Marthi Anna : Versek Versaillesa

Csíkos szivárványsapkában őrzöm a megbolydult elmét, mint érzések tengerén a dagályt. Kábán ver a szív.

A szerelem éppenséggel úgy lett megejtve mint egy pacsirta, aki csak lábujja, begye alig érintésével vár.

Megtermett az álmokból igazi nő, aszkéta testén nem is keksz a Hold, és a kávé színű éjbe mártani több mint

magányos kegyelem. Egyedüllétre tanít a fegyelmi lecke, mint buddhista fatányér pár szem baszmati rizst, ezúttal

hajdinát. Lelencház helyett éneklem gyermekemnek: “Szivárvány havasán felnőtt Tulipán szál, úgy szereti

helyét, akar-e bújdosni?” A káosz most egy kis házat öntött el, partra gyűrt engem, ki a remetét szereti

magában. Még mindig végtelen poros, ósdi vagy ősi könyv ízén, szagán éri el a teljes azonosulást. Magával …a

Világgal. De világtalan a hétköznapokban. Megfelelést elvárók ostora alatt, szíjjal tépi szét belül az érzés, hogy

hogyan lehetne választani a rossz és jó között. Belébutult a kérdés – bambaság gülü tekintetű vérszeme -, hogy

lassú őrületért kapott eleség elég lesz-e felfogni a legérzékibb csapást, nekrofil bánat sérti önmarcangolás

hitét, és pokoli tehetelenség szökik szárba, bármikor, ha egyetlen kisvirágszirom rebben rá lepkeként, hisz

nem G pont a cél, nem szűzi fehér, hiába mosnak kezei, az átkozott Ágnes asszonyok; miért determinálná

kimondva a “veled együtt halok meg”? Ha a játékos veszít. Mert elég szeretni Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt.

Legutóbbi módosítás: 2014.02.28. @ 11:09 :: Marthi Anna

Szerző Marthi Anna 1328 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak