Hevesi Éva : Az Öreg

 

A kacskalábú, hadirokkant parasztember (akit szinte mindenki, még a felesége és a nővére is emlékezet óta csak Öregnek szólított) még a XIX. század végén született. Minden nap kora hajnaltól késő estig dolgozott.  Tehenet fejt, jószágokat látott el, amikor szezonja volt a kapálásnak, gyalog járt ki a földekre, vállán a rongyba tekert kapával. Néha hat-nyolc kilométert is gyalogolnia kellett a beteg lábával, aztán alkonyatig kapálni a tűző napon, s még valahogy hazajutni sötétedésig. Mégis, csak nagy könyörgésre ült fel nővére vejének a motorjára. Mikor először megállt mellette Feri a fekete Pannóniával, az Öreget különös félelem fogta el. El sem tudta képzelni, hogyan lehet biztonságosan közlekedni két keréken. Hozzá még olyan sebesen, ahogy az a Feri gyerek hajtott!

— Jöjjön Öreg, bátran, kucorodjon csak fel mögém, s mire megijedne, otthon is leszünk! — tréfálkozott vele a fiatal brigádvezető, de érezve az öregember húzódozását, eleinte nem sokat teketóriázott, gázt adott, és tovább robogott. Aztán, hogy naponta látta az Öreget, fáradtan, görnyedt háttal bicegni hazafelé, csak bántotta a dolog. Újra próbálkozott, most már hatásosabb módszerrel.

— Üljön föl, no, fizetek egy felest az Akácosban! Veszek magának egy pakli dohányt is. Nem hajtok gyorsan. Meglátja, milyen hamar hazaérünk!

Erre nagy nehezen mégis felkászálódott az Öreg a motorra. Utána persze nem győzött csodálkozni, micsoda nagyszerű találmány a motorbicikli. Másnap, kapálás után csak lassacskán bandukolva indult hazafelé, miközben meg-megállva egyre azt fürkészte, mikor érkezik Feri a TSZ-központ felől, s már pattant is fel mögéje.

Otthon rossz sora volt az Öregnek. A felesége nem becsülte semmire, pedig egész életében látástól vakulásig dolgozott. De hát az asszonyé volt a ház, nagy istállóval, ólakkal. Hangoztatta is nap, mint nap, hogy az övé itt minden, az ő öröksége. Eszti néni nem volt mindig ilyen komisz természetű. Csak azután békétlenkedett folyton, miután a II. világháborúban, egy lövöldözésben meghalt az egyetlen lányuk. Az Öreg a szobában sem alhatott, egy ócska paplanon volt a vacka, kint a pitvarban, a kemence szájánál. Ruhástól hált mindig, foltozott pufajkájában, viseltes nadrágjában, csak a csizmáját húzta le.

A pénzt is Eszti néni kezelte, rakta élére a százasokat a komódban. Hogy mire gyűjtött, senki se tudta. Dohányt, cigarettát csak úgy tudott magának venni az Öreg, ha elcsent néhány tojást, még mielőtt Eszti néni észrevette volna, hány tyúk tojt meg. Mindig volt kinek eladni, így aztán csak kisikerült valahogy egy kis pénz a füstölni valóra. Gyakran az Öreg nővére — a Feri anyósa — vette meg a friss tojásokat. Máskor egy kis túrót, vagy gyümölcsöt sikerült elsinkófálni az asszonytól, akkor megint került pár forintocska zsebpénz.

Az Öreg mégsem lázadt soha. Elfogadta a sorsát, élt, ahogy rendeltetett.

Egyik délután éppen a nővérétől sántikált hazafelé — elégedetten, mert igencsak jó „üzletet” csinált aznap  —,  amikor észrevett egy nyolc év körüli kislányt sírdogálni a járda mellett. A gyerek a fűben keresgélt valamit, szétkenődött könnyeitől maszatos volt az arca, hosszú copfjából félig kibomlott a világoskék selyemszalag. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a Feri gyerek nagyobbik kislánya az.

— Mi baj van, Katinkám? — hajolt le a gyerekhez.

— A pénzem… a zsebpénzem — görbült lefelé a kislány szája. — Elhagytam tíz forintot. Tetszik tudni, most adta Sári mama. A kezemben hoztam.

— És elejtetted…

— Még ott…, arrébb…, a bokroknál. De már mindenütt kerestem…, és nincs meg. — Megint kibuggyantak a könnyei.

— Az  bizony nagy pénz! Nagyon nagy pénz! A fűben könnyen meglapul ám az a fránya zöld hasú. Egyet se búsulj, meglesz az! Gyere, keressük együtt! — mosolygott az Öreg szeme. A szája sose mosolygott, elnyűtt, gyűrött arca mindig komoly maradt, csak fekete szeme villanása fejezte ki érzelmeit.

Bóklászni kezdtek a fűben. Az Öreg arrébb bicegett a bokrok felé, s kisvártatva nevető szemmel mutatta fel a bankót.

— Ugye mondtam? Megmondtam! Itt van e!

— Megtalálta, Laci bácsi! — visongott a kislány ugrándozva, s örömében hatalmas puszit nyomott az Öreg arcára.

  No-no, lassabban te leány, a végén még feldöntöd a  sánta vénembert! — intette le az Öreg megilletődve a gyereket, aki vidáman szaladt hazafelé. Az Öreg elgondolkodva, sokáig nézett utána.

Katinka másnap megint arra járt, ahol előző nap elhagyta a pénzt.

Éppen odaért a bokros árokparthoz, amikor egy hirtelen fuvallat felkapott valamit a járda mellett. A kislány nagy szemeket meresztett. Tíz forint!? Egy tízforintos bankjegy kavargott a szélben. Gyorsan felvette. Igazi, állapította meg elképedve. Otthon elújságolta, mennyi pénze van.

— Képzeld, Nagyi — csacsogta anyai nagyanyjának, aki velük lakott —, csoda történt! Tegnap Sári mama adott tíz forintot, amit elvesztettem az utcán, de szerencsére éppen akkor jött arra Öreg Laci bácsi, és segített megkeresni. Most az előbb meg, majdnem ugyanott, találtam tíz forintot. Mivel nem tudhatjuk, ki hagyta el, ugye ezt is megtarthatom?

A nagyanyja bólintott. A gyerek boldogan dugta el a pénzt titkos rejtekhelyére.

Másnap az Öreg hozott három tojást a nővérének.

— Mondd, Öreg! Te adtál a gyereknek tegnapelőtt tíz forintot? — nézett öccsére az asszony, tettetett haraggal, miközben kiszámolta a tojásokért járó aprót.

— Tíz forintot?! Hogy a csudába adtam volna én neki tíz forintot, mikor azt se tudom, mikor láttam együtt annyi pénzt! Beszélsz badarságokat! — csattant fel az Öreg, de a szemében elégedett mosoly bujkált.

 

 

 

 

 

Kép: google

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Hevesi Éva
Szerző Hevesi Éva 34 Írás
"Hajszolom a tudást, de ő a gyorsabb." :)