Nagy Horváth Ilona : Képpont

Összeteszem a

kezem,

de látod,

nem kérlek,

semmi se kell.

Vállamon tarka

pokróc,

ólomnehéz

az este.

Akár imádkozhatnék is,

egyedül vagyok.

Józanodom.

Néhány órája

az erkélyen álltam,

épp letettem a telefont,

véletlenül vettem észre,

kezében nincs is

cigaretta,

nővérem hangtalan zokog

a korlátra dőlve.

Megint korábban

a konyhában ültem:

egyik lábam keresztbe

a másikon,

előre hajolva könyökölök

a térdemen,

hajamban naplemente.

Anyám nézett,

éreztem,  ez

a kép már az övé,

elviszi, ahogy így

itt ülök

a pohárra meredve.

Pár perce mondta el,

hogy tüdőrákja van.

Kezemben még ott volt

a pezsgő,

ünnepelni tértem haza,

hogy elengedte a kórház,

s hogy leöblítsem ezt a szar hetet,

a napot, ahogy kerülgettelek,

és próbáltam nem észrevenni,

lábujjhegyen

jársz,

s magad vagy a tapintat,

mintha én volnék

halálos beteg.

Pedig csak idő kell,

míg visszafordulok

bezárni a kapukat.

Ez most a munkám,

a többi látszat.

 

 

Ma már csodás a technika,

nincsenek sárgult fotók,

sem gyűrögetett szélek,

szóval az előbb

csak néztelek,

és felidéztem minden hibádat,

aztán végigfutottam vonásaidon

újra,

a nyakadhoz jutva

valami nyilallt,

s míg valami rögtön

fel is szegte az állam,

hogy mostantól velem

csak Isten játszhat,

akkor egyszerre eszembe jutott

anyám,

és már indult

is a móka,

néztelek,

anyámra gondoltam,

néztelek,

aztán csak

hagytam,

hogy összefolyjon

az asztal

meg a monitor

aztakurva,

aztakurva…

Legutóbbi módosítás: 2012.05.19. @ 04:45 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.