dr Bige Szabolcs- : Látod, Pajtás

— Csak a verebek, Pajtás! — *

 

A fiú szaporán lépegetett a parki ösvényen. Pórázon vezetett egy jól megtermett kutyát. A lompos, nagy állat megadó engedelmességgel aprított a fiú bal lába mellett. Így tanulta — jól nevelt kutya volt. A fák szinte roskadoztak a frissen hullott hó súlya alatt, s a váratlanul kisütő nap mesebeli csillogó fénnyel vonta be a parkot. Ettől a fénytől a verebek is elő bátorkodtak, s az általuk levert hó pamatok puhán huppantak le a bokrok ágairól.

      A kutya a halk hangra felkapta a fejét.

      — Csak a verebek, Pajtás! — nyugtatta a fiú.

      Mentek csendben tovább. A park végéhez érve visszakanyarodtak, s a nappal szembe fordulva követtek egy másik ösvényt. Olyan erős volt a fény, hogy a fiúnak szemébe kellett húznia sapkáját, s a kutya is hunyorogva lesunyta a fejét, úgy kísérte kis gazdáját. Egy darabig csak lépegettek, majd a fiú megszólalt, de inkább magának mondta a mondókáját, mint a kutyának, bár az lelkesen hegyezte a füleit, értene valamit az emberi szavakból.

      — Látod, Pajtás, milyen hamar elteltek az ünnepek! Már nem csak Karácsony, hanem Háromkirályok is elmúlt, s a karácsonyfát is leszedtük. Odatűztem a lecsupaszított fát az udvar közepén a hóba, hogy a verebek csipegessék le róla a még ott ragadt cukrot, süteménymorzsát. Pedig milyen sokáig készültem rá! Emlékszel?

– – –

      A fiú elgondolkozva jött-ment a piacon kirakott fenyőfák között. Nézegette, szemével méregette őket, böngészte az árakat, majd számolgatta a markába szorongatott pénzét. Elvett a rakásból egy kisebb fenyőt, forgatta, nézegette, aztán szomorúan visszatette. Nem telt rá.

       — Mi van? Nem elég a pénzed? — szólította meg egy nagyjából vele egyidős kék munkaköpenyes fiú.

       — Csak egy egészen kicsire telik, de én nagyobbat szeretnék, legalább méterest!

       — Várj egy kicsit, mindjárt jön egy szállítmány fa, és ha segítesz lerakni, választhatsz magadnak egy fenyőt. Ne csodálkozz, apámé ez a placc. Mi áruljuk a fenyőket. Anti vagyok. Téged hogy hívnak?

       — Rezső vagyok, mint apám!

      — Az enyém is Antal. De nem szeretem a nevünket, mert a kölykök mindig csúfolnak, hogy „Antal, le a lanttal!” Mit csinál az apád?

       — Matróz.

       — Hű! Az igen! Biztos sokfele járt már a világban?

       — Persze! Minden Duna-menti kikötőben.

       — Megjött a szállítmány! Munkára fel!

       Valóban megérkezett egy kisteher rajta a fenyőrakománnyal.

 

      Otthon a szoba sarkába állította fel a fát, s hamarosan az édesanyjával együtt neki is kezdett díszeket készíteni. Ezüstpapírból csillagokat vágtak, diót burkoltak, girlandokat szabtak színes papírból, celofánból. Anya sütött habcsókot, mézes koszorút. Ünnep szombatja délután a fiú felrakta a díszeket a fára, s vattapamacsokból hó utánzatot is varázsolt rá. Anya a konyhában sütött-főzött estére, s másnapra, első napjára — legyen az asztal gazdagon megrakva.

       Végül sor került a tetődíszre. A fiú felmászott egy székre, hogy elérje a fenyő csúcsát. Éppen, mikor feltűzte volna, megszólalt az ajtóból egy hang. „Ezeket a gömböket hova rakod?” 

       — Apa! — kiáltott fel boldogan a fiú és az ajtóban álló férfihez szaladt.

 

       A kirakodás után beálltak a veszteglőbe, s a személyzetet, matrózokat szabadságra engedték négy napra, éppen idejében ahhoz, hogy a Karácsonyt a családjukkal tölthessék. (Kis híján lemaradtak az ünnepről, mert fenntartották őket két napig a vaskapui zsilipeknél.) Csak az őrség maradt a hajón, de azok ortodox keresztények lévén máskor ünnepeltek. Rezső elsőként lépett a partra, s egyenesen az áruházba sietett. Ott egy darabig csak ide-oda ődöngött, de mikor meglátta a karácsonyi díszeket, megvett egy doboz gömböt, aztán vásárolt a fiának meleg téli kesztyűt, a feleségének pedig selyemsálat. Később megállt a kávés pult előtt, s kért egy kapucsínót. A polcon sorakozó tarka címkéjű üvegeket nézte, amíg kortyolta a forró feketét. Volt ott minden féle-fajta ital pálinkák, konyakok, whisky, borok, likőrök. Ott táncoltak, forogtak az italos címkék a szemei előtt. Megrázta a fejét, űzze el a képet, s belecsapott egyet öklével a tenyerébe.

       Baj van, uram? kérdezte a báros. Adhatok valamit?

       Semmi, semmi, de kérek egy pohár hideg szódát!

       Nagyokat nyelve lehajtotta a vizet, és menekülésszerűen elhagyta az áruházat. Megrettent a gondolattól, hogy megismétlődik a legutóbbi partraszállás kalamajkája Galac kikötőjében társai cipelték a hajóra, ájultra itta magát, s teljes fizetését is elveszítette. Egyetlen petákot sem tudott hazaküldeni. De most sikerült az első „támadást” kivédenie, s hogy a további kísértéseket megelőzze, kisietett a pályaudvarra.

 

       A nagy hangzavarra anya is előjött a konyhából.

       — Megjöttél, Rezső? — örvendezett, majd boldogan magához ölelte az emberét és a fiát.

      Rezső a három nap alatt, amit otthon tölthetett, ki sem mozdult a házból. Ott tett-vett a ház körül, felhasogatta a tűzifát, megszegelte a kertkaput, megigazította az elmozdult cserepeket a háztetőn, ahol befújt a hó. Vagy üldögélt a meleg konyhában, beszélgetett és nézte az övéit. Pótolni akarta az elmulasztott hónapokat…

– – –

      — Látod, Pajtás, apa már vissza is ment! Alig volt itthon, s már újra elment, pedig anya megbocsátott neki, amiért olyan sokáig nem küldött haza pénzt. Nagy szükség lett volna rá, bizony! Még jó, hogy anyának minden napra jutott munkája. Irodákat takarított.

       A kutya nem válaszolt, csak ballagott a fiú mellett nagy busa fejét lógatva. Kicsi Rezső folytatta.

      — Úgy szeretem, amikor apa itthon van, amikor mesél nekem a hajós életről, a nagy gépekről a hajó gyomrában, a forgalmas kikötőkről, a társairól, a többi hajósról, meg a mindig mérges kapitányról! Mit gondolsz, Pajtás, ha elvégzem az iskolát, elmehetek majd apával, hogy én is hajós legyek? Matróz, vagy gépész.  És ha ügyes, szorgalmas matróz leszek egyszer még belőlem is lehet hajóskapitány? De én nem leszek mindig mérges!

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.12.02. @ 21:38 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 621 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.