Schifter Attila : Ölelő szintézisek

 

 

 

Égboltkupola  alatt,  lombok  apszisában  állok:

tarka  gyászú  levelek  reám  holt  mámorában,

mely  az  enyém  is:  mint  minden  álmom,

a  bársonyból  pergamenné  váló  záporában,

ahogy  őszmintájú  selymével,  óvón  lep  el,

míg  utam  testükön  puhán  vagy  zörögve  járom:

ez  testvéreim  lábaim  alá  borította  lepel,

mellyel  egyszer  majd  megint  eggyé  válunk.

Színeit  szomjasan  szívják:  szívem  és  szemeim

’s  velük  együtt  alkotjuk  majd  a  föld  sarát,

bennük  oldódnak  fel  gonoszság  marta  sebeim,

oszló  testünkkel  újrarendeződő  elemek  sorát

bocsátjuk  rendelkezésre  és  útjukra  újra:

kölcsönhatásba  lépve  egymásba  elegyedünk

a  mindig  születni  kívánkozó  sorsokba  bújva,

így  alkotjuk  meg  és  tesszük  végezetül  jóvá,

így  hozva  létre  általunk  új  és  újabb  életünk.

A  bűnt,  mint  kormot  mossa  át  tiszta  hóvá

’s megérthetjük,  mert  amit  végre  megélhetünk:

hogy  a  halál  nem  más,  mint  következő  kapu:

hol  elmarad,  mit  addig  bárhogy  is  tévedünk,

az  útnak  soha  nincs  vége  és  nincs útilapu

lábainkra  kötve,  csak  a  szeretet   jön  velünk

’s  egy  szakasz  végén  nem  táncolsz  a  lét  szélén,

mert  önmagadban  hordod  hűen  mindig  azt:

rejtőzőn  őrizve  a  remény  túlélő  szülőméhén,

mint  a  búcsúzó ősz  a  mindig  újraéledő  tavaszt.

 

 

Kedves,  én  ezért  nem  félem  többé  a  halált;

ha  innen  el  is  múlok,  már  örökké  érzek  Rólad:

a  lényed,  mely  a  végtelen  ezen  pontján  eltalált

hozzám    fénypolleneken  szelve  át  bolygókat 

mindig  velem  lesz,  érzésatomjaimba  rejtve:

én  sem  eresztem  már  és  engem  sem  ereszt,

bennünk  magasodik  az  idő  által  ki  nem  kezdve,

mint  virágát  szikes  testéből  tápláló  kőkereszt.

’S  valahol,  a  világéltető  nap  bíbor  alkonyában

egyszer  tán  apró  águjjakba  fonódik  lombkezünk,

míg  magányunk  csendjárta  erdőtemplomában

egy  halk  zöld  vallomást  suttogva,  így  ölelkezünk. 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.