Vasas Marianna : Tisztult szemmel

Nyomtatás

Csitult a csömör,
a vihar elült –
s a göndör gödör
elásta magát.
Így óvó földként
hegedült
nyugvó zenét,
nem hallotta a Kül
idült,
recsegő szavát –

s a föld csak 

termett tovább,
majd szívével festette
át az éjt –

mely csapzott,
Nap által cibált
verébfiókákra
köpönyegként adta
ében leplét,
redőiben elpihent
egy tüskésen háborgó
hullám –
s nem tudtam többé,
egy veréb vagyok-e én,
vagy a
megbékélt érzésív
tán?

Nem tudtam, lehetek-e
valaki, ha bárki rám
a senkiség szavának
savharmatát szórta,
de abban biztos voltam
hogy életnek-halálnak
tartozom annyival talán,
hogy ma
leszek valaki,
még ha csapzott cseppek
nedvesítik is
tekintetem,
mely fátyolán át
átdereng
érzékeny
életem –

s barázdáim csak a mában
simíthatom selymes bőrré,
s lehetek olyan, ki a mostban
lesz örökké,
múltat bár nem tagadva,
de azt hátrahagyva.

Most már tudom, ki vagyok –
savharmattól kisimult
arcú, a bogozhatatlanság
ősi hangja –
s mi ráncgubancaim kibogozza:
a lehúzásba fúlt,
s azt nemesítő vágy
hattyútiszta hajnalkarja…