Boér Péter Pál : Szabadrablás

Nyomtatás

Kint valakik nekiestek a kapunak, hogy ne kelljen bajlódniuk, egy kézigránáttal oldották meg a bejutást, elrobogtak a ház fala mellett, feltépték a konyhaajtót. A három nő, Etelka, Manci és Borcsa libasorban álltak. Grúz vagy valami más kaukázusi, alacsony, vigyorgó katona lépett be elsőnek. Őt még öten követték. Elnyílt ajkakkal már nyúltak is volna a nők után, mikor a „hamar megöregedett” Kálmán széttépte ingét, és ijesztővé kövült arccal, csikorgó fogai közül szikrázó szemekkel szűrte át a szavakat.

— Ide lőjetek! — Aztán eszébe jutott, hogy ezek nem tudnak magyarul, még derengett neki pár orosz szó. — Szuda prilajegy!

Az alacsony termetű mellkasának nyomta géppisztolyát, jobb kezével megigazította a tárat, mintegy ellenőrizve, hogy biztosan minden rendben van, és kibiztosította a fegyvert. Ez volt az a szerencse, amelynek következtében az elsütő billentyű csődöt mondott, hiszen csata közben soha nem biztosított fegyverrel harcolnak. Így a második kattintás, aminek az irányára az előzetes, harci morált növelő vodka adag nem hívta fel a figyelmet, ellenkező irányú volt. Az alacsony félrebillentette fejét, megcsóválta, aztán tényleg kibiztosította a fegyvert, mikor a mindenre elszánt Kálmán még néhányszor közvetlen közelről a szemébe sziszegte „szuda prilajegy!”, eltökéltsége visszaesett. Bár saját társainak élete is hidegen hagyta akkora út után, annyi halottat látott, hogy az ő élete is teljesen semleges tényezővé vált maga számára. Oldalról egy társa markolta át, „bokszos” dobozos géppisztolyának átmelegedett csövét, lehúzta Kálmán mellkasáról és legyintett egy nagyot.

— Davaj!

A három nő remegett, mint a nyárfalevél, az öreg megkövült és nem mozdult. Úgy állt görcsbe rándult öklökkel, ingét jobbra-balra tépve és „ja prilajegy, szuda prilajegy”, ismételte, mint egy robot. Hátul Borcsa összeesett, Etelka valahogy összeszedte magát, és súgva jegyezte meg.

— Ebből áll hát a szabad rablás… Most mit csinálnak vajon?

Manci sápadt volt, sápadtabb a falnál.

— Anyám, meg ne nézze, ezek visszajönnek!

Az öreg nehezen billent vissza valamivel nyugodtabb állapotba.

— Szedjék össze az órákat, mindet! — sziszegte. — A faliórát és az ébresztőt is, ne fukarkodjanak. Etelka, maga rántsa ki az ajtót, én kipakolom a konyha elé. Aztán meg se szólaljanak, amíg áll a bál! Manci, locsolja fel Borcsát, egy pohár hideg víz elég lesz. Ha kell, adjon neki néhány pofont, sokkal nagyobb bajtól menekült meg annál. Ez nem a nyafogás néhány órája, majd ellágyulhatnak megint, kisasszonykodhatnak, annyi levelet írnak, amennyit akarnak, de örüljenek!

Már a helyzethez képest tisztán látott, és ordíthatnékja támadt, mikor felfogta, hogy sajátjai kint maradtak. Vajon az ő hibájából, egy életen át fogja hibáztatni magát, akármi történik?

Jól mulattak a csűrben. Az egyik lefogta, egy másik nekiesett az asszonynak, aztán, az összes emberséget kiszívó halálmenet után, lelkiismeret-furdalás nélkül helycseréztek. Az egyikük felrobogott a padlásra, hogy megtöltse számtalan elesett bajtársáról magára aggatott oldalzsákjait kolbásszal, szalonnával, amikor belebotlott — szó szerint — Mártába. Lekiáltott.

— Fiúk, a hervadó helyett bimbózót találtam!

Ezek után rohantak fel a létrán, és sokszorosan edzett túlerejükkel feleslegesen próbált ellenkezni Márta. Hallotta, és egy résen át látta is az anyjával történtek minden mozzanatát. Megpróbált összezsugorodni és eltűnni egy sarokban, de nem volt akkora nagy és olyan zsúfolt a padlás, hogy ez sikerülhetett volna.

Anyja lent meg sem mozdult, mint egy halott, úgy feküdt, ahogyan ott hagyták.

Mikor jóllaktak Mártából, őt is magára hagyták, önszorgalmi hadtáposok lettek. Kifelé menet belebotlottak az óragyűjteménybe.

Az egyikük jelezte, hogy lejáró félben a nagy szabadság, gyorsan repítsék a zsákmányt egy oldalzsákba. A pincéből még sikerült a nagyobb hordók szétlövése után egy kisebbet magukkal cipelni. Mérgükben, mert nem találtak valami elfogadható tömlőt, demizsont, vagy ilyesmit, a még életben kószáló baromfit, és az istállóban a tehenet, amúgy sportosan lelőtték.

— Davaj, davaj, davaj! — kiáltott feltehetően a rangidős. Az egyik órája már nagyon sürgető időpontot mutatott, elhagyták az udvart. Kint találkoztak egy csomó gyűjtögetővel, jelezték, hogy ebbe a házba már nincs miért bemenni. Amit lehetett, elhoztak, különben is sajnos minden jónak vége szakad egyszer, irány a piactér.

Hogy honnan tudták, merre kell menni, örök titok marad, de senki nem tévesztette el a gyülekezőhelyet.

— Kálmán, most üljön nyugodtan, mi kimegyünk a lányokkal egy picit. Mancikám, Boris, futás utánam!

Az öreg üveges tekintetét elkerülve, lelopta a priccsről a pokrócot, belegyűrt egy törölközőt is. Átfutottak az udvaron, és a széttárt csűrajtó messziről láttatta, mire számíthatnak, mi történt és mi történhetett volna velük. Juli néni nem mozdult, nézte a gerendákat maga fölött. Éppen úgy nézett ki, mint egy halott, csak mellkasának ritmikus emelkedése és süllyedése jelezte, hogy él. Etelka az állatoknak szétdobott szénából hajított egy villával a nő mellé.

— Fogjátok a lábát, ráemeljük!

Aztán, az átmeneti derékaljra takaró helyett egy másik villa szénát vetett.

— Manci, fuss vissza, less be az ablakon, mit csinál az öreg! Meg ne próbálj visítani, csak integess teljes erőből, ha baj van!

Manci futott és még annál is erősebben integetett, mint amire anyja egy belső sugallattól számított.

— Gyerünk, Boris!

Berontottak, Kálmán éppen akkor lódította ki maga alól a sámlit. Etelka térde alatt kapta el.

— Borcsa, tartsd a felső testét! Manci, ne kétbalkezeskedj, állítsd már fel a széket! A nagy kenyérvágó kést kerítsd elő egy szemvillanás alatt!

Manci fellépett a székre, elvágta, és a tehetetlen test, mint egy zuhanó zsák tarolta földre tartóit. Kimásztak alóla. Miután meggyőződtek, hogy él, Etelka minden bátorságát összeszedve lekevert neki két kegyetlen pofont.

— Kálmán, az asszony és a lány is él!

Mártáról ugyan nem győződött meg, de rossz hírt nem akart mondani.

— Ne tetézze senki baját! Férfi módra viselkedett mindvégig, míg élek, hálás leszek magának. De most Júliának és Mártának nagyobb szüksége van egy igazi társra és apára, mint valaha! Megértette, amit mondtam?

Kálmán felkönyökölt, felült, nekidőlt a falnak és biccentett.

— Másodjára nem kísértem meg a sorsot…

— Azért csak maradj, Borcsa, győzzük mi ezt a lánnyal is. Kicsim, gyere!

Visszamentek, az asszonyt egy pokrócra fektették, és görnyedten szállították a konyhába.

— Most már jöhetsz, Borcsa.

Egymás után rohantak fel a létrán, ahol Márta még mindig a sarokba szorulva próbált elbújni. Mindenestől remegett és „jó leszek, megígérem, csak ne bántsanak”, ismételte, mint egy beakadt lemez. Leültek mindhárman mellé, Etelka átölelte vállát, Manci az arcát simogatta, Boriska óvatosan nyomokat tüntetett el a törölközővel.

— Kislányom, a barátnőid is alig várják, hogy visszagyere, fényképeket fogunk nézegetni és olyan, de olyan szépeket mesélek neked, amilyeneket még nem is hallottál — mondta Etelka, felemelkedett és nyújtotta a kezét.

Közben mindvégig jóságosan, de határozottan nézett a szemébe. Másik felől Manci fogta a kezét, s mikor felállt, oldalról Borcsa is végigsimogatta a haját.

Leballagtak, és a konyhában olyan idill fogadta őket, amilyet az előző hónapokban soha nem láttak. Kálmán és Júlia ott ültek a földön, háttal a falnak támaszkodva, Kálmán magához ölelve asszonyát puszilgatta, mint egy pici gyermeket. Bal kezével kezét simogatta, jobbjával vállát. Ettől még Márta is elmosolyodott, nem mintha bármi is törlődött volna a kicsivel korábban történtekből, de a tudata mégsem volt hajlandó emlékezni. Odakuporodott apja mellé, aki kitárta bal kezét és magához szorította lányát is.

— Asszonykák, ma pihenőt kaptak az enyémek, a vacsorafőzés a maguk dolga lesz. Valami nagyon finomat készítsenek, mert furcsa farkaséhség uralt el, és a pincéből is hozhatnának egy kis bort.

— Bor, az már nincs, Kálmán. Lecsapolták, de a hordók alján biztos maradt valami. Ne keressük mindig a legrosszabbat, csak egy demizson kellene. Bár ott a kamrában, a féltve őrzött verme alján talán lesz bor is, pálinka is.

Az öreg felugrott, épp hogy neki nem ment Etelkának.

— A verem, coki! Világos, asszonyság?

— Jól van, na, jól van. Maga tudja, a magáé.

— Csak üvegeket tudok adni. Lopót, ha nem bántalmazták, talál.

Etelka megtöltött egy pár üveget borral, és visszament. Aztán leküldte a lányokat, hogy mentsenek még meg néhány kancsónyit.

— Mit őrizget abban a veremben, tán csak nem aranyat? — kacsintott bátorítóan és viccesen a háziakra.

— Hát nézze, én megbízok magukban, eddig még az asszony sem tudta, a lány meg főleg nem. Most mind itt vagyunk, valamit tennünk kell. Amikor kivonultak a németek, egy sánta SS addig könyörgött, míg el nem bújtattam. Csak éppen azt nem tudja, hogy lakótársa a veremben, míg le nem szedettem vele, sárga csillagot viselt. Az öreg Grünwald bácsit nagyon megsajnáltam. Lehetetlent nem szoktam vállalni, többre nem futotta. Neki van annyi magához való esze, ráadásul jól tud németül, hogy nem hergeli veremtársát. A másik vérmérsékletéről fogalmam sincs. Elég nehezen oldottam meg így is, hogy csip-csup, juttassak nekik enni, de most meg kell szabadulnunk az egyiktől. Azt hiszem, Grünwald bácsi, ha nem is zsebre vágott kézzel, de hazamehetne, csak hát kisajátították a házát. Amennyiben az orosz parancsnokságot nem éppen odateszik, sajnos ez benne van a pakliban, ritka szép porta, akkor meg is valósíthatja. Ellenkező esetben… Hm, erre nem tudok válaszolni, meglátjuk… A németet viszont udvariasan meg kell kérnem, hogy már javult bokaállapotában, legyen szíves nekiindulni egy nyugati gyalogtúrának. Ez azért lesz bajos, mert fegyvere van, és nem szeretném, ha ruszkiék SS-egyenruhát találnának nálam. Persze, nem szeretnék civilruha-szolgálattá válni sem. Nos, hát, a nagy aranybányám tartalmáról most mindenkit informáltam. Amennyiben tudnak, segítsenek a kiürítésében, még vacsora előtt le szeretném bonyolítani. Egyrészt nem tudok gombóccal a torkomban enni, abból ma már lenyomtak egy zsákkal a torkunkon, több nem fér. Másrészt, az éjjel sötétje egy kis védelmet jelent ennek az egyszemélyes hadseregnek.

— Anyám, akkor tévedtünk! Nekünk azt mondták, hogy az SS-ek előbb halnak meg, mint… Minél is? Nem tudom. Szóval az utolsó csepp vérükig, meg minden…

— Nem teljes hazugság ez a füllentés — szólalt meg erőtlenül Juli néni. — A helyzet az, hogy maradt még a faluban három ilyen fekete huszár, és akik látták, azt mondják — én nem tudom, nem voltam ott, sőt az is furcsa, hogy bárki látta —, az igen rövidre húzódott csata közben, ők nem a lövészárokban, hanem mintegy közszemlére téve magukat, pufogtattak a semmibe pisztolyaikkal.

— Akkor mégis hősök volnának? — kavarodott össze Manci.

— Kislány, jól megnézte az egyenruhájukat? Ugye, igen? Halálfejet viselnek, ami nem olyan bizalomgerjesztő, és egy akármilyen vélt, vagy valós vétségért, gondolkodás nélkül lepuffantják egymást is. Ne felejtse, a katonai szabályzatokat, amelyek ellen véteni lehet, emberek agyalták ki! Nem szerettem volna a kezük közé kerülni, bizonyíthatóan patyolattiszta múlttal sem. Kegyetlen kiképzés utáni, szörnyű szabályok betartói ők! Legalább egy picit hisz nekem?

— Kálmán bácsi, be kell vallanom, a szomorú tény az, hogy teljes egészében elhiszem, amit mond, és ez nekem fáj. De mondja — itt nagyon lecsendesedett —, ugye nem akarja azt mondani, hogy ezek, akik most jöttek, jobbak náluk.

Az öreg felugrott, felkapta a földön heverő kenyérvágó kést és belevágta az asztal szélébe.

— Válaszoltam, még egy ilyen kérdést ne tegyen fel, ha jót akar! Ebben a pillanatban, bár nem vagyok egy vérengző alkat, egy szálig kiirtanám mindazokat, akik idepofátlankodtak!

Manci nagyon megbánta, hogy bármit is kérdezett, megpróbálta a szót egész másra terelni, hogy a gondolatok is más irányba áramoljanak.

— Értem, Kálmán bácsi, rendezzük azt az SS-t, meg Grünwald bácsit! Odaálljanak mind a túlsó falhoz, én majd középen leszek. Nem lehet tudni, mit hoz a jövő.

Benyitott a kamrába, felcsapta a verem ajtaját és leszólt.

— Jöjjenek!

Két nagy értetlenség bámult vissza rá.

— Mondom, jöjjenek fel nyugodtan!

— Hogyhogy nyugodtan? Hallottam, hogy lövöldöztek — próbálkozott az SS.

— Mondtam, hogy jöjjön már, és ne húzza az időt!

Fellépdeltek, az SS egyenruhája majdnem olyan volt, mint mikor lement, mert zsebében ruhakefe is volt. Grünwald bácsit nagyon megviselte a szűkös lakhely, és a lakótárs kiléte különösen.

— Nézze, oberstandführer úr, a faluban egyetlen német sincs már, bejöttek az oroszok, további bújtatását nem vállalhatjuk. Mindannyiunkat kiirtanak, azt nem várhatja el, hogy maga miatt egy család pusztuljon.

A német nagyon bedühödött.

— Én a Führer katonája vagyok, nem egy családnál, egy falunál többet érek! Megpróbálta legalább felfogni, amit mondtam?

— Ó, hogyne! Úgy látom, maga nem érti, hogy ez nem kérés, hanem utasítás, ebben a házban én vagyok a parancsnok!

Kattant a géppisztoly, és a kilőtt sorozat csak azért repült a plafonba, mert az öreg Kálmán éppen erre számított. Az eltérített fegyvercsővel azonos pillanatban lendült kezében a falról hirtelen leakasztott ráspoly. Ím, nem is olyan nagy tragédia, hogy a mosdótál helyett az került oda.

A német elterült, nem mozdult többet.

— Jóska bátyám, reggelig maradjon itt, majd kiszimatoljuk, hogy hazamehet, vagy nem. Azt hiszem, az életére már nem törnek, ezek nem zsidót, hanem németet keresnek. Bár volt itt egy affér a mai napon, aminek utána nem tudnám eldönteni, mennyire bízzak meg bennük. Maga elalszik itt a konyhában, de azt hiszem, mi hatan is úgy alszunk csak, mint a nyulak. Ezt a díszpintyet segítsen már behúzni a spájzba.

Jóska bácsi nem szokott az ilyesmihez, nem akaródzott hozzá se érni. De nem hangszigetelt cellában töltötték az időt, tudta, mi történt — veremből nézve — a felvilágban.

Alig vonszolták be az obert, orosz lárma csapta meg fülüket, és kivágódott a konyhaajtó. Különösebb kérdezősködés nélkül berohant egy maga után tekercset vonszoló, holtfáradt katona. Gyakorlott mozdulatokkal szerelt a kábelre egy telefont hihetetlenül rövid idő alatt. Félreállt és tisztelgett, amint egy széles váll-lapú, láthatóan magas rangú és beosztású tiszt lépdelt be. Utána még néhány közlegény robogott a szükségesekkel. Az egyik megszólalt magyarul.

— Az ezredes elvtárs, aki az üteg hadbírója, ide kvártélyozza be magát. Kérném kijelölni a szobáját!

Összenéztek. Furcsa vendég, rossz időpontban…

— Etelka, maguk kapkodják össze, amijük van, mától kezdve mindannyian egy szobában hálunk — mondta lemondóan az öreg. — Jóska bácsi, apuka, merthogy ő az én drága apósom, valahogy ki fogja bírni, remélem, de ha nem szereti velünk, reggel akár haza is ballaghat.

A sürgés-forgásban lehetetlen volt elkerülni, hogy ne ütközzenek a spájz átmeneti lakójába. Ekkor mindenkiben, nemre, fajra, felekezetre, egyenruhára és egyebekre való tekintet nélkül megfagyott a vér.

— Maga németeket rejteget? — kérdezte a tolmács.

— Nem kérem, valahol bujkált ez a mocsok, s miután a maguk emberei voltak szívesek egy igen kellemetlen villámlátogatást lebonyolítani nálunk, berontott. A maguk emberei békésen elmehettek, de egy ilyet kénytelen voltam saját kezűleg kiirányítani az életből.

— Beszéljen egy kicsit kevésbé cikornyásan, bátyám, ha ezt megtudja az ezredes elvtárs, valószínűleg komoly jutalomban lesz részük.

A tolmács tett róla, hogy felettese pillanatok alatt megtudja az esetet, akit minden részlet érdekelt. Az is, hogy miféle látogatás volt ezen a portán, abban az időpontban, amit ő maga, a helyi parancsnokkal egyetemben nyilvánított szabadrabló időnek. Ezért elméletileg felelősségre vonni senkit nem lehet. Ilyen bátor és elvekkel teli kollaboráló családtömörülés megérdemel egy kis honorálást. Értesítette őket, hogy másnap azonosíthatják, akik náluk jártak, de csak azokat, más családnál lévőket nem! Majd szigorúan megbünteti őket.

Szavatartó ember volt az ezredes, és valószínűleg opportunista is, mert bizonyára szerette volna, ha nem önkéntes vendéglátói komolyan kedvében járnak jó étellel és itallal.

Még aznap este, akrobatikus gyorsasággal rámolták át a nők holmiját házigazdáik szobájába. Grünwald bácsival az SS-tisztet kilakoltatták reggelig a csűrbe, neki már úgyis mindegy volt, hol fekszik még egy éjszakát a föld felszínén. Majd reggel híradós telefon csörgések áradata után, a tovaris ezedes mosolyogva kérte fel a szemtanúkat, hogy a piactéren már felsorakoztatott legénységből jelöljék ki azokat, akik ugyan bűnt nem követtek el, mert külön engedélyre cselekedhették becstelen tettüket két órán át, de a barátságról mindenképpen kézzelfogható jeleket kell felmutatni az ezredes szerint. Főleg ilyen régi jó barátokkal szemben.

Megtudta, hogy Kálmán bácsi volt szíves vendégeskedni náluk, és egynéhány tört orosz mondatot is képes végszükségben produkálni. Az SS-tiszt elráspolyozása végképp elérzékenyítette, és már mentek is csoportosan, számtalan irigyet szerezve a faluban, akikkel ugyanazok történtek meg, mint velük, minden jóvátétel nélkül.

Nagyon gyorsan megtalálták az öt kódorgót, azok ásítozva vették tudomásul, hogy ma rajtuk a sor. Úgy megszokták már a bajtársak és ellenség kilövését, hogy saját legépfegyverezésük meg sem érintette őket.

Kiléptek a sorból, és a bejelölt fal előtt felsorakoztak. Iszonyú sebesen felállítottak három géppuskát, majd az ezredes látva, hogy fegyvereik ott lógnak vállaikon, megkérte, miután a valószínűségszámítás minden mellékpontja értelmében nem lesz szükségük többé rájuk, hogy meg ne sérüljenek — a fegyver kincs, ugyebár —, legyenek olyan aranyosak és szedjék le magukról.

A kis kaukázusi megint ásított egy nagyot, és társaival, szokott katonás rendben, sapkáikkal alátámasztva sorakoztatták fel, a golyózáporon kívüli területre eső helyen, fegyvereiket. Néhány másodpercig tartott a fegyverropogás, aztán adminisztratív értelemben hősi halottá nyilvánították őket. Így az otthon maradottak sem itták meg Ivánjaik tettének a levét. A rajtuk lógó oldalzsákok tartalmát, a haverok testvériesen szétkapkodták, és markolászva az óratömegben, osztották el a kincset.