Bojtor Iván : SZENT SCHUMACHERRE!

 

 

 

Szent Schumacherre, meg Vértanú Sennára! Esküszöm! Abban a két kocsiban, volt valami félelmetes. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi. Már attól olyan furcsa, rossz érzésem támadt, ha csak a közelükbe mentem. Hiába mosolyog ezen. Így volt. Miért mondanám, ha nem így lett volna?

Ne babráljon az asztal alatt! Tudom, hogy felvesznek mindent. Nem most vagyok itt először.

Úristen! Mennyi pénzt ráköltöttem arra a két autóra. Befektetésnek? Naná, hogy befektetésnek vettem meg azt a két roncsot. Tulajdonképpen csak visszavásároltam. A baleset előtt is nálam álltak a garázsban. Híres autók voltak. Mit híresek? Hírhedtek! Mikor visszaszállítottam a telepre, már meg is indult az áradat. Tudja? A katasztrófaturisták. „Nézd! Ebben halt meg Steve Leonardi, ebben meg a Thomson.” „Érdekes. Nem is véres.”

Szép pénz kerestem velük, de nem azért vettem meg, hogy mutogassam őket, hanem, hogy kipofozzam, és minél előbb túladjak rajtuk. Két évig küszködtem velük, mire elkészültek. De akkor már a kutyának sem kellett egyik sem. Mindenki csak nézegette, nézegette. Néha valaki elvitte valamelyiket egy próbaútra, de amikor visszaért vele, csak hümmögött, és ott hagyta. Én meg egyre lejjebb engedtem az árból, mert meg akartam szabadulni tőlük.

Micsoda? Szent Schumacherre, a vörös ruhásra! Kifogástalan műszaki állapotban volt mind a kettő. A karambol a telepen? Az előbb történt. Akkor még nem voltak készen. Nem is voltam ott. Az egyik szerelőgyerek azt vette a fejébe, hogy megy egy kört, a Vörösrémmel. Na, ment is. Egyenesen neki a másiknak, a Sötétvillámnak. Összetörte magát is, meg a kocsikat is. Akkor is engem faggattak, mint most. Pedig ahhoz a balesethez sem volt semmi közöm. Meg ahhoz sem, amikor végre lett volna egy vevő a Vörösrémre, már fel is rakták a trénerre, elindultak, fordultak ki a telepről, az a rohadt kocsi meg legurult. Három autót végighúzott, és puff! Bele a Sötétvillám oldalába. Kezdhettem a munkát előröl. Az évek teltek. A pénz meg egyre csak fogyott, fogyott. A feleségem azt mondta, hogy jobban járnánk, ha bezúzatnám mindkettőt, mert így csak nyelik a pénzt, hozni meg nem hoznak semmit.

Aznap amikor megláttam azt a két gyereket a Sötétvillám körül őgyelegni, már úgy voltam, mindegy mennyit adnak érte, csak vigyék el. Legalább az egyiktől szabaduljak meg! De bevallom, hogy amikor azt mondták, hogy esetleg megvennék mindkettőt, akkor végigfutott a hátamon a hideg. Amikor meg azt, hogy kevés az idejük, mert délután versenyük van, akkor rám tört az a furcsa érzés, a déjà vu. Tudja? Ez olyan mintha már egyszer megtörtént volna velem! De ez nem az, mert mindez, egyszer már pontosan ugyanígy megtörtént, azon a reggelen, amikor Steve Leonardi és Thomson megjelentek a telepen. Szó szerint ugyanezt mondták azok is: „Kevés az időnk, mert délután versenyünk van.” Míg élek nem felejtem el ezt a mondatot. Ez nem kitaláció. Nem képzelgés. Pontosan ugyanazt mondták ők is. Ezeket, nem ismertem. Csak amikor a papírokat töltöttem ki, akkor ugrott be, hogy láttam a neveiket valamelyik fogadóirodában. Akkor jöttem rá, hogy ezek is híres versenyzők. Vagyis, hogy voltak. Versenyzők voltak…

Hiába szedik szét a roncsokat az utolsó csavarig, úgysem találnak hibát. Ebben biztos vagyok. Mikor Leonardi és Thomson meghaltak akkor sem találtak.

Tudom, hogy úgysem érti, de abban a két kocsiban rejlett valami megmagyarázhatatlanul ijesztő. Valami ördögi. Talán rosszindulat. Az is lehet, hogy csak én gondolom így, mert sok bajom volt velük. A papírjaikkal is csak gondot okoztak. Nem tudom mikor kerültek a telepre. Mikor én ott munkába álltam, már akkor ott találtam őket. Amikor tizenkét éve — vagy talán tizenhárom —, az a nagy vihar tombolt, a szél feltépte az iroda tetejét és minden irat elázott. A többit sikerült megmentenem, napokig szárítgattam, kötélre csipeszelgetve őket. Úgy nézett ki az üzlet, mint egy mosoda. De azt a kettőt, a két átkozott kocsiét, nem. Azok olvashatatlanná váltak. Tudja mennyi utána járásba került, mire minden engedélyt újra kiállítottak? Meg mennyi pénzbe? Hát, egy vagyonba. Máig sem tudom kitől vette meg ezeket az autókat az öreg Roy, akitől én átvettem a telepet. Az öreg Herbert, aki még néha besegít, ha valami sürgős munka van, azt mondta, hogy amikor ő odakerült, az a két autó már akkor ott állt a telepen. Én ezt nem hiszem, mert annak már vagy harminc éve, és akkor még ilyen kocsikat nem is gyártottak. Meg én azt vettem észre, hogy az öreg agya ki-kihagy néha, de attól még megbízható, jó szerelő.

Magyarázza meg nekem, hogy lehet az, hogy mind a kétszer ugyanaz történt. Elvitték egy próbaútra az autókat. Kihajtottak a telepről, mentek két háztömbnyit, majd kikanyarodtak a főútra. Ott elkezdtek versenyezni. Akik látták őket azt mondták, hogy mehettek vagy százhetvennel. Aztán mi történt? Lefordultak jobbra egy zsákutcába, de csak addig lassítottak, míg bevették a kanyart, és már gázt is adtak, majd mintha nem látták volna, hogy vége az utcának, százötvennel nekimentek a betonfalnak.

Most ha megkérdezné, melyik balesetről beszélek, akkor azt kell válaszolnom, hogy mindkettőről. Steve Leonardi és Thomson pontosan ugyanazon az útvonalon hajtottak, mint a két kölyök: Jose de Silva, és Morgenston. Vagy Morgenson? Morgenson. Ugyanott kanyarodtak le a főútról, és ugyanannak a betonfalnak mentek neki, teljes sebességgel. Olyan ez az egész, mintha még egyszer felvettek volna egy filmet, csak másik szereplőkkel.

Meg tudja ezt magyarázni? Na, ugye, hogy nem. Én is rágódtam, rajta eleget, de nem jutottam semmire. Illetve csak arra, hogy… de ezt meg minek is mondanám, úgysem hisz nekem senki. Maga is hülyének néz majd, mint mindenki, akinek eddig elmondtam. Még a feleségem is azt mondta, hogy vizsgáltassam ki magam, mert kivannak az idegeim és képzelődök.

Szent Schumacherre! Most meg min nevet? A Szent Schumacherren? Ezt nem én találtam ki. Csak úgy rám ragadt. Már akkor is mondom, ha nem akarom, észre sem veszem. Régen az volt a szokás, hogy a műhelyek falát teleragasztgatták a híres versenyzők fényképeivel. Nálunk is így volt. Egyik nyáron dolgozat nálam egy egyetemista, a kocsikhoz nem értett, de adminisztrációt minden nap megcsinálta helyettem. Ő mondta, hogy olyan a műhely fala, mint egy ikono-, ikono… mit tudom én mi. Tudja? Amin olyan aranyozott szentképek vannak kirakva, az orosz templomokban. Ő kezdte el mondogatni, a képekre mutatva, hogy Szent Schumacherre, így, meg Vértanú Sennára, úgy! Egy idő után mindenki rászokott, még én is. Az a kölyök nevezte el azokat az autókat Sötétvillámnak, meg Vörösrémnek.

Hát persze. Persze, hogy más nevük volt. A kölyök állandóan azt bizonygatta, hogy meg kell változtatni a nevüket, mert „nomen est…”, mit tudom én? Vagyis, hogy névben a végzet. Igen. Nomen est omen. Állandóan ezt ismételgette. Azt mondta valami barátságosabb nevet kell nekik adni. Miért mosolyog? A Sötétvillám, meg a Vörösrém, nem elég barátságos név? Mit szólt volna a Feketegyilkoshoz, meg a Véreshóhérhoz? Mert az eredeti papírjaikon ezek a nevek álltak. Tudja? Az eredeti papírokon, melyek eláztak a viharban.

A kollégája nagyon hadonászik. Biztos mondani akar valamit.

Na! Mit mondtam? A kocsik rendben voltak. A fékek is, a kormányművek is. Mi nem stimmel? Nincs egyikben sem motorszám, meg alvázszám? Nem! Nem én véstem ki. Kérdezze meg a kollégáját! Ha rendesen átvizsgálják, azt fogják találni, hogy azokon soha sem volt semmilyen szám sem. Hogy ez, hogy lehet? Az öreg Roy azt állítja, hogy az ilyen autókat versenyre építették. Nem gyárban készültek, hanem valamelyik versenyző építette vagy építtette saját magának. Hiszem is meg nem is. Az öreg azt is mondta, hogy az ilyen járgányok gyorsulási versenyekre készültek. Illetve nem is versenyekre, csak egy, egyetlen versenyre, egyetlen futamra. Hát, szerintem ezért nincs bennük az alváz-, meg a motorszám. A motorok? Nem. Nem külföldi egyik sem. Vagy nem is tudom. Nem láttak még ilyet? Én is csak ezt a kettőt. Azt hittem van ilyen több is. Tudja, régen sok kis üzemben gyártottak mindenféle motorokat, megrendelésre. Azt gondoltam, hogy valamelyik régen bezárt üzemben készültek. Nem tudják szétszedni? Én se tudtam, de nem is akartam. Miért szedtem volna szét? Tökéletesen működött mind a kettő.

Micsoda? Meg akarják venni? Ki az az őrült? A kormány? És mennyit adnának érte? Ugye, csak viccel? Nem. Hm. Még gondolkodom az ajánlaton. Á! Dehogy gondolkodom. Vigyék! Csak utalják a pénzt, minél előbb, addig, amíg nagyobb baj nem történik, mert a végén még meggondolják magukat, és visszahozzák nekem a telepre.

Ha elfogadnak egy tanácsot, mondja meg nekik, hogy jobban járnak, ha mind a két kocsit egyenesen valamelyik autótemetőbe viszik, ha egyáltalán elérnek odáig. Legjobb lenne, ha ott ahol éppen most vannak, ásnának egy mély gödröt és belelökdösnék őket. Én még a biztonság kedvéért egy mixernyi betont is rájuk engednék, nehogy kimásszanak a gödörből, mert még valaki újra összerakja őket, és ki tudja, hogy megint milyen szörnyűség kerekedik ki abból. Higgye el! Tudom, hogy mit beszélek.

Na, mégiscsak jó napom van. Megszabadultam attól a két dögtől.

Persze! Persze, hogy sajnálom a fiúkat. Ők nem tehettek semmiről. Ugyan már! Tényleg elhiszi, hogy ők hajtották százötvennel a kocsikat a betonfalba. Gondoljon bele! Versenyzők voltak! Szerintem másképp’ történt ez az egész, meg a másik baleseti is.

Tudom, hogy kinevet, de elmondom. Szerintem a fiúk csak utasok voltak. Jaj, dehogy! Nem arra gondolok, hogy más vezette az autókat. Hanem arra, hogy az autók vitték őket. Az a két kocsi úgy viselkedett, mintha gyűlölték volna egymást. Újra és újra egymásnak rohantak. Mintha az egyik el akarta volna pusztítani a másikat. Vetélytársak voltak. És ha elszabadultak, ha megvolt rá a lehetőség versenyeztek is egymással, életre, halálra. A fiúk nem hibásak. Semmit sem tehettek ellenük. Tudtam, hogy kinevet majd. Remélem, hogy nem nekem lesz igazam! Hát akkor? Viszlát!

 

Halló! Látta az esti híradót? Na, mit mondtam? A verseny folytatódik tovább.

 

Legutóbbi módosítás: 2013.12.21. @ 13:56 :: Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 76 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”