A parancs hajtott ki a kapuajtón,
s én bóklásztam a libákkal a tarlón,
de hogy a világ zugait is lássam,
meglassultam a kepék árnyékában,
a pásztorkodás nékem akkor rang volt,
két lábamnak az Isten sem parancsolt,
mert olyan könnyű, tiszta szabadságot,
az én két szemem azóta se látott,
de dolgos voltam, szent szívű teremtés,
meg nógatott az ösztön és a feddés,
a ludak mentek csipegető rajban,
a tarlót bőszen csúszkálta a talpam,
és szedegettem, aprókat hajolva,
a hullott kalászt szálanként marokra,
s ha már nem bírták ujjaim a terhet,
lepakoltam egy jelölt kéve mellett,
volt úgy hogy öt is, hat gyűlt csokorba,
s a tyúkudvar lett kalászaim sorsa,
csak eszem látta, hogyan csipegették
a szúrós szálak magjait a besték,
én nagynak láttam mindent, csodaszépnek,
és ma is hallom, hogy anyám dicsérget.
Legutóbbi módosítás: 2015.07.11. @ 06:20 :: Böröczki Mihály - Mityka
