Nagy Horváth Ilona : … kilenc, nyolc…

 

Rend készül,

halál vár

minden összevisszaságra,

lassan eltűnik,

mi aszimmetrikus,

szétszórt,

logikátlan.

Isten lázasan pakol.

Élére állított gondolatok

közt ott kucorog

egyetlen,

szétesett enyém,

nagy, könnytelen

szemekkel,

ahogy gyerekkorában

néz feldagadt szájszéllel

az ember,

… rossz voltam…

…apu haragudott…

 

Nézlek,

memorizálok,

akárha utoljára

üldögélnék picsarészegen

valami bárban,

tudva,

nincs többé pia,

estére letörlik poharam

nyomát a pultról,

   sehonnai, hitvány karikák.

Köpni kéne,

utcára kísérni engedelmesen,

emelt fővel hallgatni,

és rögtön elfelejteni

szavad,

ügyelni gonddal az elmét,

ne lepje úgy a vágy,

ne vonzza így a nemlét,

hiszen csak a semmi

ért véget.

 

Mégis iszlak,

lélegezlek,

maradjon valami,

mert ahányszor

nyitod az ajtót,

valami szakad,

és minden kis

csend mögött

hiányod lapul.

 

  Még egy kört…

Tíz, kilenc, nyolc…

Csak nézni akartalak volna,

csak tudni,

csak kicsit megtartani még,

az egyetlent pasast,

ki olyan hosszú idő

után először számított,

valamiért.

Isten lázasan pakol.

Üres pohár…

azt mondják,

bennünk is van

rend valahol.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 304 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.