészek volt. Csikasz kölykeinek már egyáltalán nem tetszett annyira az erdő, mint eddig, nem okozott elégedettséget az, hogy nincs igazi ellenfél, már nem tűnt kizárólagosnak ez életforma, amit maguknak választottak.
A kölykök már nem voltak biztosak abban, hogy ők bármit is választottak volna.
Tizennyolcadik fejezet — Dzsekicsen
Apó kiment a kocsihoz, és behozta a táskáját. Elővett egy újságot, kihajtotta és odaadta Gyulának.
Gyula felgyújtotta a villanyt, és tanulmányozni kezdte a filctollal bekarikázott cikket.
„Túri Attila rendőr hadnagyot soron kívül előléptette századossá, és dicséretben, valamint pénzjutalomban részesítette a Főkapitány.
A fiatalember kitartásának, és tehetségének köszönhetően bravúros nyomozással vetett véget az egész országot rettegésben tartó, Macska néven elhíresült sorozatgyilkos tevékenységének.
A bűnöző, amikor észlelte, hogy már szorul körülötte a fiatal nyomozó által font hurok, öngyilkosságot követett el. A lakásán végzett házkutatás alkalmával megtalált bizonyítékok mindenben alátámasztották a Rendőrség gyanúját, sőt, úgy tűnik, hogy még számos olyan bűncselekmény is napvilágra került, amiről eddig a hatóságoknak nem is volt tudomása!”
A cikk még taglalt néhány, talán kevésbé fontos, de az olvasók számára mindenképpen izgalmas és kellőképpen véres részletet, és fényképeket is tartalmazott. Gyula felismerte a képeken Dzsekicsent, bár az a díszegyenruhás, és igencsak megilletődött fiatalember igencsak különbözött attól, akit megismert.
— No, és mit akartok tőlem? — kérdezte, amikor végigolvasta a cikket.
— Itt a lényeg abban van, ami nincs leírva a cikkben! — mondta Apó. — Az egész ügy megoldásában, felderítésében ugyanis nagy szerepe volt Mauglinak!
— Miért, tán csak nem rendőr a kutyád is? — fordult Dzsekicsen felé Gyula, aki ugyan leplezni próbálta, de hangján mégis érződött a megbántottság. Rosszul esett neki, hogy titkolóztak előtte, igazság szerint már hónapok óta! Nagyon kedvelte a fiút, és úgy érezte, hogy visszaéltek feltétlen bizalmával.
— Félre ne érts minket! — vette át a szót Dzsekicsen, aki nemcsak hangulatváltozását érezte meg Gyulának, de gondolatait is értette. — Amikor a horgásztanyára jöttünk, téged még nem ismertünk, nem is hallottunk rólad! Ja, és Maugli sem ismerte Rékát… Mi valóban azért jöttünk ide, hogy egy kicsit regenerálódjunk, feltöltődjünk az átélt borzalmak, a hónapokig tartó idegfeszültség után! És jó, ha tudod, de Macska Zoli menyasszonyát is megölte!
Az igaz, hogy nem mondtuk meg Neked, kik vagyunk. Nem azért, mert bárki is be akart volna csapni! Egyszerűen arról volt szó, hogy szerettünk volna egy kicsit másról is beszélni, mint a Macska által elkövetett szörnyűségek. Ha valaki megtudta volna, hogy ki vagyok, akkor nem lehetett volna elkerülni a témát!
Teljesen függetlenül minden egyébtől, megismertelek, és úgy gondolom, hogy egy nagyon becsületes, őszinte barátra leltem személyedben! Ez volt az egyik oka, hogy a mai beszélgetésre sor került. Nem akartam ezt a felemás állapotot fenntartani.
A másik, és igen súlyos ok — ami miatt Apó is itt van — az, hogy az utóbbi időben történt néhány olyan szörnyűség, ami összefüggésbe hozható Macskával, illetve azzal a cselekménysorozattal, amit Macska követett el. Így aztán vége a kikapcsolódásnak, menni kell! Ráadásul most jóval nagyobb a baj, mint Macska esetében volt…
— Van még egy nagyon fontos dolog, ami a te személyedet is fontossá teheti az ügyben! — szólt közbe ismét Apó, miután megköszörülte a torkát, hiszen a beszélgetés legkényesebb részéhez értek. — Maugli nem közönséges kutya. Talán észrevetted, hogy jóval intelligensebb, mint fajtársai! Feltűnhetett az is, hogy Réka is megváltozott kissé, amióta Mauglival kapcsolatba került, a kölykök képességeiről nem is beszélve.
— Csináltatok valamit a kutyámmal?! — felháborodását nem is leplezte Gyula. — Nem kellett volna előtte kikérni a véleményemet?
— Semmi olyan nem történt Rékával, ami hátrányára szolgált volna! — mondta Dzsekicsen, majd hozzátette: — Egyébként is, kérdezd meg tőle!
— Mit csináljak? — lepődött meg Bótosgyula, és döbbenten nézett Rékára. Réka, míg beszéltek, odament elé, leült, és figyelmesen nézett gazdája szemébe. — Kérdezzem meg a kutyát?
— Igen! — mintha valaki megszólalt volna, de hangot nem hallott hozzá, ennek ellenére ez az „igen” élesen kiemelkedett saját, örvénylő gondolatai közül. — Igen, kérdezz csak meg! És akkor el fogom mondani, hogy nagyon örülök Mauglinak, a gyerekeimnek, örülök, hogy ismerem Dzsekicsent, és nagyon örülök, hogy minden gondolatodat, kívánságodat megismerhetem és megérthetem, és ezek közül, amire képes vagyok, azt meg is tehetem! Nagyon örülök, hogy fiaim is különlegesek, gyönyörűen fejlődnek, és fantasztikusan okosak!
Gyula percekig meg sem tudott szólalni, csak ült, és nyálasra rágta meg sem gyújtott cigarettáját.
— Raktatok valamit a sörömbe, vagy álmodom, hogy tényleg Réka beszélt hozzám? — kérdezte végül, tanácstalanul nézve a többiekre. — Szólaljatok már meg! Meghülyültem?!
— Nem hülyültél meg, sőt! Az az igazság, hogy Maugli, Réka, és a kölykök telepatikus képességekkel rendelkeznek, mint ahogy az a falkányi vérengző fenevad is, amelyik most leírhatatlan veszélyt jelent mindnyájunkra! És most jön az, amit kérni szeretnénk tőled…
Bementek a házba, mert már hűvösödött, és inkább az asztal köré ülve folytatták a beszélgetést. Töviről hegyire elmondták Gyulának az egész történetet, természetesen ígéretét véve, hogy bizalmasan kezeli a hallottakat. Ecsetelték a veszélyeket, miket az erdőt terrorizáló kutyák jelentettek úgy élve, mint holtan. És elmondták azt is, hogy a falkával csak egy profi módon együttműködő, begyakorlott csapat veheti fel a harcot.
Gyula mérge már rég elszállt. Úgy gondolta, hogy személyes sérelme nem mérhető össze a helyzet komolyságával. Az eddig történtek lenyűgözték, a várható veszélyek pedig félelemmel töltötték el. Értelmes ember lévén fel tudta mérni, milyen iszonyatos következményekkel járna, ha elszaporodnának a világon a telepatikus képességekkel bíró vad- és háziállatok! Arról nem is beszélve, hogy vége lenne a jó kis hajnali disznóvágásoknak, a csirkefarmok siralomházzá válhatnának, a halak röhögőgörcsöt kapnának a horog láttán, a legyek könnyedén kitérnének a légycsapó elől, az egér ösvényt taposna a csapda köré, a…
Amikor Gyula itt tartott gondolataiban, Dzsekicsen finoman elhúzta előle a sörösüveget.
Bótosgyula aztán újabb ötlettel állt elő.
— Évek óta nem vettem ki szabadságot! Szólok a húgomnak, vezesse egy kicsit a boltot, én meg mehetnék veletek! Réka az én kutyám, a kölykök, ha úgy veszem, az én „unokáim”, mondhatnám, hogy nem engedem el őket felügyelet nélkül!
Dzsekicsen már várta ezeket a mondatokat. Apó egy kicsit meglepődött, de egyáltalán nem bánta az események ilyen irányba fordulását. Kis gondolkodás után kijelentette, hogy jogilag is megoldható a kérdés, hiszen szakértőként eseti megbízást is adhat Gyulának.
— Jól van, fiam! Elbarackoljuk a dolgot! — Noteszt vett elő, és tollat. — Mondd a teljes neved, mikor születtél, hol, édesanyád neve, a pontos lakcím, adóazonosító számod, meg a többi!
Gyula pedig mondta: — Dékán Gyula, születtem ezerkilencszázhatvanhét augusztus tizenharmadikán…
A következő napok a készülődéssel teltek el. Apó hazament, és intézkedett, hogy béreljenek egy kertes házat az Északi Hegységben, közel ahhoz az erdőhöz, ahol az Erdőgazdaság furgonját megtalálták a halott sofőrrel. Gyula pedig húgának telefonált, aki nagyon örült a felkérésnek. Éppen halasztott egy évet az egyetemen, és munkát vadászott erre az időre. Keresve sem talált volna jobb lehetőséget! Így szállásra nem kellett költenie, utazásra sem, és legalább a gyakorlatban is kipróbálhatta a marketingről tanultakat…
Dzsekicsen azt tervezte, hogy még egy hétig gyakorolnak a kutyákkal, de úgy, hogy esténként már Gyulát is bevonják a tréningbe. Ha majd Gyula húga átveszi a boltvezetést, akkor a férfi részvételét a felkészülésben napi huszonnégy órára bővíthetik.
Délután csengett Dzsekicsen mobilja. — Gyertek át este, ha egy jót akartok enni! A húgom megjött, és rögtön belevágott a sűrűjébe! Magára vállalta a vacsorát, és ő még kislány korában boldogult anyánktól leste el a konyhaművészetet!
Hét óra körül értek át Gyuláékhoz. Amikor Dzsekicsen a konyhába lépett, meglátott a pultnál, az ajtónak háttal egy lángvörös hajú lányt. Ő a zajt hallva megfordult, és lisztes keze helyett könyökét nyújtva mondta:
— Te vagy Dzsekicsen? Szia! Dékán Szilvia vagyok!
A vacsora valóban fantasztikus volt! Bár, az igazat megvallva, Dzsekicsent jobban elbűvölte az, aki elkészítette… Szíve szerint kifürkészte volna a lány minden titkos gondolatát, de úgy érezte, nem élhet vissza lehetőségeivel. Egyébként pedig tartott attól is, hogy Réka beárulja gazdájának…
Gyula csendes mosollyal figyelte az eseményeket, aztán a vacsora után, már a teraszon megsúgta a fiúnak, hogy Szilvi éppen facér. Nem volt teljesen önzetlen, elképzelte, milyen praktikus lenne, ha barátja lenne egyúttal sógora is!
Dzsekicsen már alig várta, hogy Szilvi kiérjen a házból a poharakkal. Tervezgette a beszélgetést a lánnyal, elhatározta, hogy ellenállhatatlan lesz és művelt, mindamellett nagyon férfias, persze, végtelenül érzékeny is… És ekkor megcsörrent a mobil.
— Mi újság? — kérdezte Apó. — Már aludtál?
— Már hogy aludtam volna, amikor Bótosgyuláéknál vagyunk, és most fejeztük be a világ legfinomabb vacsoráját!
— Nocsak, hozattatok egy pizzát? — csipkelődött Apó, majd megkérdezte: — Aztán mi finomat ittatok mellé?
— Csak egy pohár kékfrankost, de úgy látom, Gyula rátalált a legjobb fajta sörre!
— Hát az meg milyen?
— Rekeszes! — világosította fel nevetve Dzsekicsen, de Apó lelombozta.
— Baj van, fiam! Néhány kilométerre attól, ahol házat béreltünk ki a majdani főhadiszállásnak, tegnap délelőtt egy falka kutya megtámadott egy iskolásfiút! A gyerek állítólag rá is ismert a saját kutyájára. A sört tegyétek a hűtőbe, és indulás! Már ma este az Északi hegységben alszunk!
Dzsekicsen, bár gyakran átélte, mégis minden alkalommal újra érezte ilyenkor, hogy az adrenalin végigáramlik ereiben. Tulajdonképpen panaszra nem volt oka, hiszen az utóbbi időben nem szenvedett hiányt az ilyen alkalmakban! Most azonban nem bánta volna, ha csak egy napot késik ez a telefonhívás…
Gyula — várakozáson felül — kedvezően reagálta le a hírt. Igazság szerint már várta, mint gyerekkorában a táborba való indulást. Szilvi volt kissé csalódott, hiszen megakadt a szeme neki is a jóképű fiatal nyomozón, nem bánta volna, ha a vacsora utáni beszélgetésnél többet is megtudhatott volna róla. Erre, tessék, egyik percről a másikra, felkerekednek és elviharzanak! De még Gyula is elmegy, akit pedig ki lehetett volna faggatni Dzsekicsenről!
Apóval már a háromszobás, egy kicsi, viszont eléggé elhanyagolt kerttel rendelkező háznál találkoztak, a kulcsok is nála voltak. Az estét arra használták fel, hogy kirámoljanak és berendezkedjenek. Az egyik szobát a kutyák kapták. Más esetben kint lett volna a helyük, de ez a ház most egy bázis szerepét töltötte be. Elképzelhető volt, hogy a terveket egyeztetni kell majd velük, ne kelljen minden alkalommal az udvaron tartani a megbeszélést!
A másik szobában rendezték be a hálót. Nem volt túl nagy, de arra, hogy az ember holtfáradtan lefeküdjön, és megpróbáljon gyorsan sokat aludni, tökéletesen megfelelt.
A harmadik szoba, a legnagyobb, lett maga a főhadiszállás. Apó azonnal elővette a laptopot, csatlakoztatta a telefonvonalhoz, és fel is kúszott a Világhálóra. Aztán evett valamit — neki nem volt olyan szerencséje, hogy Gyuláéknál vacsorázzon —, és lefeküdtek. Tudták, hogy zsúfolt napok elé néznek. Reggelre várták például azt a fiút, akit megtámadtak a kutyák.
Tizenkilencedik fejezet — Öcsi
Öcsi néhány percig volt csak eszméletlen, de mire magához tért, a kutyák már nem voltak körülötte. Megpróbált tájékozódni, de elképzelése sem volt, merre lehetnek a többiek!
Elhatározta, hogy kiabálni fog. Igen, de mit? Azt, hogy — Segítség, eltévedtem! — nem akarta, mert szégyellte volna magát. Elment ágakat gyűjteni, és nem talált vissza… persze, kutyák támadták meg! És hol van rajta harapás? Vagy öt kutya megtámadja, már a földön fekszik, amikor ráadásul az egyikről kiderül, hogy a saját kutyája, erre elmegy mind az öt, neki meg a haja szála sem görbül meg… Ezt Öcsi se hitte volna el, ha más meséli!
Arra gondolt, hogy kificamítja bokáját, és majd ezért kér segítséget! Még sajnálnák is a többiek, nemhogy kinevetnék! Aztán meggondolta magát, mert félt attól a fájdalomtól, ami ezzel járna.
Egyre növekvő aggodalommal ment körbe-körbe, egyre nagyobbra véve a kör sugarát, abban bízva, hogy ráakad saját nyomára, de nem járt eredménnyel.
Már nagyon fáradt volt. A menekülés a kutyák elől minden tartalékát felemésztette. Idegileg is felőrlődött, hiszen az öt kutya szisztematikusan rombolta le ellenállását, és az utolsó másodpercekben Öcsi már meg volt győződve arról, hogy támadói lemészárolják.
Teljesen összeomlott. Leült egy kidőlt fára, és már tulajdonképpen nem is számított semmire.
Ekkor hallotta meg, először csak halkan, később egyre hangosabban, hogy osztálytársai a nevét kiabálják!
Kitört rajta a zokogás. Felállt, de nem tudott kiabálni, csak intett a felbukkanó gyerekeknek, akik percekig csak simogatták, nyugtatgatták a sírástól el-elakadó lélegzetű, remegő vállú, összetört lelkű fiút.
A tanárnő pontosan tudta, mennyi ideig nem szabad kérdezgetnie a fiút, hogy mikor érzi a gyerek úgy, hogy mindenképpen beszélnie kell! Akkor odahívta magához, és leültek egymás mellé, egy pokrócra. A többiek tapintatosak voltak, nem zavarták meg őket, rájuk se néztek, talán csak a szemük sarkából.
Öcsi könnyeivel küszködve mesélte el kalandját, folyamatosan attól tartva, hogy a nő egy szavát sem fogja elhinni. A tanárnő viszont évek óta tanította Öcsit, és tudta, hogy a gyerek őszinte, és a történet — bár valóban hihetetlennek tűnt, mégis — igaz lehet!
Hogy a nagyobb kutya Csikasz-e vagy sem, még lehetett kérdéses, hiszen Öcsi apja annakidején azt mondta a fiúnak, hogy sétáltatás közben szökött el tőle a Nagyvárosban, egy játszótéren, vagyis igen nagy távolságra innen. Hogy mégis felvetődött, ezt a nő inkább annak tulajdonította, hogy a fiú próbált okot találni arra, miért is maradt el a végső támadás?
Megkérdezte a gyereket, hogy szeretne-e hazamenni, de Öcsi inkább maradni akart. Az viszont igaz, hogy ettől kezdve, míg le nem feküdtek, két méternél messzebb nem távolodott el a többiektől…
Este azért a tanárnő felhívta rendőrség ügyeletét. Abból nem lehet baj, ha tudnak az esetről!
Az ügyeletes első kérdése az volt, hogy megsérült-e a gyerek? Amikor megtudta, hogy egy karcolás sincs rajta, megnyugodott, de az szöget ütött a fejébe, hogy öt egyforma kutya kergette meg!
Mint ügyeletes, természetesen megkapta Apó körlevelét, amit még a furgon eltűnésekor küldött szét. Most előkereste, és felhívta Apót az ott megjelölt telefonszámon. Bár tartott attól, hogy hülyének nézik, de mégis beszámolt a hallottakról. Apónak két kérdése volt:
— Elképzelhető-e, hogy egy szuka és a négy kölyke a támadó, és mi a tanárnő telefonszáma?
Le se tette a telefont, rögtön tárcsázta a tanárnőt, aki a telefonhoz hívta a fiút. Öcsi kicsit megszeppent, amikor megtudta, hogy az Életvédelmi Osztály főnöke van a túloldalon, de Apó megnyerő modorával hamar megnyugtatta. Aztán megkérdezte a gyerektől, hogy van-e kedve személyesen találkozni vele, és beszélgetni a történtekről? Öcsi lelkesen mondott igent, bár az egy kicsit lelombozta, hogy Apó elkérte szülei telefonszámát, időegyeztetés végett.
Apó semmiképpen sem akarta Öcsi szüleit kihagyni, hiszen gyermekeknél ezt a törvény sem engedi. Ezt Apó még akkor is betartotta, ha nem hivatalos kihallgatásról volt szó, mint jelen esetben sem, hiszen semmilyen bűncselekmény nem történt. Apót viszont izgatta, mi is történt valójában Csikasszal, Öcsi kutyájával, és itt az igazat csakis a gyerek apjától tudhatta meg!
Az apának majdnem a szíve állt meg, amikor Apó bemutatkozott! Utána egyszerűen elküldte az őrnagyot melegebb éghajlatra, azt gondolván, hogy valamelyik kollégája tréfálkozik vele. Néhány kör után azonban minden a helyére került, akkor meg attól ijedt meg, hogy Öcsivel történhetett valami!
Apó elmondta a férfinak, hogy Öcsit megkergették a kutyák, de nem bántották, viszont más ügy kapcsán lehet fontos ez a momentum, ezért kéri, hogy személyesen beszélhessenek. Szándékosan nem uralt Csikaszra, mert kíváncsi volt a férfi majdani viselkedésére, reakcióira. Megegyeztek abban, hogy másnap délelőtt találkoznak a bérelt házban. Apó felajánlotta az út költségeinek megtérítését, de a férfi ezt elhárította. Azt mondta, hogy ezt egy kirándulásnak tekinti, korán reggel a turistaházban felveszi Öcsit, és ha végeztek a beszélgetéssel, a nap többi részét majd ő is a gyerekekkel tölti, aztán együtt mennek haza.
Öcsinek a tanárnője szólt, hogy apja reggel érte jön, reggelizzen egy kicsit korábban, mint társai!
A gyerek szinte egész éjjel forgolódott. Csak rövideket aludt, akkor is rémálmok gyötörték. Négyen voltak egy szobában, társait is gyakran felébresztette. Reggelre viszont annyira fáradt és kimerült lett, hogy végre egy álomtalan, mély alvásban merült el.
Öcsi apja fel akarta kelteni, mérges is volt a gyerekre, hogy még nincs kész, de a szobatársak tanácsára inkább hagyta még aludni. Felhívta az őrnagyot, megkérte, legyenek türelemmel! Apó a körülményeket meghallva, természetesen azt tanácsolta a férfinek, hogy hagyja csak aludni a fiút, sőt, inkább a turistaházba tették át a megbeszélés helyszínét.
Gyula Rékával és a kölykökkel a házban maradt, Apó, Dzsekicsen és Maugli viszont kocsiba ültek, Apó kocsijába. Kimentek a turistaházhoz, ahol, míg várakoztak, legalább meg tudtak reggelizni. A főtt kolbász mustárral Mauglinak sem volt ellenére! Apó felhívta Gyulát, vigyenek-e kolbászt nekik is, de Gyula tele szájjal mondta, hogy már késő…
Öcsi apja egy cédulát írt a fiúnak. Azt írta, hogy nyugodtan mosakodjon meg, öltözzön fel, és jöjjön le az étkezdébe, ott vár rá. Egy kicsit gondolkodott, aztán azt is odaírta, hogy nagyon szereti. Ezt eddig még mondani sem mondta soha, nemhogy leírta volna…
A cetlit Öcsi papucsára tette, így biztos lehetett benne, hogy ébredés után rögtön megtalálja!
Apó és Dzsekicsen kezet fogott a férfival, kölcsönösen bemutatkoztak, majd leültek. Látva, hogy beszélgetőpartnerük milyen ideges, megnyugtatták, hogy nincsen semmi baj!
— Jó, hogy tudunk egy kicsit beszélgetni, mielőtt a fia hallaná! — mondta aztán Apó. — Arra lennénk kíváncsiak, hogy mi is történt valójában Csikasszal, az önök kutyájával? Öcsi ugyanis úgy tudja, hogy öntől szökött meg, a lakásukhoz közeli játszótéren!
A férfi elkomorodott, és riadtan kapkodta tekintetét egyikről a másikra. Dzsekicsen már tudta az igazat, és azt is, hogy mitől fél, de Apó miatt szerette volna, ha a férfi ki is mondja.
— Nyugodjon meg, mi nem foglalkozunk szabálysértésekkel! — próbálta feloldani a férfi szorongását. — De nagyon fontos tudnunk, hogy mi történt Csikasszal!
— Kivittem a Nagyváros-széli kiserdőbe… és otthagytam… mert vemhes lett!
Dzsekicsen már nem tudta megakadályozni, hogy kimondja. Pedig akkor már érezte, hogy Öcsi hallja az egészet, hiszen akkor ért le az emeleti szobából. Valóban, néhány másodperc múlva megjelent Öcsi, elkerekedett, de már erősen könnybe lábadt szemmel, és nekitámadt apjának:
— Képes voltál magára hagyni egy erdőben úgy, hogy a hasában ott voltak a kiskutyák?!
Apja elvörösödött arccal ugrott fel, odalépett a fiúhoz, hogy megölelje, de az elhúzódott tőle.
— Szörnyen sajnálom, kisfiam! Nagyon mérges voltam akkor, és nem gondoltam végig! Én már másnap visszamentem, de nem találtam meg Csikaszt, pedig sokáig kerestem! Megígérem, hogy mindenképpen veszek neked egy kutyát, olyat, amilyet csak akarsz!
— Te nem értesz semmit… — mondta a fiú szomorúan, és leült. — Gyorsan, tessék kérdezni, hogy mit mondjak, aztán szeretnék hazamenni!
A férfi is leült, fiával szemben, és ettől kezdve egy szót sem szólt. Apó kérdezgetett, a fiú válaszolgatott, Dzsekicsen, és a sarokban heverő Maugli pedig figyelte Öcsi gondolatait. Amikor úgy érezték, hogy mindent tudnak, amire kíváncsiak, Dzsekicsen intett Apónak, hogy vége. Elbúcsúztak hát, felálltak, a férfi és Öcsi az ajtó felé indult. Ekkor Maugli felkelt, megállt közvetlenül előttük, és Öcsi szemébe nézett. Öcsi önkéntelenül megsimogatta a mellkasáig érő, hatalmas kutya fejét, míg apja a fiú kezét akarta megfogni, attól félve, hogy baja esik.
Maugli oldalt lépett, apa és fia pedig felment a szobába, Öcsi csomagjáért. Egymás mellett mentek, de nem szóltak egymáshoz.
— Apád nagyon szeret! — küldte Öcsi után Maugli, mire a gyerek megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna. Felnézett apjára, és megfogta a kezét.
— Az egyik kölykömnek már van helye! — gondolta Maugli Dzsekicsennek.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.08. @ 09:30 :: Zalán György
