Pápay Aranka : Válaszút — utak

Szemelvények az Összefércelt sorsok c. memoáromból, kép: anker szakrajz

Jobb karjára vette

Siró fiecskáját,

Bal karjára vette

Siró lyányecskáját.

Olvastam az első versszakokat.

Kati nagyvonalakban bemutatta, hogyan beszélnek a csángók. Próbáltam utána mondani, majd olvasva előadni. Mintha súgott volna valaki nekem!

Mind a kettőnk szeme párás lett. Azonnal belemerültem.

A sok szakmai készülés, a szakrajzok figyelmet követelő időrablása mellett tanultam a balladát. Hangosan mondogattam, Palcsi végszavazott, mert el-elvesztettem a fonalat. Sok benne az ismétlés és néha eltévedtem a „rengeteg erdőkön”.

Május végén összefoglaló vizsgánk volt, aztán 7-étől tíz nap szünet, amiben a június 17-18-19-ei vizsgákra készülhettünk. Azonban egy héttel előtte, sőt, a 9-ei egyszeri helyett, 10-én, hétfőn és 13-án, csütörtökön is megrendeztük hangversenyünket.

A jeles napok előtt akkora izgalom feszült a levegőben, hogy szinte meg lehetett fogni.

Eredetileg csak a második rész közepére terveztek három balladát, az enyém mellett Faragó Erzsike mondta a másikat, és egy Antal Mátyás nevű zeneakadémista a harmadikat. Ettől még sokkal nagyobb drukk volt bennünk, pedig még nem is tudhattuk, hogy milyen kiváló művész, híres karmester lesz később, az akkor olyan közvetlen, kedves fiúból. (Minden bizonnyal a mai napig is őriz azokból a jó tulajdonságaiból.)

Az első rész dalai közé is kívánkozott legalább egy vers. Kati ismét megjelent, kezében a gépelt ív…

— Ari, kérni jöttem! 

— … de nem még egy vers, ugye? — rémüldöztem.

— De, pontosan. Csakhogy ezt nem kell tanulni, még látni se fognak. Beülsz a kórusba, és mint láthatatlan hang, felolvasod ezt a rövid pásztorvers fordítást.

Remegő belsővel olvastam: Christopher Marlowe: „A szenvedélyes pásztor a kedveséhez.” (Szabó Lőrinc; „Örök barátaink” kötetéből) Feleslegesnek éreztem tiltakozni. A lelkes kis csapattal illett tartanom, hidegleléses félelmem ellenére.

„Jöjj velem, légy a kedvesem,

élvezzük ki a végtelen

erdők és hegyek örömét,

s amit csak nyújt a domb s a rét.”

A vers pajkosan csábító volt, de a balladára szánt koncentrálásom idejét rövidítette le!

Nem hiszem, hogy ennek a szép hagyománynak igazán összetartó erejét bármi helyettesíthette volna. A meghívott vendégek névsorában, a szülők és hozzátartozók, a jeles intézmények képviselői mellett ott szerepelt, sőt kedvesen érdeklődve meg is jelent Sárika, az ifjú özvegy Kodály Zoltánné. Közvetlensége és egyszerűsége elbűvölt mindnyájunkat.

A másik figyelmet keltő vendégről először nem derült ki, hogy ki ő. Ült, csendesen figyelt, rezzenéstelen arccal tapsolt a kórus szépen szóló dalai után. Elképzelni nem tudtuk, ki lehet ez a komor férfi. 

Tisztán, felszabadultan énekeltek a lányok.

Amikor a balladámat hallgatta a néma közönség, az idegen lehajtott fejjel várta meg az utolsó sorokat. Aztán a műsor véget ért, és megbolydult a terem. Akkor megkeresett.

— Mondja, Erdély melyik részéről származik? — kérdezte tőlem.

— Még soha nem is jártam Erdélyben, Tolna megyei vagyok. 

— Él, vagy élt ott valakije? 

— Van a családban, aki nem ott született, de élt ott, olyan is van, aki ott született, még él is, de ő is régen eljött… velük is csak ritkán találkozom.

— Szóval nincs élő kapcsolata a székelyekkel, csángókkal?

— Nincsen.

— Olyan kiejtéssel mondta a balladát, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy nemrég jött onnét. Ha módjában áll, ne hagyja abba a versmondást! Tehetsége van hozzá. — És melegen megszorította a kezem. 

Ő volt Marsall László, a költő. Kati — a felesége — a kézfogásra ért oda mellénk.

Pár nap múlva Marsall Kati leült mellém:

— Tudom, hogy praktikus okok vittek az órás szakmához. Mégis ajánlom, hogy soha ne mondj le az irodalomról, mert akkor boldogtalan leszel!

(…)

Június 17-én az izgalom nem volt elég, 35°-os hőségben izzadtunk az órás gyakorlati vizsgán!

Mindenkinek egy billegőtengely-töréses Pobeda férfi karórát kellett megjavítania. Teljes generál és tisztítás, beszabályozás. Az eddig rendbe hozott pici, női órákhoz képest — gondoltam —, nekem ez nem okozhat gondot. Bizony, mégis okozott. A túlfeszített izgalom ártalmas.

Másnap a tanulók óráinak a fele sem volt pontos… Jártak, ez volt a fő!

Az írásbeli és a szóbeli az iskolában már könnyebben ment az enyhébb időben, pedig attól jobban féltünk. Komoly, nehéz vizsga volt. Egy-két kis hiba azért minden tanulónál előfordult. Nálam is, ami esetemben két 4-est jelentett az elméleti anyagban. A többi, és a vizsgadarabjaim meg a szakrajzok azonban kitűnő osztályzatot kaptak.

Így is megnyugodtam, de elégedett nem voltam. Csak jólesően fáradt.

Nem is tudtam felfogni jó ideig, hogy túl vagyok az egészen. Hogy a Rehab. bármit tett, azaz nem tett meg értem, az egészségem bárhogy megviccelt, én teljesítettem azt, amit vállaltam, és arra a jövőmet alapozhatom. Közben legyőztem egy csomó akadályt.

Noé bácsi, aki két éven keresztül a vizsgabiztosom volt, még a búcsúbeszédébe is belefoglalt. Megemlítette, hogy milyen nehézségek állták az utamat, hogy milyen szeretettel foglalkozott velem, eredménnyel bízott rám finom munkákat Burkus Lajos, a főnökünk.

— Maguk itt dolgoznak tovább a kollégák védő közelségében, de Aranka most elmegy vidékre. Mégse vegye ezt elszakadásnak, mert hozzánk bármikor fordulhat. 

Ez az idős tanfelügyelő úgy meghatódott, hogy megtörölte a szemét. Nagyokat nyeltem.

Vályi Ödön tanár úr az Órás szakmai ismeretek tankönyvet — ami az ő munkája, és amit a többi tanulónak le kellett adnia — nekem ajándékozta, bíztató kézszorítással.

Lajos bácsi nem búcsúzott:

— A műhelyben várom — mondta.

Huszadikán bementem a tanműhelybe, elköszönni és összeszedni a szerszámaimat.

— Üdvözlöm és gratulálok kartársnő! — jött elém a volt oktatóm. 

Amíg pakoltam, ellátott apró tanácsokkal és másodszor is a nagyapám miatt hatódott meg, mert elmondtam, milyen instrukciókkal látott el levélben is nagypapa, hogy mit tartsak szem előtt, mielőtt elhagyom Pestet, a védelmező műhelyt.

Kivitte a táskámat a kocsiig, Vilivel is kezet fogott. Az én szemem akkor homályosult el, amikor hátrafordulva kinéztem, amíg láttam, integetve állt a járda szélén. Először láttam kilépni őt az oktatói szerepéből!

Vili, a sofőr a visszapillantó tükörből figyelte… hallgatott egy ideig, aztán halkan ezt mondta, magyarázatul:

— Ő is tudja, hogy ez nem semmi volt.

Aztán mély hallgatásba burkolóztunk. Behunytam a szemem.

„Igaz ez? Vagy csak álmodom?… Nem tudom, de nagyon jó! Most valami egész más következik!” — gondolataim kavarogtak, és már meg is állt az autó.

A szobatársakkal ünnepelve fejeztük be a napot, közben kijött rajtam minden fáradtság.

Nevelő Mária néni szokásától eltérően ölelte át a vállam.

— Ezt kiharcoltuk. Rád fér a pihenés!

— Megkaptam a tanár úrtól — mutattam a leveleire szétkívánkozó tankönyvet. A megviselt fedőlapot végigsimította, kicsit elgondolkodott, aztán elkérte.

— Dezső bácsi ezt neked be tudná kötni. Kedvenc hobbyja a könyvkötés. Elvihetem?

— Ó, de jó lenne! Megköszönöm…

*

Majd húsz év múlva csak egy újabb betegség verte ki kezemből a munkacsipeszt, de azóta a könyvespolcomon pihenő félbőr kötésű szakkönyv mellé három, a saját írásaimat rejtő kötet sorakozott.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/