Rég elsodort mellőled a szél,
űzött a sors, de bárhol jártam,
szíved melegét megőriztem
csontigható fagyhalálban.
Még ma is hallom a hangodat,
látom szemedben a könnyeket
a búcsúnál, hol két karodban
ég a földdel ölelkezett.
Hegyek mozdultak meg ledöntve
hófödte sziklafalakat,
belém ívódott egy életre
veled ezernyi pillanat,
mint friss földbe az elvetett mag,
mikor a tavasz közeleg.
Szállnék hozzád törött szárnnyal is,
ha honvágy gyötri lelkemet.
A világot veled jártam be,
mert a szívembe zártalak,
s ifjúságom foszló ködén át
oly óriásnak láttalak
s tisztának, mint az első havat,
csillámló házgerinceket,
mint harangszót, mint imádságot,
mint régvolt első szerelmet.
Zuhogó források kísértek,
annyi öröm és bánat ért.
Gyermekként hagytalak el,s látod
megjöttem felnőtt férfiként.
Gyengülő karod, mely ringatott
és óvott oly sok éven át,
míg csillagok gyúlnak az égen
éltet, felemel, erőt ád
tovább menni végig az úton,
ha mindenki el is hagyott,
ha térdre kényszerített a sors,
és százszor elhallgatatott.
Minden szavad, minden intelmed,
mely nevelt s emberré formált,
szívembe véstem s hordom ma is,
mint keresztet, mint talizmánt,
mint titkos jegyet ruhám alatt,
mint ősi jussát a gyermek,
mint a fényt hordják az égre fel
a kószáló vad fellegek.
Emlékezem s szívem elszorul…
élj sokáig még jó anyám.
Tápláld bennem, hogy az élet szép,
de a harcot -már bízd reám.
Legutóbbi módosítás: 2012.05.12. @ 07:26 :: Seres László