Sonkoly Éva : A megfelelő rovat – 5

Benyitott a hálószobába… *

 

 

Hideg téli napok következtek, a havazás elállt, csak a szél fújt naphosszat, éjszakára elcsendesedett, belopakodott a házak közé a tél fagyos lehelete, deresre csipkézte kora hajnalban a fák ágait, mindenki sietett az utcánkon. Iván is szapora léptekkel igyekezett hazafelé. Lassan múltak a napok, csendes unalomban egy hét telt el, amikor új telefonszámot tárcsázott.

   — Ivett vagyok! — mutatkozott be a huszonöt éves lány.

   Iván már visszafogta örömét. Eszébe jutottak Vali szavai. Azután mégis úgy alakult a beszélgetés, hogy a következő hétvégén Ivettet várta gondos előkészületek után a vasútállomáson. A lány nagy bőrönddel érkezett. Iván meglepetten nyitotta a Suzuki csomagtartóját, segített elhelyezni a csomagot.

   — Tudod úgy gondoltam, hozok pár holmit — s közben meghatottan nézett a szépen összeállított virágcsokorra — ha nem gond, egy hétig maradok — tétovázott — persze, csak ha… — szemérmesen pislogott maga elé.

Iván örült, csendben a lelke mélyén.

   — Egy hét… — gondolta és óvatosan méregette Ivett formás alakját.

   — Reggel friss ágyneműt húztam — emlékezett — milyen szerencse.

   Bőven elmúlt dél mire elfogyasztották az ebédet. Persze sorra került a vörösbor is. Ivett igazán otthon érezte magát, mint aki évek óta itt él a lakásban. Az éjszakák, a nappalok felülmúlták Iván minden várakozását.

   Egy este lement a garázsba némi italutánpótlásért. Sietett vissza a borral. A lejtős feljárót vékony jégréteg fedte, csaknem elcsúszott. Mondott is valami cifrát, elsősorban az üveget féltette, ez volt az utolsó palack.

   Mikor visszaérkezett meglepetten látta, hogy Ivett a régi kazettái közül épp akkor vette elő azt amelyiket csak egyedül szokott nézegetni.

   — Gyere már, úgy vártalak! — húzta közelebb magához a lány.

   — Rögtön, csak hozom a tálcát – így némi haladékot kapott, hogy leplezze zavarát. Visszafelé egyensúlyozott a két pohárral, az üveget a hóna alatt szorította, aztán döbbenten nézett a képernyőre. Talán még zavarba is jött.

   Már jó ideje véget ért a film, de Ivett észre sem vette. Mintha az utolsó jelenet ismétlődött volna sokszor. Iván fáradtan dőlt a kanapéra.

   — Honnan tudsz te ilyeneket? — suttogta.

   — Oktató film volt — nevetett a lány.

   Másnap reggel Ivett szomorúan ébredt, szótlanul jött-ment. Többször elolvasta azt az SMS-t, amit kora hajnalban kapott.

   — Mi a baj? — kérdezte aggódva Iván.

   — Ó semmi! — legyintett a lány és gyűrögette könnyektől nedves zsebkendőjét.

   — De mégis, segíthetek?

   — Ha akarsz — nézett bánatosan. — Tartozom három havi lakbérrel, ha nem fizetek nagy bajom lehet. Nézd! – Iván elé tette a telefonját. Fenyegető sorok, aláírás: Gábor.

   — Ki az a Gábor?

   — Ki lenne? A főbérlő, övé a lakás, ha nem fizetek… — zokogni kezdett.

   — Mennyivel tartozol?

   — Ötven ezer, havonta, jaj nagyon sok — sírt tovább.

   Aznap délután együtt mentek a postára. Iván elküldte Gábor címére az összeget.

   Ivett nagyon sokáig hálás volt, ígérte nem okoz több gondot. Három boldog hónap következett Iván életében.

   Kis árnyéka azért volt, mert a boldogságnak is szokott lenni. Iván havonta reménykedett. Annyira vágyott egy gyermekre, de a sors nem így akarta, vagy valaki más?

   Március közepén Ivettnek fontos levele érkezett a rendőrségtől, adott időben kihallgatásra várták.

   Amint elutazott a lány Iván minden összeköttetését megmozgatta információért, mert Ivett csak hallgatott, mint aki nem ért semmit. A hírek szerint pedig akár beszélhetett is volna. Csalás, zsarolás, színes volt az a paletta, amelyek árnyalatait Ivett keverte. Iván hüledezett.

   — Mibe keveredtem? — sóhajtozott Kálmán barátjának, aki a híreket hozta.

   — Vesztedbe rohansz, meglátod! — figyelmeztette a barát.

   — Szegény lány! — sajnálkozott Iván.

   — Mit szegény? Egy szélhámos! — morogta a barát. — Térj már észhez, így nem lehet élni!

   — Húsvétra hazahozom! — fogadkozott Iván és Budapestre utazott a nővéréhez, felejteni.

   Amikor összecsomagolt még szétnézett a lakásban, benyitott a hálószobába. Ahogy hirtelen betekintett észrevett egy kis dobozt, kikandikált a kanapé alól. Felvette, ismeretlen feliratú gyógyszeres doboz volt. Elővette a szemüvegét, kivette belőle a kis papírlapot, és olvasni kezdte: fogamzásgátló tabletta.

   Dühösen gyűrte össze, bedobta a zacskóba, amit utoljára magával vitt, hogy kidobja a szemetet.

 

– Folytatása következik –

 

Legutóbbi módosítás: 2011.06.16. @ 17:14 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"