P. Tóth Irén : Üzenet

 

 

Mit is mondhatnék neked most,

mikor elhagytad az álomvilágot

és átlépted a valóság kapuját?

Talán várni kellett volna még,

élvezni a dolgok könnyebb voltát…

De neked nyomasztó volt a csend,

könnyeket rajzoltak szemedre a gyertyalángok,

ólomvirág volt szíved, mely érezni akart,

nem másnak, csakis magadnak,

hogy aztán kiválaszd a talajt,

ahol gyökereid tovább erősödnek.

Talán körbe kellett volna járni a kaput,

megnézni jobban, mi van odaát,

mit rejt a valóság, (kívülről

oly hívogatónak tűnt),

mielőtt végleg eldobod a kulcsot,

ami vissza engedhetett volna

előző világodba.

A kulcs a végtelenbe hullt,

és senki nem tudja neked visszaadni.

Nem töprenghetsz többé azon,

hogy menni akarsz-e, vagy maradni.

Nincs visszaút, már csak előre van,

boldogság és szenvedés kéz a kézben,

átöleltél most egy új világot,

mely magába szippant egészen,

megmutatva mi a boldogság,

hogy aztán a valóság többször földhöz vágjon,

kifacsarva maradék erőd

(könnyebb lenne tán egy más világon),

és mindig fel kell állni, és mosolyogni kell,

mosolyogni akkor is, ha sírnál,

falakat emelni és ledönteni,

harcolni a világgal, önmagaddal,

pedig már csak nyugalmat akarnál.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.11.03. @ 19:51 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.