kisslaki : Dorka szép halált hozott

Hiszen még csak Szent Mihálykor lesz hatvan éves, mikortól is az igazi, felhőtlen asszonyélet kezdődik! *

 

 

 

— Bánatszívvel kérünk Jézus — hangzott fel a legfrissebb zsoltár poéta Lajcsi ajkán. Na, már ha a kántor vadszamárordítását annak lehet nevezni. De hirtelen nagyot káromkodott, mert visszacsúszott a búbos kemencéről. Csak ő tudja, mit akart ott fönn. — Éjfélre már tetőfokára hágott a hangulat a halotti toron. Hogy néhány férfi berúgott, az rendben van, de még a siratóasszonyok is tréfálkozva nyalogatták az asszonynépnek való bodzapálinkát. Ráadásul a mélyerkölcsű templompribék, Kanna Juli rámosolygott Lajcsira; — tényleg vicces fiú az a kántor. Ezen nagyon csodálkoztak, mert a bábaasszonyt eddig csak egyszer látták kacarászni, mikor is a Moravec tanyán, négyfülű gyereket segített a világra.

Most már azon sem lepődtek volna meg a gyászolók, ha egy vőfény-viselt legény elordította volna magát, hogy: — eladó a menyasszony!

 A halotti tor mindig egy kegyes megemlékezés az elhunytra, de most kivételesen megbocsátható volt a jókedv, mert aznap futott be a vicinális, az utolsó hazatérő hadifoglyokkal. A faluban majd mindenkinek érkezett a vonaton apja, fia, vagy szeretője. Makóné, született Tőgyes Ilon igazán boldog lehetett a mennyben, hiszen még nem volt ilyen boldog gyász a faluban.

Makó Gyuri reggel kába fejjel ébredt. Megpróbálta felidézni a tegnapi estét, de egy idő után lemondóan legyintett. Meghúzta az észserkentő borosüveget, aztán vakarózva kiült a priccs szélére. A kuvasznak nem viszketett, ezért moccanás nélkül figyelte gazdáját. Időnként azért átnézett a konyhába, ahol Tőgyes Anna éppen levette a bádogüstöt a sparherdről, és leforrázta az utolsó libát. Négy már pucéron pironkodott az asztalon. Az asszony elmerengett egy kicsit, mielőtt nekiállt a kopasztásnak. Nem csoda, hiszen hajnal óta dolgozott. Na, nem cselédként; hanem mióta megözvegyült, átjött sógorához a húgát ápolni, hiszen az élet megy tovább. Annyira azért nem szerette a férjét, hogy utána pusztuljon, mint Pucojj, a flegmának vélt házőrző. Szegényt még karóval se lehetett elzavarni gazdája sírjától. Anna Ilon mellett maradt, s gyakran majd lefordult a hokedliról, ha a fáradtságtól elbóbiskolt. Néha elképzelte — tán az ördög sugallatára —, hogyha Isten magához szólítaná húgát, hozzámegy Gyurihoz. Hiszen még csak Szent Mihálykor lesz hatvanöt éves, mikortól is az igazi, felhőtlen asszonyélet kezdődik! Legalább Gyuri jóváteszi hajdani bűnét, mikor itt a fészerben, majd negyven éve elvette lányságát. Aztán meg alig szokta meg az öröm ízét, az a gazember mégis Ilont vette el, aki éppen akkortájt nőtte ki a gyereklány pendelyt.

Dorka, a délről menekült kiscseléd szorgos volt ugyan, és segített is volna húgát gondozni, de Anna nem engedte a beteghez, mert észrevette, hogy Gyuri úgy bámulja a lányka baracknyi zsengéit, mint kóbor kutya a lacikonyhát. Sőt; meg is markolássza, ha kéz közelbe kapja. Meg amit nem látott Anna; néha oda is tévedt a vén kujon keze, ahová csak az esküvő után volt szabad a férjnek. De mit tehet egy kiscseléd, ha két kézzel viszi a húslevessel teli fazekat. Anna mindvégig a beteg mellett maradt, míg végül is a rák meg nem unta a színházat, s le nem húzta a függönyt. Utolsó szolgálata, hogy mivel itatnia már nem volt kit, felkötötte a húga állát.  

Most sietett, hogy kész legyen hatra; mert attájt hajt Béla a piacra. Éppen berakta az utolsó libát a zsákba, mikor meghallotta a disznót, Béla kocsijáról. Nem csoda, hogy az a szegény dühében túlröfögte a szekérzörgést; hisz’ ki megy önként a henteshez?

— Aztán ha végzel, hozz tűzkövet a masinába — mordult fel Gyuri miközben már jó ideje próbálta a ceignadrágját begombolni. De hasztalan, mert, a gyászünnep miatt, az ujjai még remegve szabotáltak. Az asszony csak bólintott, s már kifelé tántorgott a vállán a zsák libával, mikor a pitvarban utolérte Gyuri kurjantása: 

— Egy pakli levente is kell! — de erre már tényleg csúnyát gondolt Anna a zsák alatt.

— Küldjed Dorkát, hisz tojást visz a papnak! — lihegte vissza, de csak a cselédlány hallotta, aki éppen kifordult az istállóból.

— Megyek tüstént néne — mondta, és feltette az öregasszony zsákját, hátra a disznó mellé. Még becsukta a kapuajtót, majd bement a cselédkamrába, utcait váltani. Gyuri, ahogy meglátta a belibbenő lányt, olyan heves forrósság lepte el, mintha katlanba dugták volna. Szíve a torkában zakatolt, mint egy megvadult gőzmozdony. Boldogan érezte újra a legénykedvét, épp ugyanúgy, mint negyven éve, két perccel a nászéjszaka előtt. Berontott Dorkához, aki éppen réklit váltott. A lány nem sikoltott; megbénult a rémülettől. Hagyta, hogy a vadember az ágyra döntse, és pontot tegyen az í-re. De a lány hiába várt, mert elmaradt az ékezet. A helyett Gyuri egy nagyot ordított, s tátott szájjal rámeredt. Már halott volt. Most már nyoma sem volt szemében a huncutságnak. Dorkának lassan visszatért a józan esze. Hogy a nadrágját Gyurira húzza, érthető módon nem ment, mert férfibüszkesége még mindig delet mutatott. Ilyen állapotban legfeljebb, ha szoknyát húzhatott volna rá. Dorka váratlanul elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy ha hirtelen betoppanna a templompribék Kanna Juli, tán elájulna itt neki. De azért levette a szekrény tetejéről Gyuri tűzoltó sisakját, és a férfi ágyékára tette. Na, most már jöhet bárki. Jött is! A körorvos, Annával. Hiszen Gyuri mára kérte barátját, a reumája miatt. Nagy volt a meglepetés! Pláne mikor Dorka mindenről beszámolt. Anna jajgatott, de csak addig, míg a doki le nem vette az oda nem való fejfedőt. Aztán már csak szitkozódott. Az orvosnak meg kicsordult a könnye a nevetéstől, miután felsóhajtott, hogy — ilyen halált kérek én is Istenem. A nők, még csak nem is válaszoltak.

A temetésen még a nap is kisütött, hamar felszárította az éjjeli esőt. Gyuri tűzoltó sisakja most már méltóbb helyen, a koporsó közepén, rózsáktól körülvéve csillogott a fényben.

Tőgyes Anna már nem kívánt semmit. Már olyat sem, amire a körorvos vágyott.

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de