Tizedik fejezet — Dzsekicsen
— Nem Túró, hanem Túri! Őrnagy! Ő foglalkozott a Macska -féle gyilkosságokkal ott, a kiserdőben! — mondta Apó a kiserdőhöz közeli kapitányság vezetőjének. — Miért kérdezed?
— Mert az egyik osztályvezetőnket valószínűleg megölték, pontosan arrafelé — mondta az őrnagy.
— Hogyhogy valószínűleg? Nem tudjátok, miként halt meg?
— Azt nem tudjuk, hogy meghalt-e. Egy hatalmas tócsa vért találtunk, az egyértelműen az övé, de a holttestnek semmi nyoma! Ja, és rengeteg kutyalábnyom…
— A szentségit… — mondta Apó. Rossz érzései lettek, de nem igazán tudta, hogy miért. Az, hogy esetleg megöltek valakit — nos, hát az ő szakmájában azért ez elég gyakran előfordul. Ha kolléga az illető, nagyon szomorú, mert ez kettős győzelem az alvilágnak, hiszen elkövette a legszörnyűbbet, és még az ellene harcolók is fogynak, de az ilyen esetek csak fokozták a vágyat, hogy elkapják a tettest. Itt azonban más volt a rossz érzés oka.
Eszébe jutott az a szörnyű időszak, amikor Macska ellen vívták hosszú időn át eredménytelen harcukat, az, amikor egy olyan ellenféllel kellett szembeszállni, akinek képességei meghaladták a felfoghatót, az, amikor a logika és a szorgalom, a tehetség és a kitartás nem elegendő az eredményhez.
— Túri vagy fél évig nem lesz elérhető. Szabadságra, és tanulmányútra küldtem! Nem szívesen rendelném be, csak ha feltétlenül szükséges. Mindenesetre kapcsolatba lépek vele, ti meg szóljatok, ha valami új eset merülne fel!
A százados keresése tovább folytatódott, nyomkövető kutyákat hozattak.
Érdekes, és szokatlan jelenség volt, hogy a szagnyomokon a kutyák a szélrózsa minden irányát felvették, minden indítás másfele vitt. Amikor aztán eljutottak néhány száz méterre, a kutyák rendre megzavarodtak, elengedték a nyomot, szűkölve rohantak vissza gazdáikhoz, és semmiféle parancsnak, utasításnak nem voltak hajlandóak engedelmeskedni!
A kapitány ezek után elrendelte a kiserdő szisztematikus átfésülését, amiben a polgárőrök is segítettek, hiszen annakidején elég jól kiismerték a terepet.
Folyamatos rádiókapcsolatban voltak egymással, így mindenki azonnal értesült arról, ha valami szokatlan dolog került elő. Nem csoda hát, hogy szinte egy időben a siettek helyszínre, amikor ráakadtak a fészekre.
Itt megtalálták a százados koponyáját és medencecsontjának nagy részét, a trikóját, sortjának cafatjait, és az öltözőszekrény kulcsát, amit futás közben a nyakában hordott egy zsinóron.
Nem tudhatták még bizonyosan, hogy a százados maradványait találták meg, de mindenki érezte, hogy ez az igazság. Csak megálltak a fészeknél, egy pillantást ha vethettek a hófehér, ezerszer lenyalogatott csontokra, de már mindenkiben egy sürgető érzés munkálkodott. — Szaladj! Menekülj! Fuss! Fuusss!!! — és ez az egész kezelhetetlenné tette a helyszínelést.
Aki csak megközelítette a fészket, azonnal képtelenné is vált a gondolkodásra, a kényszer vette át agyában az irányítást, és minél gyorsabban távol akart kerülni a helyszíntől. Sőt, az is előfordult, hogy a nyomkövető kutya esett pánikba, és megmarta a pórázt tartó kutyavezetőt!
Néhány nap elteltével nem volt más választása a kapitányság vezetőjének, minthogy ismét felhívja Apót. Az életesek vezetője SMS-t küldött Dzsekicsennek, aki másnap reggel, amikor bekapcsolta készülékét — ezt tette minden reggel, pont ilyen céllal —, és elolvasta, azonnal felhívta Apót.
— A Horgásztanya-különítmény parancsnoka jelentkezik, a létszám kettő! Jelentem, értelmes élet nyomaira bukkantunk, de azok nagyon régiek, úgy látszik, már kihaltak…
— Lassíts Dzsekicsen, baj van, és a tanácsodat kérném! — vágott közbe Apó, bár nagyon örült, amikor meghallotta a fiú bolondozását. Elmesélte a történteket, és persze Dzsekicsen gondolkodás nélkül megígérte, hogy azonnal hazamennek Mauglival. Maugli az egész beszélgetést hallgatta, nagyon megrendítették a történtek.
A szennyest a kocsiba hajították — legalább gépben mossa ki, gondolta a fiú — aztán már indultak is. Még beugrottak Bótosgyulához. Dzsekicsen elmondta, hogy haláleset történt a családban, néhány napra bemennek a Nagyvárosba. Odaadta Gyulának a kulcsokat, és megkérte, nézzen néha a tanyára. Maugli addig meglátogatta a mindenórás Rékát. Sok mondanivalója nem volt, de talán egy kicsit többször nyalogatta meg Réka orrát, mint máskor, nyilvánvalóan tele volt szeretettel és aggódással Réka iránt.
Aztán elindultak. Néhány óra múlva Dzsekicsen jelentkezett az erdő melletti kapitányság vezetőjénél, aki megmutatta a keletkezett aktákat, és élőszóban kiegészítette azokkal a gondolatokkal, benyomásokkal, melyeket leírni nem lehetett.
— Borzalmas érzés volt, hidd el! Az ember néhány másodperc után úgy érzi, hogy megbolondul! Csak egyet lehet, menekülni! Azt se tudom, hogy azt a néhány csontot hogy szedtük össze! Az egyik kocsit, amit elsőre otthagytunk, csak harmadik kísérletre tudtuk elhozni!
Dzsekicsen azt gondolta, hogy érti, Maugli pedig tudta, hogy miről beszél a kapitány. Annakidején Macskával használták is ezt a fegyvert, képesek voltak embert is, állatot is sokkolni. Sőt, néha csak szórakozásból csinálták, jót derülve a következményeken.
Jelezte Mauglinak, hogy kérjen egy kis időt, menjenek el sétálni, mielőtt kimennének a helyszínre!
— Tudom, hogy miről beszélt a kapitány! Ha nem láttam volna Macskát meghalni, azt hihetném, hogy ő az… Gyere, gyakoroljunk!
Leültek a játszótéren egy padra, és Maugli részletesen elmagyarázta Dzsekicsennek, hogyan tudnak összedolgozni. Hogy lehet egymás akaratát erősíteni, hogy lehet felváltva nyugalmat és pánikot okozni, hogy lehet egymásnak ellentmondó „parancsokat” küldeni, és miként lehet valakinek az önálló akaratát porrá zúzni…
Dzsekicsen szégyellte magát, de nem volt más választása; néhány, kutyáját sétáltató járókelőnek bizonyára megmagyarázhatatlan élményeket szereztek, amíg új ismereteit készséggé fejlesztette…
Mauglinak még egy hasznos tanácsa volt, a kizárást kellett gyakorolniuk. Ezt eddig is alkalmazták, de csak egymással, vagyis nem agresszióval szemben! Ha magányra vágytak, jelezték, de ez csak annyi volt, mintha kitennék a táblát: >Kérem, ne zavarjanak!<, de most azt kellett begyakorolni, hogy bezárkózzanak a kutakodó elme elől.
Dzsekicsen megnézte a térképen, hol volt a gyilkosság helyszíne, illetve a fészek helyét is, és elindultak.
Azt a helyet, ahol megölték a századost, könnyen megtalálták, hiszen az ösvényen volt, ráadásul egy hosszú, egyenes szakasz végén. Maugli megpróbálta a szagok alapján megfejteni a történteket, de képtelenségnek tűnt, hiszen azóta emberek és állatok tízei járták össze a helyszínt. Úgy döntöttek, hogy gyalog mennek át a másik helyszínre, ahol a százados maradványait megtalálták. Dzsekicsen nem akarta, hogy a kocsiból kiszállva, direktben hassanak rájuk az ellenséges erők. Így, hogy lépésről lépésre közelítik meg a helyszínt, remélte, hogy minden válaszlépésre elegendő idejük marad.
Mintegy fél kilométerre a megadott helytől kutyát érzékeltek. Illetve, Maugli „fogta”, aztán figyelmezette Dzsekicsent, aki kisvártatva szintén megérezte a kutya agyát.
Nos, ez a kutya nem úgy gondolkodott, ahogy ezt Dzsekicsenék megszokták. Nyüzsögtek agyában a kérdések, és furcsa módon a válaszok is!
— Jönnek! — Hányan? — Ketten vannak! Egy ember és egy kutya! — Mit akarnak?
Ekkor Dzsekicsen megérezte, hogy agyába néznek. — Zárj ki! — érezte Mauglit, aki ezzel egy időben be is zárult előtte. Dzsekicsen is azonnal blokkolt, mire ezt érezte az idegen kutyából:
— Nem látok bele! — Micsoda?! Az nem lehet! — Sötét… Sötét, nem látok bele! Mintha meghalt volna! — De jönnek? — Igen! A kutyába se látok bele!
— Ketten vannak — hallotta most Mauglit Dzsekicsen. — Nem, már hárman! Eddig azokat azért nem éreztem, mert messze voltak! Próbáljunk csak egymás felé nyitni!
Már Dzsekicsen is érezte a második kutyát, aztán kisvártatva a harmadikat.
Nyilvánvaló volt, hogy a három idegen kutya tanácstalan, úgy tűnt, szokatlan volt számukra a csukott agy. Hirtelen megszaporodtak a kérdések és a válaszok, Dzsekicsenék már tudták, hogy kisebb falka verődhetett össze, — és ekkor megjelent a domináns.
— Elzavarni! — adta ki a parancsot, mire Dzsekicsent majdnem letaglózta a sokk. — Fuss! Rohanj! Fordulj meg! Ülj le! Fuss! Fuss! Megöllek!
Dzsekicsen a fülére tapasztotta kezeit, bár tudta, hogy ez nem számít. Szinte kétrét görnyedt, közben látta, hogy Maugli gerincén áll a szőr, de áll a kutya is, és egyszer csak beüvölt Dzsekicsen agyába: — ZÁRD KI!!!
Igen, Dzsekicsen késésben volt. A saját gondolataiból kizárta az idegeneket, de arra, amit azok gondoltak, éppenséggel még fel is volt fokozva az érzékenysége! Így aztán hatványozottan érvényesült az idegen kutyák összehangolt támadása.
— Gyertek! — hallotta most Mauglit, de a kutya ezt most csak úgy általában gondolta, azzal a szándékkal, hogy minden élő a közelben érezze. Dzsekicsen ráerősített, megértve, hogy kutyája egy szemtől-szembe találkozást provokál. — Fuss! Rohanj!… — érezte egyre gyengébben, hiszen a kizárás egyre jobban sikerül, de helyette a — Gyertek! -et küldte, ráhangolva Maugli ütemére.
A domináns leállította a támadást, és annyit küldött vissza, hogy kijönnek a takarásból. Maugli és Dzsekicsen feszülten várakozott. Ekkor kilépett a fák közül egy terrier-szerű kutya, majd kisvártatva még hat, szemmel láthatóan még fiatalok, szinte kölykök.
Maugliban és a szukában egyszerre kezdett fészkelődni a gyanú, és egyszerre döbbentek rá arra, hogy hol találkoztak.
— Téged zavartalak el a halott nő mellől — jelentette ki Maugli.
— Igen, én pedig majdnem éhen pusztultam! Vemhes voltam, ennem kellett volna, de elzavartál! — szinte sütött a gyűlölet a kutyából.
— De te akkor már ettél a nőből!
— Éppen csak egy pár falatot!
Dzsekicsen és Maugli most már mindent értett. Azt viszont nem tudták, hogy mit tegyenek.
— Velünk kellene jönnötök!
— Na nem! Az ember: az ellenség! — ezt már egyszerre gondolta a hét kutya, mintha egy begyakorolt szöveget skandálna. — Az ember az ellenség!
Maugli és Dzsekicsen érezték a pillanatot, amikor a hét kutya támadásba lendül. Maugli odalökte Dzsekicsennek, hogy fusson a kocsihoz, mert nem képes megvédeni, de feltartja a támadást, amíg biztonságos távolságba nem ér. Három kutya támadta Dzsekicsent, míg a szuka a másik hárommal rontott Mauglinak. Dzsekicsen látta, hogy az egyik testhosszal megelőzte a többit, és habzó szájjal rontott neki, a levegőben tette meg az utolsó métert egy nagy ugrással. Dzsekicsen egy sokuto-val, egy kifordulást követő sarokrúgással fogadta, így az gyakorlatilag törött nyakkal ért földet. A másik két kutya megdöbbent, hirtelen elvesztették a fonalat, életükben először találkoztak a kizárással! Azzal, hogy nem érezték előre az ellenfél tetteit, hirtelen hátrányba kerültek. Dzsekicsen, kihasználva a néhány másodperces megtorpanást, azonnal futni kezdett. Némileg aggódott Maugli miatt, de igazán nem tudott olyan helyzetet elképzelni, hogy óriási termetű barátja valóban veszélyben legyen!
Ténylegesen nem is volt. A legelőször közelébe érő kölyköt egyszerűen fellökte, egyik lábát a farára, a másikat a lapockájára tette, a hatvanvalahány kilós nyomás alól az képtelen volt kikeveredni. Aztán a félelmetes agyarak összezárultak a gerincen, a csavargatásra nem is volt igazán szükség. Egyre csituló remegés futott végig a kutyán, aztán elernyedt. Közben Maugli a megtorpant szuka szemébe nézett.
Csikasz úgy érezte, hogy az agyából darabokat szaggatnak ki. Kétszer érezte egymás után, mintha végtagjait tépték volna le, mintha egy parazsat nyomtak volna a fejéhez. Kétszer érezte, hogy kevesebb lett.
Megállj-t gondolt fiainak, aztán a nyugodtan fekvő, mellső lábait a halott kutyán nyugtató Mauglihoz fordult.
— Most menj el, vagy neked rontunk! Lehet, hogy erősebb vagy, lehet, hogy nem élnénk túl, de te sem!
— Jó, de visszajövünk! — mondta Maugli, és felállt, majd hátra sem nézve, elkocogott. Csatlakozott az eseményeket tisztes távolból végignéző Dzsekicsenhez, majd együtt indultak vissza, a kocsihoz.
Már tudták, hogy ki az ellenség, de azt is, hogy legközelebb nem úsznák meg ilyen könnyen. Járhattak volna sokkal rosszabbul! Biztos, hogy pillanatnyi lépéselőnyüknek köszönhették csak átmeneti győzelmüket, annak, hogy a falka nem ismerte a kizárást! Egyszerűen eddig nem volt rá szükségük, de más szempontból sokkal összehangoltabbak voltak, mint a Dzsekicsen-Maugli páros. Nos, nem voltak illúzióik, biztosak lehettek abban, hogy a legközelebbi találkozón a kizárást is profi módon használó falkával lesz dolguk!
Tizenegyedik fejezet — Csikasz
A férfi szétdarabolása kemény feladat volt. Különösen azért, mert első nekifutásra a fészek minden tagja annyit evett, amennyi csak belefért. A mardosó éhség először a gátlásokat és az óvatosságot emészti el…
Mintegy fél órán keresztül csak az álkapcsoké, a nyakaké, a mellső lábaké volt a főszerep, az erőlködés hangjai, a tele száj résein átszörcsögő lihegés, és tolakodó morgások hallatszottak.
Egyenként hagyták abba az evést, bár ez a fészek estében nem volt ilyen egyértelmű. Amíg a családnak akár csak egy tagja is éhes volt, azt a többi is érezte, de a többiek feszülő hasa is segített abban, hogy az utolsó is érezze, — már elég.
Amikor már mind jóllakott, és körben heverve csak nézték azt, ami a hullából megmaradt, Csikasz azt gondolta, hogy a tetemet el kell vinniük a fészekbe. Így tehát feltápászkodtak, és pontosan egybehangolt munkával akkora darabokra szaggatták, amekkorákkal elbírtak a cipekedés során. Csikasz arra is ügyelt, hogy heten hétfelé induljanak, és csak később fussanak össze a nyomok, a fészeknél.
Jó néhány napig nem is hagyták el a fészket, csak annyit mozogtak, amennyit a terület őrzése, a fészek közvetlen védelme megkívánt. Kivétel az a néhány óra volt, amikor emberek, sőt, kutyák lepték el azt a helyszínt, ahol a férfit megölték. Csikasz itt egybehangolt elterelést alkalmazott, amit a fészek ilyen tömeggel szemben még sosem használt. Néhány turistát, vagy kóbor kutyát már kergettek így el otthonuk közeléből, és a futót is ezzel a módszerrel hozták védekezésre képtelen állapotba, de ezek most nagyon sokan voltak!
Csikasz nem nagyon ijedt meg emiatt, hiszen nem a fészek közvetlen védelme, hanem csak a helyszín átvizsgálásának megakadályozása volt a cél. Jó alkalom viszont ez arra, hogy a falka ezt a technikát is tökélyre vigye, begyakorolja!
Amikor a rendőrök nyomkövető kutyákat eresztettek a nyomokra, már az megzavarta őket, hogy az ebek különböző irányokba indultak el. Néhány méter után ráadásul szemmel láthatóan valamilyen zavar vett erőt a kutyákon, össze-vissza kapkodtak, a szagot elengedték, csaholtak, rángatták a pórázt — megpróbáltak engedelmeskedni a fészek egymásnak ellentmondó „parancsainak”.
Csikasz győzelemként könyvelte el, hogy meghiúsították a helyszínelést! Hogy legközelebb hasonló esetben még eredményesebbek legyenek, gyakorlatozni kezdett a falka.
Azzal kezdték, hogy kipróbálták határaikat. Észrevették, hogy a fészek egyes tagjai néhányszáz méterről tudtak értekezni egymással, de ha többen voltak, együttes erejük hatótávolsága némileg nagyobb. Nem volt egyforma egyébként a kutyák egyéni telepatikus képessége, de hát miért is lenne, hiszen van, akinek a szeme jobb, van, akinek a hallása, de olyan is van, aki gyorsabban fut a többinél, és így tovább.
Mindenesetre, egy felkészültebb falka várta a rendőrök és polgárőrök csapatát, akik átkutatni jöttek a kiserdőt, és végül rá is akadtak a fészekre, valamint a százados maradványaira.
Csikaszék tudták, hogy a fészek holléte már nem maradhat titokban, azonban nem adták fel könnyen! Azok az emberek, akik abban a kutatásban részt vettek, sose felejtik el a borzalmas vihart, ami fejeikben dúlt, a kutyák közül pedig nem egy később egyszerűen használhatatlan lett, hiszen idegeik teljesen felmondták a szolgálatot.
A fészek úgy gondolta, hogy az esetet követően békén hagyják őket, ezért váratlanul érte a falkát Dzsekicsen és Maugli felbukkanása.
Eleinte úgy gondolták, hogy a szokásos technikákkal el tudják majd riasztani őket, így, amikor észrevették a párost, erre is tettek kísérletet. Őszintén megdöbbentek, amikor szokatlan módon bezárt agyakra találtak! Ez megzavarta a már kis híján rutinszerű támadást. Könnyű feladat ám minden test test elleni küzdelem, ha az egyik fél ismeri a másik minden gondolatát! Csikasz és kölykei életükben először akadtak szembe olyan ellenféllel, ahol nemcsak, hogy eltűnt ez a hatalmas előny, hanem ráadásul a másik fél oldalán jelentkezett!
Azután még egy tapasztalattal „gazdagabbak” lettek. A falka ugyanis először élte át, hogy közülük elpusztult valaki, ráadásul rögtön kettő! Ez különösen Csikaszt viselte meg, persze a közös tudat miatt a többi is kapott a szörnyű érzésből. Úgy gondolták, hogy csatát vesztettek, és féltek, hogy felbukkanhat akár több olyan ellenfél is, mint amilyenek Dzsekicsenék voltak! Tudták, hogy a kiserdő számukra már nem biztonságos. Nyugalomra lenne szükség ahhoz is, hogy összeszedjék magukat, feldolgozzák az eseményeket, és nem utolsósorban kitanulják azt a kizárásos technikát, amit Dzsekicsenék alkalmaztak!
Hova mehet öt kutya, ahol nincs szem előtt? Hol jut megfelelő mennyiségű ennivalóhoz? És hogy jut el oda?
Napokon keresztül egy falatot sem ettek. Az állatok gyakorlatilag elfogytak, turisták pedig nem jöttek. Az ösvényeken rendőrök és polgárőrök portyáztak — legalább párban, de inkább többen — fegyverrel. Összesen egy favágóbrigád dolgozott, egy ötfős csapat, jól megtermett emberek, baltákkal és más szerszámokkal.
Csikaszék már megették a két kutya tetemét is — nem volt olyan nehéz döntés, bár az első napon ezt el sem tudták volna képzelni.
És akkor jött a furgon. A favágóknak hozott ki olajat, amivel a láncfűrészek kenését oldották meg. Reggel ez a furgon hozta ki a brigádot, de siettek, mert kellett a kocsi máshova is, az olaj pedig, a nagy kapkodásban, a kocsiban maradt.
Csikaszék éppen a heverésző brigád körül settenkedtek, remélték, hogy valamelyik favágó legalább egy kissé eltávolodik társaitól, csak annyira, hogy azok ne hallják meg a támadást.
A sofőr nyitva hagyta a furgonajtót. Míg a kannával az út mellől odaballagott az emberekhez, a kutyák sorban beugrottak a kocsiba, és lebújtak a raktérben a szerszámok közé.
A sofőr egy nagy — Akkor majd jövök értetek! — kiáltással beszállt, majd indított.
Már majdnem kiért az erdőből, amikor, mint egy árnyék, hátulról egy kutya huppant az anyósülésre, egy másik pedig a sofőr mögöttire. A férfi a tükörbe pillantva látta, hogy a sötét raktérben még legalább kettő, de az is lehet, hogy három kutya mozog. Fékezni akart, de ekkor egy hang — vagy mi? — üvölteni kezdett a fejében:
— Nehogy megállj!
Tizenkettedik fejezet — Dzsekicsen
Dzsekicsen telefonon beszámolt Apónak a történtekről, és arra jutottak, hogy rettentően aggasztó a helyzet! Reális a veszélye annak, hogy a szellem kiszabadul a palackból. Ha elszaporodnak a hasonló esetek, az tarlótűzként terjedhet tovább, és felboríthatja az egész világ így is nagyon törékeny egyensúlyát!
A fiú egy szóval sem említette főnökének, hogy rendelkezik telepatikus képességgel! Talán azért nem, mert nem ezen a „vonalon” szerezte. Igazság szerint legtöbbször csak Maugli volt a közelében, vele pedig eddig is hasonló módon érintkeztek, így a vallomás eszébe sem jutott.
Megbeszélték, hogy átmenetileg visszamennek Mauglival a horgásztanyára, és megpróbálnak kidolgozni valami haditervet.
Dzsekicsen még megkérte Apót, mentesítse a kiserdő melletti kapitánnyal való kapcsolattól! Mivel nem akarta beavatni, nem szándékozott időt és energiát pazarolni valami legenda kiötléséhez. Úgy érezte, hogy most sürgetőbb feladatai vannak.
Apó átvállalta hát ezt a kellemetlen feladatot, bár arról, hogy mit is fog mondani, még elképzelése sem volt. És valahogy még azt is meg kellett magyaráznia, hogy miért olyan fontos megkeresni két döglött kutya tetemét!…
Dzsekicsenék beugrottak Gyulához a kulcsokért. A fiú elmondta a boltosnak, hogy sokan voltak a temetésen, és egyúttal megejtették a bevásárlást is.
Maugli összedörgölte orrát a már igencsak elnehezült Rékával, „aki” szorongva várta a rá váró megpróbáltatásokat. Maugli idegesen érezte, hogy a Réka testében nyiladozó kis értelmek közül az egyik igencsak az ellobbanás határán van!
Dzsekicsen felajánlotta Gyulának, hogy átviszik Rékát, ne kelljen megosztania a figyelmét a bolt, és szeretett kutyája között! Gyula örömmel egyezett bele, a következő néhány nap pont emiatt nyomasztotta.
Réka boldogan mászott be a hátsó ülésre, Maugli pedig ahogy felugrott mellé, már sürgette is Dzsekicsent, hogy induljanak. Amikor megérkeztek, Dzsekicsen kitárt ajtót-ablakot, és amíg a ház szellőzött, kirámolt a kocsiból. Aztán két zöldséges rekesznek kiütötte egy-egy oldalát. A felszabadult lécekkel összeerősítette azokat, de nem szorosan egymás mellé, hanem annyi hézagot hagyva, hogy a rekeszek pereme és a lécek együtt egy pokróccal kibélelve kényelmes fészket alkossanak a leendő népes családnak.
Maugli egyre idegesebb volt, már egyáltalán nem érezte az ötödik magzat tudatát! El sem mozdult Réka mellől. Dzsekicsenre is átragadt a feszültség. Ő is próbálta érzékelni a kiskutyákat de neki ez egyáltalán nem sikerült. Valószínűleg az emberi gondolatvilág annyira távol áll a kutyáétól, hogy ebben a korai szakaszban fel sem ismerhető a számára. Mindamellett idegesítette a tudat, hogy Réka méhében egy halott magzat is van. Nem tudták, hogy ez mennyire veszélyeztetheti Réka, és a többi kiskutya egészségét, vagy éppen életét!
Csengett Dzsekicsen mobilja. Apóval abban állapodtak meg, hogy a fiú vesz egy új kártyát, ennek a számát nem adták meg senkinek, viszont ettől kezdve Dzsekicsen bekapcsolva tartja mobilját. Éppen ezért szorongva vette fel, hiszen ilyen körülmények között a hívás jót nem jelenthetett! Maugli is türelmetlenül kagylózott, mert pontosan ugyanekkor kezdődtek Réka görcsei.
— Baj van, fiam! — kezdte Apó. — A rendőrök összeszedték magukat, újra átfésülték a kiserdőt, de a két döglött kutyának és a falkának nyomát sem találták! Az ott dolgozó favágók viszont hiába várták délután a furgont, ami hazavitte volna őket, eltűnt sofőröstül. A pilóta nem jelentkezett azóta, sem az erdőgazdaságnál, sem a családjánál!
Dzsekicsen nagyon komolyan megrendült a hír hallatán. Mostantól azt a maradék előnyüket is elvesztették, hogy tudták, merre keressék az ellenséget!
Eddig is gondoltak arra, hogy a falka előbb-utóbb elhagyja a kiserdőt, hiszen igényük naponta vagy tíz kiló élelem lehetett, a kiserdő pedig gyakorlatilag már nem tudott ennyit nyújtani. Azt remélték viszont, hogy elvonulásuk nem marad követhető nyom nélkül!
Ha viszont az történt, hogy a kutyák és a furgon eltűnése között összefüggés van, akkor nagyon nagy a baj! Az ország bármelyik pontján letelepedhetnek, és ha tanultak az eddigiekből, akár hónapokig is garázdálkodhatnak anélkül, hogy lebuknának.
Apó elmondta, hogy a sofőr és a furgon körözését elrendelte. Bizalmas körlevelet küldött azoknak a kapitányságvezetőknek, akiknek illetékességi területén akár csak egy zsebkendőnyi erdő is volt.
Megegyeztek, hogy Dzsekicsen egyelőre marad a tanyán, és tréningeznek Mauglival. Megpróbálnak olyan haditervet kidolgozni, amivel képesek lesznek felvenni a harcot a falkával. Közben ott lapult bennük a félelem, mi lesz, ha egyszer nem is a falka lesz a legnagyobb ellenség?…
Réka rövid szünetekkel megellett négy csukott szemű, gyámoltalan, de végtelenül szeretetreméltó kis gombócot, de az ötödikkel nagyon megszenvedett. Az első négy, úgy tűnt, együttműködött, de az ötödik élettelen volt.
Maugli — aki az imént figyelemmel kísérte Dzsekicsen beszélgetését Apóval — hirtelen ötlettel azt kérte Rékától, hogy egye meg a halott kiskutyát!
Réka hátán égnek meredt a szőr, de Maugli ekkor — közös életükben először, és reményei szerint utoljára — lelki pressziót gyakorolt rá, mire a szuka, bár nagyon kelletlenül, de megtette, amit Maugli akart. Ezután állt csak neki az újszülött kiskutyák nyalogatásának, és végezte mindazokat a teendőket, melyeket egy anyaállat sohasem tanult, mégis mindig kitűnően tudott…
Réka nem tudta, hogy szervezetében különleges folyamatok indultak meg. Nem tudta, de nem is érdekelte. Éppen elég különlegesnek tartotta azokat a kis gombócokat, melyekkel egészen mostanáig egy test voltak
Nem tudta, hogy — szokatlan módon — mostantól viszont egy lélekké lesznek.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.04. @ 10:43 :: Zalán György
