Petrozsényi Nagy Pál : Miatyánk, ki vagy a mennyekben

 

Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két cigány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is. Ha egy románra mutattak, eltörték a lábát, ha magyarra, a fejét verték be. Kivéve a papnak, akiben mindnyájan csak a lelkipásztort látták.

Teltek az évek. Rendszer rendszert váltott, s a régi világ lassan új köntöst öltött. A falu fellélegzett, különösen a papjuk, amikor egy éjjel bezörgettek hozzá.

— Dokumenti! (Az iratokat!) — rivallt rá egy forradásos képű alak.

— Miért, kik maguk?

— Nem kérdezni! Itt csak én beszél — állította lesbe embereit a férfi, kettőt az ajtóhoz, a többit az ablakokhoz.

— Tiltakozunk! — húzta összébb pongyoláját a pap felesége. — Ha nem mennek el azonnal, sikítani fogok.

— Háráso! — fogta rá pisztolyát a forradásos képű. — De akkor búcsúzni élet. Na, mi az, miért nem sikít?

— Mire kíváncsiak?

— Ki szeret Gróza? Ki van kommunistás?

— Tessék?

— Dă-i una peste gură ca să priceapă mai bine! (Verd be a száját, hogy jobban megértsen!) — szólta el magát egy bibircsókos férfi.

— Szóval románok — rezzent össze a lelkész. — Persze, gondolhattam volna.

— És ha igen? — dugta zsebre fegyverét a forradásos arcú. — Talán nem tetszik?

— Felőlem! Isten előtt mind egyformák vagyunk.

— Előtte lehet, de előttünk csak venetikok (jöttmentek) vagytok. Betolakodtatok hozzánk, most meg kiűznétek. Ti, minket, — pattogott immár magyarul. — Szerencsére mi vagyunk többen, és most szokotéálát (számot) adtok.

— Tehát ezért jöttek.

— Ezért is, merthogy régen figyelünk ám. Sokat papoltál, de most mi diktálunk.

— Életünk Mindenhatónk kezében van — térdelt le a lelkész. — Ha azt akarja, hogy meghaljak…

— Ne félj, nem ölünk meg — vigyorgott a vezér. — Legalábbis addig, amíg kinyögsz egy imát.

— Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

— Továbbá kijelented, hogy ebben az országban mi parancsolunk. Mármint a románok — tette hozzá dölyfösen. — Nektek kuss!

— Trăiască! (Éljen!) — vágták rá kórusban a rejtélyes „vendégek”.

— Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod…

— Megértetted? — ragadta mellen a keszeg lelkipásztort a vezér. — Hozzád beszélek. De aztán szóról szóra így mondd. Még holnap, a templomban, különben kinyiffantunk. Itt ezzel a revolverrel — mutatott a zsebére —, úgyhogy jól vigyázz! Minden szavadat ez a pisztoly kíséri.

— Nem! — gyűrte le félelmét a lelkipásztor. — Teremtőnk házában imádkozni, nem politizálni szoktak.

— Kérlek, ahogy óhajtod. Bubu! — vágott szemével a tiszteletes asszony felé.

A férfi az asszonyhoz kapott, leteperte a földre, és csókolni kezdte.

— Bitangok! — sietett segítségére a férje, aztán egy pofontól ő is földre perdült.

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, s a pap gyermekei nyargaltak a szobába. Mögöttük bőrkabátos, behemót alak röhögött.

— Legat-îi! (kötözzétek meg őket!) — parancsolta a forradásos képű. — Na, meggondoltad magad?

— Meg.

— Hangosabban!

— Meg. Prédikálni fogok.

— Jól van, pópa, mi is ott leszünk, nehogy még egyszer meggondold magadat. Addig is, légy szíves, add ide a bukszád!

— Tessék!

— Ez bizony vékony. Ékszerek, márka, dollár…?

— Nincs.

— Tiszteletes asszony? Mindegy, majd mi megtaláljuk — intett az embereinek, akik a szobának estek, feltúrták a szekrényt, fiókokat, mindent anélkül, hogy bármit találtak volna.

— Kössétek a kályhához! Ejnye de inas vagy! Puhítsátok meg, fiúk!

— Istentelen emberek, nem féltek az Úrtól?

— Rajta!

Félholtra verték, végül abbahagyták, hadd prédikálhasson másnap úgy, ahogy megbeszélték.

 

A falucska hívei lassan gyülekeztek. Asszonyok, öregek tódultak a templomba, akik a pap prédikációiban kerestek gyógyírt. Csakhogy ezúttal inkább ő szorult erre. Homlokát beverték, háta sajgott. Azért megpróbált egyenesen járni, feltapogatódzott a szószékre, és rázendített: „Mint szép híves patakra a szarvas kívánkozik…” Hívei utána jámbor áhítattal. Valamennyi helybeli: ez a jegyző, az Bálint gazda… — vette számba szorongva nyáját. Csupán az utolsó padban ült… Uram, irgalmazz: a forradásos arcú!

— Kedves atyámfiai — rugaszkodott neki, beszélt az alázatról, engedelmességről, majd más témákra siklott.

A hívek lopva összenéztek. Pedig a papjuk most is róluk beszélt, csak valahogy másként, mintha attól félne… Az ám, mitől, merthogy fél, azt a vak is látja.

A lelkész elhallgatott. Mintha megérezte volna a csalódást, értetlenséget, mert elszégyellte magát.

— Nézzétek! — kapta le az ütött-kopott talárt, megmutatta sebeit, és mindent őszintén elmesélt. Még azt is, ki ül ott az utolsó sorban.

A gyülekezet egyszerre fordult hátra, de ott már senkit sem láttak.

— Bocsáss meg, Atyám, hogy kételkedtem benned — horgasztotta le fejét a lelkipásztor. — Kérlek, óvj meg ezután is engem, meg mindenkit, aki segítségre szorul! Adj erőt, önts hitet belénk, hogy soha többé ne féljünk, amiért kicsik, elesettek és magyarok vagyunk. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod…

 

Hogy mikor, kinek és mennyire jött el, bizonyítja az 1990-es marosvásárhelyi pogrom. De akkor már más pap, más szavakkal könyörgött értünk. És az előbbi, akit olyan kegyetlenül elvertek, aztán kiraboltak? Még ugyanaznap váratlanul elhunyt.

Állítólag felakasztotta magát.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.04.10. @ 10:36 :: Petrozsényi Nagy Pál
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 35 Írás
Nyugdíjas, román-magyar nyelv- és irodalomtanár vagyok. Nagyváradról érkeztem, pontosabban menekültem a Ceaușescu-korszak elöl Kecskemétre. Hogy mindenem az irodalom, nyilván már a mesterségemből is következtethető. Nem törekszem eredetiségre, minőségre annál inkább. Elsősorban a "megfelelő kulturált formában közölt" magvas, kritikai jellegű műveket és kommenteket részesítem előnybe.