Fény! S te, Árnyék! Mi az Élet?
Kit nem riaszt ma kínhalál?
Lelkünk – ha már levitézlett,
nyugalmat hol, rögben talál?
Fényárnyékban mit reméljek?
Szívem napról-napra gyöngébb…
Porcióm – szétzúzott térdek,
fagyok Uralban gyötörték.
Vertek. Sokszor éjfélkor is,
locsoltak zöldjeges vízzel;
patkány-vér lehet ily komisz,
rágalma ha szembe spriccel.
Foghíjam’ szitokkal tömték,
röhögtek Rómát s Bizáncot,
síkká gyalult agyú törpék
virtusa tűz – vak zsarátnok.
Talpam szenes zsugor-pörkölt
lett hajnali ordításban,
Szent György míg Sárkányt öldökölt,
– ott, hol igaz Szentírás van.
…Két unokám vár Nyugaton,
pedig csontjaim zörögnek,
csenddé vált a vasárnapom,
szótlan a kert és a könnyek.
Gyöngysort csak egy Nőnek vettem,
– holtunkig szólt Ige s Hűség.
Szent Ivánkor eltemettem,
grádicsa szép – nyílt, derűs Ég.
Hajam? Gyérült holdfény-ezüst,
szálán révülök magamba,
s mintha szólna már mindenütt
Szent Mihály szelíd harangja…
Tőle kérdem, mi az Élet…
Szívem napról-napra bölcsebb:
tüskét ha más szemben érzek,
mérget nyelvemhez mért töltsek?
A Sötétség nem bír tű-rést,
tűfokán át teve sem jut…
Szent Péteri lélekszűrést
hogy’ viselne, kin még van púp,
s akit irigység sarkallhat –
gégét metsző szándék-sugár,
koldust míg kalapja vallat:
„Énekért hány kopejka jár?”
…Honnan zeng Ősmúlt-imádság
tarajos felhőpír fölé,
s mért vert éket a galádság
hegyeink tárt karja közé?
Ki táplál torz félsz-sorsokat,
kit rettent ma Jézus-szerep?
Kiknek elméje csontosabb,
mint kősziklát vájó szelek!
Szolgálhatni a Teremtőt
kockavetők dolga volna?
Ma Szűz arat kalászmezőt,
s fénykévét köt szín-csokorba!
Hová jutnánk árnyékszékkel,
miből sötét Vég vereslik
trón helyén, míg horda székel:
ostort nyújtván sár-keresztig?!
…Sarlóm görbült, kaszám éles:
két időkör íve-szablya –
fönt száz hős: Pegazus-ménes
angyalszárnyam suhogtatja:
Írjak!… Látni: valós Valót –
függönyön túl, Menny küszöbén;
míg koncért gyűrűs vonaglók
marakodnak – Éj peremén.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.01. @ 18:45 :: Pásztor Attila - Atyla
