Maretics Erika : A tölgy

 

 

Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemen? nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi él?lénynek volt menedéke.

 

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Cs?rében f?szállal, dúdolva tovaszállt,

 

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szell?, éjjeli árnyaknak.

 

Mikor a cinke már nem láthatta,

a tölgy csodálattal nézett utána.

Fájó, de büszke szívvel arra gondolt,

milyen jó, hogy öreg és megfontolt.

 

A kismadár szárnyal ágról, ágra,

nem is gondol az édes szabadságra.

Bezzeg ?! Egy ily tekintélyes fának,

példát kell mutatnia minden fiának.

 

Miként kell mozdulatlan, egyenesen állni,

a félelmetes tomboló vihart csodálni.

Hogyan kell zúgni, síri szellem hangon,

mikor az erd?re száll a suttogó alkony.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.08.09. @ 03:41 :: Maretics Erika

Szerző Maretics Erika 201 Írás
Ember vagyok, büszke lény, egyetlen a föld kerekén.