Mikor a felhők tényleg mind bárányok,
mikor hercegnők vagyunk, királylányok,
mikor minden reggel csak miattunk kel fel a Nap,
és addig nem nyugodhat, míg meg nem simogat.
Mikor a Hold este biztosan rád kacsint,
s neked elhiszik, igen, kis csacsim,
mikor az idegen nem, de a hóember jó ember,
és te reggelre azt várod, éledjen fel.
Mikor megosztod kiflidet Buksival, a kutyával,
mikor a „csúnya” felnőttek nem engednek játszani a gyufával,
mikor mindenki téged ugrál körbe,
és anyu is szomorú, ha a te szád is lefelé görbe.
Mikor tollakat gyűjtve madárnak készülsz,
és te csodálkozol a legjobban, hogy miért nem repülsz,
mikor a zsírkréta lehet több, mondjuk rúzs is,
és hiába vernek el, magadra kened úgyis!
Mikor nagyi arcán a könnyek guruló gyémántok,
mikor elütne az autó, de te még nem látod,
mikor lennél cica, ki egész nap a hasát sütteti,
vagy éppen rendőr bácsi, aki a rosszakat bünteti.
Mikor este sosem akarsz aludni menni,
mikor minden csokit egyszerre szeretnél megenni,
mikor csak neked zenélnek a templomi harangok
és mind mesebeli királyfik a kő alatti varangyok.
Mikor szerencsédre nem kell ismerned az idő fogalmát,
mikor inkább a cukrot csennéd el, és sosem az almát,
mikor te főzöd a legfinomabb ebédet,
és az ovi színpadán neked tapsolnak a legények.
Mikor nem játszol szerepet, csak őszinte tudsz lenni,
mikor szeretnél felhőket, mint vattacukrot enni,
mikor játékpénzzel megvennéd az egész világot,
és micsoda dolog az felnőttek, hogy ti nem adjátok!
Mikor a homok finoman csikorog a szádban,
mikor a fészked csak az anyukádban.
Fáradtan hozzá bújsz, forró ölelésbe,
aztán azzal az útravalóval indulsz az élet jegére.
Mikor világcsúcsot úszol a kádban,
mikor cinkostársra lelsz apukádban,
mikor igazából még semmi gondod nincsen,
de erre csak jóval később jössz rá, édes kincsem.
Értem én Attila, hogy ez egy vers hatására íródott vers… mindenkiben megfogalmazódik egy-egy kedves, erős vers után a saját verse… A VERSRŐL…
Nem egyszer, nem kétszer olvastam már el ezt az írásod. Őszintén elárulom, hiába a „lelkes gondolatmenet”…a közepénél már semmi újat nem kaptam…. Untam 🙁
… újra és újra bekerültem a te szavaid közé, eltévedve, bolyongva… mintha nem is változott volna semmi… csak a szavak száma nőtt…
A rímekkel se vagyok megbékélve. Csúnyán kezeled őket, néha hanyagul odavágsz egy-egy ragrímet, néha pedig szépen megtalálják egymást a sorvégek…
Van mit dolgozni ezen is, Attila… egy kicsit azt a „gyeplőt” meg kéne szorítani…
Ne siesd el.
A vers, az érzés nem múlik… 🙂
2012. 02.09.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.29. @ 10:17 :: Király Attila