Csíkos szivárványsapkában őrzöm a megbolydult elmét, mint érzések tengerén a dagályt. Kábán ver a szív.
A szerelem éppenséggel úgy lett megejtve mint egy pacsirta, aki csak lábujja, begye alig érintésével vár.
Megtermett az álmokból igazi nő, aszkéta testén nem is keksz a Hold, és a kávé színű éjbe mártani több mint
magányos kegyelem. Egyedüllétre tanít a fegyelmi lecke, mint buddhista fatányér pár szem baszmati rizst, ezúttal
hajdinát. Lelencház helyett éneklem gyermekemnek: „Szivárvány havasán felnőtt Tulipán szál, úgy szereti
helyét, akar-e bújdosni?” A káosz most egy kis házat öntött el, partra gyűrt engem, ki a remetét szereti
magában. Még mindig végtelen poros, ósdi vagy ősi könyv ízén, szagán éri el a teljes azonosulást. Magával …a
Világgal. De világtalan a hétköznapokban. Megfelelést elvárók ostora alatt, szíjjal tépi szét belül az érzés, hogy
hogyan lehetne választani a rossz és jó között. Belébutult a kérdés – bambaság gülü tekintetű vérszeme -, hogy
lassú őrületért kapott eleség elég lesz-e felfogni a legérzékibb csapást, nekrofil bánat sérti önmarcangolás
hitét, és pokoli tehetelenség szökik szárba, bármikor, ha egyetlen kisvirágszirom rebben rá lepkeként, hisz
nem G pont a cél, nem szűzi fehér, hiába mosnak kezei, az átkozott Ágnes asszonyok; miért determinálná
kimondva a „veled együtt halok meg”? Ha a játékos veszít. Mert elég szeretni Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.28. @ 11:09 :: Marthi Anna