Jobb karjára vette
Siró fiecskáját,
Bal karjára vette
Siró lyányecskáját.”
Olvastam az első versszakokat.
Kati nagyvonalakban bemutatta, hogyan beszélnek a csángók. Próbáltam utána mondani, majd olvasva előadni. Mintha súgott volna valaki nekem!
Mind a kettőnk szeme párás lett. Azonnal belemerültem.
A sok szakmai készülés, a szakrajzok figyelmet követelő időrablása mellett tanultam a balladát. Hangosan mondogattam, Palcsi végszavazott, mert el-elvesztettem a fonalat. Sok benne az ismétlés és néha eltévedtem a „rengeteg erdőkön”.
Május végén összefoglaló vizsgánk volt, aztán 7-étől tíz nap szünet, amiben a június 17-18-19-ei vizsgákra készülhettünk. Azonban egy héttel előtte, sőt, a 9-ei egyszeri helyett, 10-én, hétfőn és 13-án, csütörtökön is megrendeztük hangversenyünket.
A jeles napok előtt akkora izgalom feszült a levegőben, hogy szinte meg lehetett fogni.
Eredetileg csak a második rész közepére terveztek három balladát, az enyém mellett Faragó Erzsike mondta a másikat, és egy Antal Mátyás nevű zeneakadémista a harmadikat. Ettől még sokkal nagyobb drukk volt bennünk, pedig még nem is tudhattuk, hogy milyen kiváló művész, híres karmester lesz később, az akkor olyan közvetlen, kedves fiúból. (Minden bizonnyal a mai napig is őriz azokból a jó tulajdonságaiból.)
Az első rész dalai közé is kívánkozott legalább egy vers. Kati ismét megjelent, kezében a gépelt ív…
— Ari, kérni jöttem!
— … de nem még egy vers, ugye? — rémüldöztem.
— De, pontosan. Csakhogy ezt nem kell tanulni, még látni se fognak. Beülsz a kórusba, és mint láthatatlan hang, felolvasod ezt a rövid pásztorvers fordítást.
Remegő belsővel olvastam: Christopher Marlowe: „A szenvedélyes pásztor a kedveséhez.” (Szabó Lőrinc; „Örök barátaink” kötetéből) Feleslegesnek éreztem tiltakozni. A lelkes kis csapattal illett tartanom, hidegleléses félelmem ellenére.
„Jöjj velem, légy a kedvesem,
élvezzük ki a végtelen
erdők és hegyek örömét,
s amit csak nyújt a domb s a rét.”
A vers pajkosan csábító volt, de a balladára szánt koncentrálásom idejét rövidítette le!
Nem hiszem, hogy ennek a szép hagyománynak igazán összetartó erejét bármi helyettesíthette volna. A meghívott vendégek névsorában, a szülők és hozzátartozók, a jeles intézmények képviselői mellett ott szerepelt, sőt kedvesen érdeklődve meg is jelent Sárika, az ifjú özvegy Kodály Zoltánné. Közvetlensége és egyszerűsége elbűvölt mindnyájunkat.
A másik figyelmet keltő vendégről először nem derült ki, hogy ki ő. Ült, csendesen figyelt, rezzenéstelen arccal tapsolt a kórus szépen szóló dalai után. Elképzelni nem tudtuk, ki lehet ez a komor férfi.
Tisztán, felszabadultan énekeltek a lányok.
Amikor a balladámat hallgatta a néma közönség, az idegen lehajtott fejjel várta meg az utolsó sorokat. Aztán a műsor véget ért, és megbolydult a terem. Akkor megkeresett.
— Mondja, Erdély melyik részéről származik? — kérdezte tőlem.
— Még soha nem is jártam Erdélyben, Tolna megyei vagyok.
— Él, vagy élt ott valakije?
— Van a családban, aki nem ott született, de élt ott, olyan is van, aki ott született, még él is, de ő is régen eljött… velük is csak ritkán találkozom.
— Szóval nincs élő kapcsolata a székelyekkel, csángókkal?
— Nincsen.
— Olyan kiejtéssel mondta a balladát, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy nemrég jött onnét. Ha módjában áll, ne hagyja abba a versmondást! Tehetsége van hozzá. — És melegen megszorította a kezem.
Ő volt Marsall László, a költő. Kati — a felesége — a kézfogásra ért oda mellénk.
Pár nap múlva Marsall Kati leült mellém:
— Tudom, hogy praktikus okok vittek az órás szakmához. Mégis ajánlom, hogy soha ne mondj le az irodalomról, mert akkor boldogtalan leszel!
(…)
Június 17-én az izgalom nem volt elég, 35°-os hőségben izzadtunk az órás gyakorlati vizsgán!
Mindenkinek egy billegőtengely-töréses Pobeda férfi karórát kellett megjavítania. Teljes generál és tisztítás, beszabályozás. Az eddig rendbe hozott pici, női órákhoz képest — gondoltam —, nekem ez nem okozhat gondot. Bizony, mégis okozott. A túlfeszített izgalom ártalmas.
Másnap a tanulók óráinak a fele sem volt pontos… Jártak, ez volt a fő!
Az írásbeli és a szóbeli az iskolában már könnyebben ment az enyhébb időben, pedig attól jobban féltünk. Komoly, nehéz vizsga volt. Egy-két kis hiba azért minden tanulónál előfordult. Nálam is, ami esetemben két 4-est jelentett az elméleti anyagban. A többi, és a vizsgadarabjaim meg a szakrajzok azonban kitűnő osztályzatot kaptak.
Így is megnyugodtam, de elégedett nem voltam. Csak jólesően fáradt.
Nem is tudtam felfogni jó ideig, hogy túl vagyok az egészen. Hogy a Rehab. bármit tett, azaz nem tett meg értem, az egészségem bárhogy megviccelt, én teljesítettem azt, amit vállaltam, és arra a jövőmet alapozhatom. Közben legyőztem egy csomó akadályt.
Noé bácsi, aki két éven keresztül a vizsgabiztosom volt, még a búcsúbeszédébe is belefoglalt. Megemlítette, hogy milyen nehézségek állták az utamat, hogy milyen szeretettel foglalkozott velem, eredménnyel bízott rám finom munkákat Burkus Lajos, a főnökünk.
— Maguk itt dolgoznak tovább a kollégák védő közelségében, de Aranka most elmegy vidékre. Mégse vegye ezt elszakadásnak, mert hozzánk bármikor fordulhat.
Ez az idős tanfelügyelő úgy meghatódott, hogy megtörölte a szemét. Nagyokat nyeltem.
Vályi Ödön tanár úr az Órás szakmai ismeretek tankönyvet — ami az ő munkája, és amit a többi tanulónak le kellett adnia — nekem ajándékozta, bíztató kézszorítással.
Lajos bácsi nem búcsúzott:
— A műhelyben várom — mondta.
Huszadikán bementem a tanműhelybe, elköszönni és összeszedni a szerszámaimat.
— Üdvözlöm és gratulálok kartársnő! — jött elém a volt oktatóm.
Amíg pakoltam, ellátott apró tanácsokkal és másodszor is a nagyapám miatt hatódott meg, mert elmondtam, milyen instrukciókkal látott el levélben is nagypapa, hogy mit tartsak szem előtt, mielőtt elhagyom Pestet, a védelmező műhelyt.
Kivitte a táskámat a kocsiig, Vilivel is kezet fogott. Az én szemem akkor homályosult el, amikor hátrafordulva kinéztem, amíg láttam, integetve állt a járda szélén. Először láttam kilépni őt az oktatói szerepéből!
Vili, a sofőr a visszapillantó tükörből figyelte… hallgatott egy ideig, aztán halkan ezt mondta, magyarázatul:
— Ő is tudja, hogy ez nem semmi volt.
Aztán mély hallgatásba burkolóztunk. Behunytam a szemem.
„Igaz ez? Vagy csak álmodom?… Nem tudom, de nagyon jó! Most valami egész más következik!” — gondolataim kavarogtak, és már meg is állt az autó.
A szobatársakkal ünnepelve fejeztük be a napot, közben kijött rajtam minden fáradtság.
Nevelő Mária néni szokásától eltérően ölelte át a vállam.
— Ezt kiharcoltuk. Rád fér a pihenés!
— Megkaptam a tanár úrtól — mutattam a leveleire szétkívánkozó tankönyvet. A megviselt fedőlapot végigsimította, kicsit elgondolkodott, aztán elkérte.
— Dezső bácsi ezt neked be tudná kötni. Kedvenc hobbyja a könyvkötés. Elvihetem?
— Ó, de jó lenne! Megköszönöm…
*
Majd húsz év múlva csak egy újabb betegség verte ki kezemből a munkacsipeszt, de azóta a könyvespolcomon pihenő félbőr kötésű szakkönyv mellé három, a saját írásaimat rejtő kötet sorakozott.
Legutóbbi módosítás: 2015.10.02. @ 15:24 :: Pápay Aranka
