Vandra Attila : Jártunk a világ végén 16-17. Kannibálok kultúrája

Aki hallott annyit a maorikról, hogy a fehér emberekkel való találkozásuk előtt nem ismerték az írásbeliséget, a csiszolt kőkorszak szintjén éltek, ráadásul kannibálok is voltak, feltehetően ágyékkötős vademberek által lakott falvak látványára számít. Nos, nagyot fog csalódni… (A képen egy maori szent épület belülről)

16-17. Maori

  

Kevés olyan turista akad, akit nem érdekelne az őslakosság, ha egy egzotikus országba utazik. Aki hallott annyit a maorikról, hogy a fehér emberekkel való találkozásuk előtt nem ismerték az írásbeliséget, a csiszolt kőkorszak szintjén éltek, ráadásul kannibálok is voltak, feltehetően ágyékkötős vademberek által lakott falvak látványára számít. Nos, nagyot fog csalódni, mert a lakosság 15%-át kitevő maorik nem élnek rezervátumokban.

Az ország Nemzeti Múzeumában, a Te Papa Tongarewaban aztán tátva marad a szája az emberevő „vademberek” kultúrájától. A kiállított eszközök, tárgyak, zeneszerszámok, ruhák, wakák (kenuk), házak, szobrok, faragványok, mind ötletességről, szépérzékről, igényességről tanúskodnak. Mindezt kőkorszaki szerszámokkal állították elő. Szólásaik, bölcsességeik, tapuik magas szintű tudásukat, mély gondolkodásukat sőt ökológiai ismereteiket igazolják. Nem a fehér embernek, hanem nekik köszönhető, hogy nem pusztult ki teljesen az ország őshonos növény- és állatvilága. A hetvenes években derült ki, hogy a még meglévő, fel nem égetett erdők 90%-a maori kézen van… Ha a tapuk nem védik ezeket, ma nem tudnánk milyen a kauri, a rata, a rimu, s a bennük élő madárvilág is kihalt volna. No, de kik is ezek a kulturált emberevők, és miként kerültek ide?

Amikor Cook kapitány 1769-es útján újra felfedezte e szigeteket, az őslakó maorikkal Tahiti szigetéről származó tolmács segítségével értekezett. Óceánia szigeteinek a lakosai kölcsönösen megértik egymást, s ha nem is ugyanazt a nyelvet beszélik, de ugyanabba a nyelvcsaládba tartoznak. Mi több, e népek mitológiája is hasonló, akadnak bennük közös elemek. Egy helyről származnak tehát, de honnan, és miként kerültek ide?

Érdekességként James Cook szerint a polinézek őseit valahol „Kelet-Indiában” (értsd: Indokina) kell keresni. Nem is tévedett nagyot. Ám az ő véleménye hamar feledésbe merült. Az első „tudományos” feltételezések a maorik őseit Egyiptomba vagy Trójába helyezték. Samuel Marsden egyenesen Noé kedvenc fia, Sém leszármazottainak tartotta őket, bár semmi sem utalt zsidó származásukra. Mások nem mentek el ilyen messze a feltételezésekben, de ők is Izrael elveszett fiainak tartották őket. A későbbiekben (XIX. század második fele) Max Müller már árja vagy kaukázusi származásúnak tartotta őket, később Edward Tregar pedig a szanszkritok leszármazóinak. A maori ősök Európában vagy Nyugat-Ázsiában keresése olyan hagyománnyá vált, amely még a huszadik század elején (1930-as évek) is élt. Egy ilyen kultúrával rendelkező nép őseit csakis ott feltételezték megtalálni.

Ezeknek az elméleteknek S. Percy Smith adott kegyelemdöfést a „Nagy Flotta” elméletével. A maorik történetével foglalkozó tudósok fantáziáját már rég foglalkoztatta a Chatham szigetén (Új-Zélandtól 680 km-re) lakó moriorik társadalma. Miközben a maorik erősen harciasak, a moriorik ezzel ellentétben egy pacifista kultúrát alakítottak ki. S. Percy Smith összegyűjtötte a maori legendákat, majd egyetlen koherens történetté egyesítette őket, amely nagyjából a következő:

750 körül Kupe Raiateia felfedező feleségével Hine te Aparangival, és Pekahourangi tohungával (maori vallási vezető) érték el elsőnek e szigetek partjait. Napokig csak óceán és kék ég kísérte őket útjukon. Egy adott pillanatban Hine te Aparangi felkiáltott: „Te Ao! Te ao! Te ao tea! Te ao tea roa!” (Egy felhő! Egy felhő! Egy nagy felhő! Egy nagy fehér felhő!”) (Feltehetően valamely aktív vulkán tevékenysége okozhatta a felhőt). A felhő pedig elvezette őket a szigetekhez, amelyeket körbeutaztak, és lakatlannak találták őket. 1000-1100 körül Toi és Whātonga polinéz felfedezők már egy primitív, paleolitikum szintjén élő melanéziai eredetű kultúrát találtak itt, a moriorikat. Visszatérve szülőhelyükre, meggyőzték népüket, telepedjenek át. Egy hét wakából álló flotta (név szerint: Aotea, Kurahaupō, Mataatua, Tainui, Tokomaru, Te Arawa és Tākitimu) indult útnak. A fejlettebb, harcias, földműves, neolitikum szintjén élő maorik a paleolitikum szintjén élő moriorikat legyőzték, majd asszimilálták. Az elmélet nem mentes a kor übermensch elveitől, hiszen igazolja a „magasabb rendű” fehér telepesek jogát, hogy ugyanazt tegyék a maorikkal. Bár S. Percy elmélete óriási előrelépést jelentett a maori származáskutatásban, mégis rengeteget ártott. A XIX. század utolsó éveiben született elméletet hatvan éven át oktatták az iskolában, de kiderült, a szerző elméletének igazolására „szelektíven” írta össze a rendelkezésére álló legendákat, kihagyva, hozzátéve, sőt néha egyenesen átírva e történeteket. Sajnos úgy beleivódtak a köztudatba, hogy ma már nem lehet szétválasztani az igazi hamisítatlan maori legendákat S. Percy által gyártottaktól (módosítottaktól). Az elmélet sok támogatóra lelt, s mivel a legrégebbi régészeti leleltek egy békés moavadász kultúrára utaltak, melyet 1500 körül egy harcias kultúra váltott fel, alátámasztani látszott az elképzelést. Még Te Rangi Hiroa maori eredetkutató is hitt a „Nagy Flotta” elméletben, valamint Kupé illetve Toi és Whatonga kettős felfedezésének, bár ő kizárt bármilyen árja (vagy indiai) származást, és vitatta a pre-polinéz kultúra létezését is.

H. D. Skinnernek (1920) majd Roger Duffnak (1940) sikerült bizonyítékokkal alátámasztania, hogy a „békés” „pre-maorik” azonosak a harcias maorikkal, kiknek harciassága a moák kiveszésével hozható kapcsolatba. Ugyanakkor azt is sikerült bizonyítani, hogy a Chatham-szigeteki moriorik a háború elől menekülve szintén 1500 körül távoztak Aotearoa-Új-Zélandról, és ott alakítottak ki egy békés kultúrát. Drágán fizettek ezért az 1830-as években. Mivel ellenezték a fehérek letelepedését, azok maorikat hoztak egy hajón, akik lemészárolták, majdnem teljesen kiirtották őket. Háborús kultúra és fegyverek híján nem tudtak védekezni.

Skinnerék után mások is akadtak, akik megkérdőjelezték a Nagy Flotta történetét. Andrew Sharp a hatvanas években egyenesen azt próbálta igazolni, hogy a maorik tudásszintjén a kettős „honfoglalás” elképzelhetetlen, hiszen nem lettek volna képesek oda-vissza utazni iránytű nélkül, s a felfedezés kizárólag véletlen műve lehetett. Ám Thor Heyerdahl Kon-tiki expedíciója rácáfolt a kétkedőkre.

A tudomány mai állása szerint a maorik 1280-tól kezdve több hullámban, tudatos céllal érkeztek ide (vagyis nem véletlenül vetődtek e partokra). Kupé, Toi és Whatonga mitológiai figurák, feltehetően a képzelet szüleményei, nem többek annál. (Ennek ellenére Kupé, Hine te Aparangi és Pekahourangi szobra Wellingtonban hirdeti egykori hőstettüket. A szobor az 1940-es 100 éves centenáriumra készült). Nem volt pre-maori kultúra, és a maorik harciassá válása a moák kihalásával hozható kapcsolatba. Tróját is legendának tartották, amíg meg nem találták a romjait, igaz nem a tengerparton…

Ami a három „felfedező” szobrát illeti William Trethewey alkotása. Új-Zéland százéves fennállásának alkalmára alkotta. Szintén ekkor készültek: egy harminc méteres fríz, amely Új-Zéland fejlődését, és úttörőket ábrázolt, art-deco stílusú oroszlánok, egy hatalmas kút és Kupé figurája, amely őt wakájának orrában ábrázolja. Ezek közül már csak a Kupé-szobor létezik. A szobor több évtizedet a Wellingtoni vasútállomáson töltött, majd a Wellingtoni Bemutató és Sport Centrumba került, ahonnan átvette a Te Papa Tongarewa Múzeum. Végült került pénzalap arra, hogy bronzszobor legyen belőle. 2000 óta a Te Papa Tongarewa Múzeum közelében, a tengerparton hirdeti a felfedezők és az úttörők dicsőségét.

A maori legendák számos felfedező történetét őrizték meg. Leírják, miként kerültek oda a szigetország egy-egy tájára, miként neveztek el helyeket, szigeteket, félszigeteket, hegyeket. E történetek sem „érdekmentesek.” A maori iwik (törzsek) legtöbbje egy-egy ilyen „felfedező”, leszármazóinak tartja tagjait, ezzel jogot formálva egy-egy területre. A hagyományok (legendák) generációk sorozatának „emlékezetét” tartotta észben így vezetve le származását. E történetek akár igazak is lehetnének, ha nem vetődne rájuk az ellentmondás árnyéka… Több iwi (törzs) és hapu (nemzetség) is ugyanazon legendás felfedező leszármazottainak tartja magát, igényt tartva ezzel ugyanazon területekre. Egy példa: a Te Ati Awa törzs szerint Kupe járt a mai Wellington kikötőben, s lányairól nevezte el a Matiu (angol nevén Somes) és a Makaro (angol nevén Ward) szigeteket.

A maorik egy érintetlen, szűz vidéket találtak itt, melynek 85%-át évszázados fákból álló erdők borították. Ők kezdték meg az erdők irtását, a fehér ember megjelenéséig már csak a szigetek felületének mindössze felét borította erdő. Három emlőst hoztak magukkal, egy disznót, a polinéz kutyát, a kurit és a polinéz patkányt, a kioret. Ezeket mind megették. Ma már csak a polinéz disznó létezik, a másik két emlős kihalt. A kiore kihalását az európai patkány megjelenése okozta, kiszorította életteréből. A kuri nem sokkal a fehérek megjelenése után halt ki. Utolsó két példányát kitömve a Te Papa Tongarewa Múzeumban őrzik.

Az állattenyésztés — emlősök híján — nem lehetett alternatíva a táplálékszerzésre. Mezőgazdasággal nemigen foglalkozhattak, mert csak az édesburgonyát tudták meghonosítani. Virágos növények híján az őshonos méhek más élelemforrásra szakosodtak, mint a virágporgyűjtés, így nem volt, ami megporozza a kultúrnövényeket. Az itteni gombákat nem ismerték, így nem merték szedni, gyümölcsfáik nem voltak, maradt a halászat és a vadászat, de az utóbbi a moák és adzebillek kihalásával nehezen biztosította a táplálékukat. Nem lehetett könnyű tehát a megélhetés, nagy találékonyságra volt szükség, ugyanakkor igencsak védeni kellett a jó halász-vadász területeket. Ezért váltak harciassá.

A főleg a déli szigeten nagy mennyiségben található jade nefrit (bowenit — maori nevén pounamu) féldrágakő kiváló alapanyaga lett szerszámaiknak, fegyvereiknek. Kőkorszaki technikával olyan fejszéket, késeket készítettek belőlük, hogy a mai modern technológiákkal, ötvözött acélból készültekkel vetekednek. A pounamu hagyományos megmun­kálását napjainkban próbálják életre kelteni. Manapság már nem szerszámok, és főleg nem fegyverek készülnek a maorik szent zöld kövéből, hanem ékszerek és souvenirek.

 

A másik fontos alapanyag, amit felhasználtak, az a csont volt. Ebből készültek például a horgaik és szigonyaik.

 

Legutóbbi módosítás: 2015.04.23. @ 09:32 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.