Vajdics Anikó : VESSZŐ

Fotó: Karas Dávid

 

nem lehet pontosan tudni mikor
kezdődik a visszaszámlálás attól
függ miben mérjük az életet
a szíved még ver tik tak tik tak
meg lehetne nyújtani az időt mint 
azt a csengőzsinórt ott az ágyad
felett hurkokat tekerni bele hogy
a fekete lyukak tömegvonzását
kikerülve ideiglenes csillagközi
féregjáratokhoz jussunk de te a
takarékosabb utat választottad
haza akarsz menni hosszúak
az éjszakák és a nyugodt álmok
árát hiába gyömöszköljük
a nővérek zsebébe a fizetett 
kedvesség lehervad róluk amint 
kitesszük a lábunk őket is meg
lehet érteni csoda hogy akad
ápoló aki még nem hagyta el a
pályát idáig jutottunk mondogatod
szép élet van mögötted hajtogatjuk
nincs miért sírni megtettél mindent
amit tudtál megtettünk mi is mindent
amit lehetett tegnap este sokáig
húztam az időt ki tudja látlak-e még
élve gondoltam mikor az álmodat 
mesélted a temetőről ahol egy nyitott
sír mellett magas karosszékekben
“mindenféle népek” ültek ott ült
a papa is az ágyad szélén és egy
fekete asztalon hófehér csipketerítő
állt a terítőn vízzel telt pohár és te
azt kiabáltad torkod szakadtából 
hogy azt a poharat onnan vegyük
le mert te abból már ittál nem
fogok sírni gondoltam nincs miért
a szemem se rebbenhet amikor
búcsúzom elég lesz másnap
elbőgni magam amikor észreveszem
hogy a rólad szóló versben rossz
helyre tettem ki egy vesszőt

2015. április 13.

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Anikó
Szerző Vajdics Anikó 38 Írás
"VERSEKET ÍROK, HOGY ELVISELJEM MAGAM" 1964-ben születtem. Sokáig azt hittem, hogy az életem egy pofonnal indult. Aztán rájöttem, hogy mire az a pofon elcsattant, az én történetem már régen elkezdődött. Ez nem kis felelősséget ró rám, mert tudom, hogy egyszer majd nekem kell megírnom, hogyan. Gyerekkoromban minden létező könyvet elolvastam, ami a környezetemben fellelhető volt. Zsákszámra cipeltem haza a könyvtárból a könyveket. Bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között tudtam olvasni. Mosogatás vagy fürdés közben, cseresznyefa tetején, málnaszedés ürügyén, földrajzkönyvbe rejtett szerelmes regényből tanulást mímelve, a paplan alatt zseblámpával, míg az elem ki nem merült. Egyszer még kapálás közben is megpróbáltam olvasni. El is vágtam a nagylábujjamat. Az első könyvet, amit édesanyámtól kaptam, egy nap alatt elolvastam. Másnap újrakezdtem. Harmadnap is. A negyedik napon kerítettem egy füzetet, és gyöngybetűkkel belemásoltam a könyv első jelenetét. Ha valamit elvétettem, kitéptem a lapot, és az egészet újraírtam. A mai napig emlékszem az első sorra: „Zsenya hátratolta virágos fejkendőjét, a söprű nyelére támaszkodott, így állt összeráncolt homlokkal nénje előtt…” A Timur és csapata című Gajdar-regény első szavai. Mint a Teremtés igéi… Ki hinné? Hamar rájöttem, hogy nincs elég könyv a házban. A községi könyvtárból egyszerre öt könyvet lehetett kölcsönözni. A könyvtáros néni egy idő után megengedte, hogy annyi könyvet vigyek haza, amennyit csak elbírok. Tudta, hogy hamar visszakerülnek. Csapatban lenni. Ez volt számomra mindig a legfontosabb dolog a világon - amikor éppen nem olvastam. A szomszéd gyerekekkel naphosszat csatangoltam a „határban”. Gyümölcsöt szedtünk a senki földjén álló fákról. Libalegeltetés közben tornamutatványokat végeztünk. Versenyeztünk, ki tud szebben fejen vagy kézen állni, cigánykereket hányni, hídba lemenni. Ha úgy volt kedvünk, kiálltunk a ház előtti lépcsőre, és egy seprűnyéllel a kezünkben táncdalokat énekeltünk. Ha csapatban lehettem, a könyvekkel sem kellett félrevonulnom. A többi gyereknek felolvastam a kedvenc olvasmányaimat. A húgaim a mai napig emlegetik, milyen vérfagyasztó hangon adtam elő Rejtő Jenő Csontbrigádjá-t. Mindez Nyírmihálydiban zajlott, apám szülőfalujában, ahol általános iskolába jártam. Sok időt töltöttem az unokatestvéreimmel is. Anyai nagymamám, ”Mama”, aki nagyapámmal Körösújfaluban lakott, minden nyáron összeterelt bennünket. Tízen voltunk. Hónapokat nyaraltunk együtt. Napestig ugráltunk a Sebes-Körösben: a „Kőrözsben”, ahogyan Mama mondaná. Az egyik unokatestvérem megmutatta, hogyan kell kutyaúszásban feljönni a víz alól. Sok vizet nyeltem, mire megtanultam. Ezt a mutatványt azóta sokszor megismételtem az élet mélyvizeiben. Esős időben a községi könyvtárból hazahordott könyveket olvasgattuk. Vagy játszottunk. Társas játékainkat magunk találtuk ki. Könnyesre nevettük magunkat közben. Ha már nem tudtuk több játékot kieszelni, bekapcsoltuk a lemezjátszót és táncoltunk. A „Villa Negra románca” és az Omega „Petróleumlámpája” volt a kedvenc lemezünk ( Zorán, Koncz Zsuzsa és Kovács Kati első kislemezei mellett). Ezerszer is feltettük, nem untuk meg soha. Negyvenkilenc éves vagyok. Elvégeztem két egyetemet. Szültem három gyereket. Nyelveket tanítok, fordítok, pszichodráma-csoportokat vezetek, rögtönző színészkedem. Meghallgatom, mi történik másokkal. Boldog vagyok, ha akad valaki, akinek én is mesélhetek. Amikor éppen nem akad senki: futok, úszom, táncolok, álmodozom. Verseket írok, hogy elviseljem magam. Addig mondogatom, ami felbugyog, amíg szöveg nem lesz belőle. Akkor egy darabig nyugodt vagyok megint. Mérleg-jegyben születtem. Nem tudom, mitől félek jobban: az állandóságtól vagy a változásoktól; az önátadástól vagy az önmagammá válástól. Kinyílok. Begubózom. Elindulok. Leragadok. „Magam talán középre állok” – hajtogatom Pilinszkybe kapaszkodva. Ha jól érzem magam, megered a nyelvem. Hetet-havat összehordok. Ha megbántódom, megnémulok. Fülsiketítővé tud válni bennem a csend. Gyakran hősködöm. Egy szál ingben kiállok a meteorok elé. Ha jön valami, arrébb ugrom. Ügyesen lavírozok Szküllák és Karübdiszek között. Valójában, persze, csak fontoskodom. Tűszúrásnyi kérdésekkel feszegetem az univerzum határait. Az meg csak hallgat. Olyan ez neki, mintha a talpát birizgálnám, vagy fűszálakat dugdosnék a fülébe és az orrába. Megsértődöm, amikor rám dörren. Azt szeretném, ha foglalkozna velem. Hiszem is, meg nem is, hogy egyszer majd megteszi a kedvemért…