Kőmüves Klára : – képeslap Nógrádszakálból –

Nyomtatás

Itt élek én, harminchat éve már csücskén az ország tetejének, hol az

önnönmagát folyton’ alakító Ipó folyóban áznak falvam lábai. Néha

elmerengek partján, nyári szellős délutánokon, hogy mennyi minden

él itt, melyről az ember azt hinné, halott. Ilyen Madách is, kinek lélek-

hagyatékát a csevice kútnál vártam annyiszor, abban hívőn; ismerőse,

sőt, barátja volt e táj – talán elúsztatta nékem éltében még ihletektől

zsúfolt levéltutaját. Ő gyakran járt Szakálba, Veres Gyulában értek

össze apró titkai s talán bolondság tőlem még ez itt, de mint egykor

itt élőnek szellemével – álmaimban üzenhetne is. Ám hagyjuk csak

nyugodni azt, ki végálomra tért, találok más csodákat is a pútyerkák

között, ne idézzek olyan útról vissza senkit, ki az Istenhez költözött!

Van itt még annyi minden, amelyről szólnom illene, e táj bájától hangos

mind, ki erre jő – jöhetsz te ide bármilyen irányból, szép templomunkat

látod messziről. Mögötte távolban egy másik dombtetőn Kálváriánktól

káprázhat szemed és körbe stációinál, igaz imákra kulcsolhatod kezed.

A falut kissé elhagyva az évmilliókat őrző Páris patak völgyébe térsz,

mit úgy neveznek egyesek, hogy Palóc Grand Canyon, egy séta benne

kincs a szívnek, emlék, igaz vagyon. Van itt egy régi postaház, libákat

úsztató őseink emlékeivel telve csordogáló Bertece patak, régi szőlő-

dombok felett megtört felhőkkel tarkított szép madár-utak és vannak

sírjaink is, melyeknél állva feldereng az emberben pár árvult gondolat,

hogy hőseink is voltak még a háborúk alatt. Talán nem áprehendál senki

rám, ha megjegyzem, hogy itt még rengeteg szívdobbanásnyi jóember

maradt, kik bölcsek, egyenesek, tiszták, igazak. Nem koptatok tovább

már mondatot, érezni kell, elég a szóra szó; A palócszív örök és igaz,

habár a tájszólás (sajnos) javítható.