Avi Ben Giora. : Nem ismersz meg?

 

Már nem nagyon emlékszem, miért is jártam abban az Isten háta mögötti faluban. Valami téma lehetett arra. Nem terveztem azt, hogy ott is kell maradnom egy napot, de aznap már nem volt vonat visszafelé. Kénytelen kelletlen maradnom kellett. Miután találkoztam azzal a „riportalannyal”, akivel előtte egyeztettünk, tőle kérdeztem meg, hogy van-e a közelben valami fogadó vagy menedékház.

— Van egy fogadó a kocsmánál. Tudja, én azt gondoltam, hogy autóval jön, és nem gondoskodtam szállásról. Sajnos én nem tudom meghívni, mert a fiamékkal kell megosztanom szerény hajlékomat. Tervezzük, hogy ráépítünk a házra, hogy mindenkinek több hely jusson, de ember tervez, aztán…

— Ne mentegesse magát, nekem kellett volna mondanom, hogy szállásra lesz szükségem. Már nagyon régóta nem járok kocsival. Egyfelől az anyagiak miatt. Eljutok én bárhova, ha van út meg vonat vagy más közlekedési eszköz. Gyalogolni még azért bírok pár kilométert, ha éppen nincsen más.

— Na, akkor jöjjön, elviszem a kocsmába. Nagy szélhámos a kocsmáros, hagyja, hogy én tárgyaljak vele. Én itt lakom, nem mer rátenni az áraira.

Mint minden ilyen helyen, a kocsma egyben a falú vagy település központja is egyben. Itt cserélnek gazdát a hírek, tudósítások, na meg a szomjukat oltani is idejárnak a helyiek. Már kezdett szürkülni a látóhatár, esteledett. Elég szép számmal voltak az ivóban. Vezetőm hátrament a kármentőbe, hogy beszéljen a tulajjal, a gazdával.

— Vendégem van, Pali bácsi. Tudna adni neki egy szobát ma estére?

— Már hogyne tudnék! Ki jár errefelé? Néha ugyan vannak átutazók, de mostanság nincs senki. Jöjjenek, megmutatom a szobát.

Takaros szobába vezetett. Volt minden, ami kell egy átutazónak. Tuskabin melegvízzel, WC, és ágy. Még tv készülék is árválkodott a komódon.

— Megfelelne?

— Természetesen! Mit kostál egy éjszakára? — kérdeztem meggondolatlanul, holott a vezetőm figyelmeztetett, hogy majd ő intézi.

— Hát — kezdett volna bele a tirádákba — mivel ismerős hozta, tízezer.

— Reggelivel ugye, Palibá’ — szólt közbe a kísérőm.

— Ám legyen, rád való tekintettel. A reggeliért külön szoktam számolni.

Lepakoltam a holmimat, és visszamentem az ivóba, ahol a beszélgető partnerem várt.

— Hálás köszönet!

— Ugyan, ez semmiség. De hallja, magának hiába beszél az ember. Mondtam, hogy majd én megegyezek az árban.

— Elnézést, de tudja, mindig nekem kell gondoskodni magamról, ezt szoktam meg. Végső soron meg is egyeztünk vele.

— Na ja. A vén zsivány még külön hozzá akart csapni vagy kétezret a reggeliért. Én mennék most. Mert dolgaim vannak. Holnap reggel majd jövök, hogy kivigyem az állomásra a fiammal.

— Ne fáradjanak miattam. Reggeli után kitalálok magam is. Kilenckor van vonat, és erről nem is kell átszállnom. Igaz minden megállóban és megállóhelyen megáll. Ki fogom bírni azt a pár órát.

— Ahogy gondolja. Ha még kell valami információ a riporthoz, írjon egy levelet, mint azt tette most is.

— Köszönöm még egyszer. És minden jót.

Egyedül maradtam az asztalnál és elkezdtem lapozgatni a lejegyzetteket. Egyszer csak megállt az asztalomnál egy kopottas, idősebb ismeretlen.

— Megismersz, Józsi? — kérdezte.

Nem akartam elrontani a jól sikerült estét, és a hecc kedvéért — na meg hátha mesél valami érdekeset — hellyel kínáltam.

— Hú, de régóta nem láttalak, barátom. De ugye tudod, hogy ki vagyok?

Belementem a játékba, rábólintottam, hogy tudom.

— Tudod cimbora, nagyot fordult itt is minden. Megszűnt a téesz, nincs már munka és csak azok maradtak itt, akiket ideköt a „birtokuk”, vagy van elfoglaltságuk. Nekem sem jut mindig kapanyél, bármit el kell vállaljak. Már nem lakom itt régóta, el kellett adjam a házat, és egy tanyán éldegélek. Fura egy világot élünk. Már senki sem akar megismerni, mint láthatod. Úgy néznek rám, mint valami idegenre, betolakodóra. Micsoda szerencse, hogy összeakadtam most itt veled. Mondd csak, nagyon pofátlannak fogsz tartani, ha meghivatom magamat valami étekre? Na ne gondold azt, hogy le akarlak lejmolni, nem vagyok én kódis, de ma nem jártam szerencsével. Nincsen nálam csak egy ötszázas, azért meg jó, ha adnak egy korsó sört.

— Mit szeretnél enni, bátyám? De várj, majd jön a „főúr” és akkor rendelek.

— Nem kell valami fájintos úri eledel. Valami kis meleg étel.

Jött is hamarosan a gazda.

— Mit hozhatok önöknek?

— Mit tudna? Szeretnénk valami harapnivalót.

— Gulyás, rántott hús körettel, salátával, vagy csirke ugyancsak körettel, salátával. De van grillcsirkém is, ha azt szeretnének.

Kérdően tekintettem a vendégemre.

— Ugyan azt kérek, amit a barátom — válaszolta flegmán.

— Hozzon két adag rántott húst hasábburgonyával és uborkával.

— Inni mit hozhatok?

— Két korsó sört.

Amíg az étel készült, maradt időnk beszélgetni. Elmesélte az alkalmi „ismerős”, hogy valamikor ő volt az iskola igazgatója. Mint értelmiségit, hamar kigolyózták a rendszerváltással, kénytelen volt egy idő után mindenét eladni és most valami tanyán húzza meg magát.

— Nem gondoltál arra, hogy visszamész a szakmába, tanítani?

— Ugyan, hova gondolsz? Ki fog egy ilyen vén kikopott öregembert alkalmazni? Ma már nincs ránk szükség, akik még a régi íratlan szabályok szerint fontosnak tartottuk, hogy adjunk is valamit a gyerekeknek útravalóul. Megtanítottuk őket a betűvetésre és viselkedésre. Többre nem igen futotta. Aztán persze volt sok olyan is közülük, akik mentek továbbtanulni. Akkor még nem a pénz volt minden. Számított a szorgalom és a tudás. Manapság nem csak tudni, hanem, ha valami jót akarsz kapni, összeköttetés, kapcsolat kell. Nekem már egyik sincsen. Sem kapcsolatom, sem összeköttetésem. A magam hatvan évével már nem kellek sehova sem. Sorban állnak a fiatalok.

— Nyugdíjas vagy már?

— Az még odébb van. Nincs meg a negyven év munkaviszonyom. Hiányzik öt évem. Ha majd megérem a hatvanhetet, talán fizetnek valamit a harmincöt szolgálatban eltöltött évemért.

Közben megérkezett az étel.

— Jó étvágyat, ess neki barátom. Ha még férne, majd bátran szólj.

Jóízűen nekilátott az evésnek. Nem, mint egy kiéhezett oroszlán, de látható volt, hogy pár napja nem kóstolt meleg ételt.

— Kérsz még valamit? — kérdeztem.

— Ha még egy kávét kaphatnék?

A vacsora végén, amikor kifizettem a számlát, izegni-mozogni kezdett a helyén.

— Nagyon köszönöm a meghívást. Szeretnék kérdezni még valamit. Ki tudnál segíteni pár ezressel? Nagyon kellene ötezer, amivel kihúzzam valahogy a hónapot. A következő hónapra már van munkám. Kaptam alkalmi munkát, amolyan közmunka. Nem fognak sokat fizetni, de megígérték, hogy alkalmazni fognak, amíg tudnak. Csak ötezer kellene, nem több. És persze megadom, ha megadod a címedet.

Nem tudtam nemet mondani. Üsse kő, lehet, hogy tényleg segít neki. Ha meg elissza, váljon egészségére. Vesztettem már életemben éppen eleget, most egy ötezres már nem fog osztani vagy szorozni.

— Aztán, ne feledkezz meg majd megadni a pénzt — figyelmeztettem. — Nem kell átutalnod, mert az plusz pénzedbe kerül. Itt a faluban lakik egy ismerősöm, annak add majd oda. Vele találkozom a közeli hónapokban, és akkor majd átadja nekem.

Nagy hajlongások és köszönések közepette elbúcsúzott, és megígérte, hogy amint tudja, törleszti az adósságát.

— Csak annyit mondj az ismerősömnek, az író úrnak kell átadni a pénzt.

Még üldögéltem egy darabig az asztalnál.

— Kér még valamit? — kérdezte a gazda, amikor ismét az asztalomhoz jött.

— Köszönöm, már semmit.

— Megkérdezhetek valamit? Mennyire „vágta le” a tanító úr? Tudja, mióta itt megszűnt az iskola és nincs rá szükség, mindig leleljmol valakit. Hol egy ötezresre, hol többre. Nem mindig sikerül neki. Kint lakik a falu végén egy romos házban. Ennyire még futotta neki. Csak nem fogják kitenni a szűrét, noha már alig bírja fizetni a közmű díjakat.

— Adtam neki egy ötezrest. Tudom, keresztet tehetek rá.

Már réges-rég elfelejtettem az esetet, amikor egy nap ajánlott levelet hozott a postás. Arról az Isten háta mögötti faluból jött, ahol megsajnáltam a volt iskolaigazgatót.

„Itt járt nálam valaki, és megbízott, hogy jutassak el neked ötezret, amit egyszer kölcsönkért tőled. Utaljam át, vagy elég akkor odaadnom személyesen, amikor leutazom majd a városba?” Aláírás, cím.

Alig akartam hinni a szememnek.

Ki is volt ez az ismeretlen ismerős, akit megismertem? Mindegy, elfelejtettem.

Mindenesetre kellemes csalódás ért, amire nem számítottam. Kényes lehetett a nevére, vagy nála az adott szónak még súlya volt?

Legutóbbi módosítás: 2016.01.23. @ 12:32 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.