Ötéves a Héttorony…
Múltja, történelme van, amir?l sokan mesélnek, akik sokat megéltek a kezdeti pillanatoktól, és szinte minden nap kopogtatnak új alkotók kapunkon, amit örömmel nyitunk meg el?ttük.
Öt év.
Sok ez, vagy kevés? (Ötven év múlva talán kiderül.)
És az a három év, amit én is falai között tölthettem?
Mit lehet írni ezekr?l az évekr?l azoknak, akik nem voltak még köztünk, és hogy elevenítsek fel maradéktalanul minden csodálatos pillanatot – hiszen én sem élhettem meg mindet -, s mind?jüket, akikkel együtt tölthettem el, hogy semmi, és senki ne maradjon ki a történetb?l?
Három napja lapozom a Torony oldalait. Olvasom az írásokat, hozzászólásokat, újra és újra, keresem, mit emeljek ki, mi az, ami a legjellemz?bb lehetne, amir?l mindenkinek az az érzése lenne, mint nekem?
Ki, hogy, és miért jött a felvonóhídon át a falak közé… Más is annyival gazdagabb lett itt, mint én? Mindenki észreveszi, hogy nincsenek határok, hogy itt ül közöttünk „Ausztria”, „Németország”, „Görögország”, „Kanada”… Csak a szóra kell vigyáznunk, az legyen egyformán jó mind?nknek.
Héttorony – Beköszönt?
Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenít? irodalmi kávéház hangulatához.
A net – sokak meggy?z?dése szerint – a „mindent lehet” platformja. Ez részben igaz, olyan helyeken, melyeket az üzemeltet? e célra hozott létre. A Héttorony részben szabadabb – hisz aki kultúrált környezetre vágyik, szabadnak érezheti itt magát – részben pedig kész diktatúra leend – mivel a neten tenyész? kártev?k, az els? ide nem ill? próbálkozásuk után, ki?zetnek azonnal, indoklás nélkül, és véglegesen. Magyarán, képzeld el kedves klubtagunk, hogy egy szerkeszt?ség által megsz?rt, européer társaságban múlathatod a drága id?det, mindennem? atrocitás nélkül.
Az írásokat Neked köszönhetjük. Aki pedig csak olvasgatni tér be hozzánk, nyugodtan teheti, mivel kínosan vigyázunk arra, hogy csak a szó jó értelmében vett min?ségi dilettánsok (m?kedvel?k), és – reményeink szerint profi szerz?k alkotásai jelenjenek meg. A szerkesztés komolyan veend?, hisz magam 1986 óta ezzel foglalkozom.
D?lj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót!
Ver? László
lektor
Ps: Írást publikálni csak saját néven tudsz, ezért úgy regisztrálj – hisz amit alkotsz, azt vállalod – ez természetes ugye?
A fenti sorokkal nyitotta meg Ver? László a Héttornyot 2006. június 3-án, szombaton.
Ver? László: GONDOLATOK A SZOBÁMBAN
Bejártam megannyi határt,
Találtam talmi üveggyöngyöt halomban,
S néhány apró kristályt.
Hivalkodtak festett m?virágok,
De leltem köztük havasi gyopárt,
?ket megtartottam, rájuk vigyázok.
Kísértett pénz, hatalom,
Mégis maradtam én,
Javíthatatlan, békében vénül?
?szül? öreglegény.
2006. június 2
kisslaki: SZÜLETÉSNAP
1992 -ben írtam. Talán még ma is aktuális
A gyerekek már reggel óta a kertben hancúroztak. Zolika, aki már iskolás és éppen ma hét éves, természetesen nem vett részt a többiek távköpési versenyében. Ábrándozott. Nem hallotta a ház?rz? kutyák csaholását, sem a postás autó távozó berregését.
Pedig örült volna, ha láthatná már most a nagy születésnapi csomagot, amit Berecky úr a postás hozott. Arról sem tudott, hogy az apja katalógusból rendelte „az ö nagy kicsi fiának”, ahogy becézni szokta. Zolika most csak bámulta a nagy vizet, bámulta a mólóhoz kötött csónakot és bámulta a nádas mellett bogarászó, vakarózó vadkacsákat.
Örült, hogy itt minden a papáé. Persze a túlsó part nem. Úgy tudja, a túloldal nagy részét a Badacsonyi heggyel Papa beosztottja Pisti bácsi vette meg. Vacsoránál Anyu valami kárpótlási jegyr?l beszélt, kurva szerencsét és valami pénzlenyalást emlegetett, de Apu leszidta.
Zolika még ma is töprengett, hogy mit is jelenthet az, hogy pénzlenyalás? Mereven bámulta Melindácska fehér, fürdést?l vizes testét. Szerette kishúgát. Most is milyen édesen szuszog itt mellette a pokrócon. Óvatosan föléje hajolt s hirtelen, mint egy tehén a borját, végignyalta a kislány hátát. Nem volt egy cseppet sem sós. Persze hiszen ez nem tenger. Pisti bácsi is mondta, hogy a Balaton édes víz, ami nagy hülyeség. Már néhányszor megkóstolta de az íze minden volt csak nem cukros.
– Zolikám, Melinda, gyertek gyorsan! – hallatszott apjuk harsona hívása a villa fel?l. Még egy perc se telt el már tele lett a márvány terasz, ordibáló, viháncoló vendéggyerekekkel. Melinda illedelmesen ült bátyja „az ünnepelt” mellett. Naná, ö kapja mindig a nagyobb csomagot.
Ö Melinda nem rég volt hat éves és mit kapott? Egy vacak kis kosarat. Igaz meg volt töltve pár marék aranylánccal és volt ott egy toll, amit Bözsi nénit?l kapott – platinából van – mondta akkor. Ö Melinda még nem tudott írni és különben is, mi a fene lehet az a platina?
– Figyelem, figyelem! – emelte fel az apa a hangját. – Zolikám, gyere apádhoz – és diszkréten intett az alkalomra szerz?dtetett zenekarnak. Azok tust húztak, mire egy kis barna b?r?, három év körüli kisfiú mászott ki a csomagból. Elismer? zúgás és taps kísérte a kisingecskés ajándékot, amíg Zolika levette az asztalról. Apjához ment és örömt?l kipirulva, csókkal köszönte meg a szép meglepetést.
– Apu levihetjük játszani?
– Le fiacskám, de nagyon vigyázz rá. Ez nem csak játéknak van ám. Gondozni kell, etetni, itatni és sétáltatni is. Úgy biz ám kisöreg – simogatta meg Zolika fejét. – Na eredjetek a partra – küldte el mosolyogva a hangos csapatot. Zolika két kezénél fogva lóbálta a vidáman visítozó kisgyereket.
– Apu, mi is a neve?
– A katalógus szerint Ben?, de menjetek már.
– Hadd játsszak én is vele egy kicsit! – kapta ki bátyja kezéb?l Melinda a gyereket. Alig bírta tartani, de anyásan magához szorította.
– Kicsikém, kicsikém – dúdolta fülébe ahogy a kerten át cipelte.
Zolika kés?bb átvette húgától, hátára vette és lovat utánozva nyihogva trappolt a tó felé. Vagy félórát önfeledten viháncolt a gyerekcsapat a vízben. Ben? volt mindig a középpont.
– Próbáljuk meg, meddig tud a víz alatt maradni – javasolta egyikük. Kés?bb elunták ezt a játékot is és kimentek a partra labdázni. Zolika Melindával együtt aggódva kereste még egy darabig Ben?t, de lassan felhagytak vele és beálltak a többiekhez játszani.
Este elalvás el?tt Zolika szipogott még az ágyban egy kicsit, mert vacsora után összeszidták.
– Most vehetek újat. – mondta mérgesen Édesapja. – Legalább megtaláltad volna! – Volt rá még garancia. Pedig Ben? nem volt messze. A nádasban a szunyókáló vadkacsák mellett ringatta a víz.
2006. június 3.
kisslaki, Napló: Szürke-kedves hétköznapok, meg ilyesmi. Ver? László emlékére
Hál’ Istennek, újra visszatértek a szeretett, szürke-kedves hétköznapok. Újra berúghatom a Torony képzelt szerkeszt?ségében, a tiszteletbeli kamrám függönyét, és nekiállhatok az írások között böngészni. Azért nem tettem eddig, mert vagy két hétig beijedt állapotban voltam, a kéthelyi könyvbemutató miatt. Azért annyira, mert hazai pályán történt a dolog, és nem szívesen jártam volna a bemutató után az utcán, mint egy pestises. De hála Istennek, Kovács Lajosné a könyvtáros, ügyelt a fegyelemre, és Balla Mária remekül vezette és irányította a m?sort. Az est sikerét persze biztosította Udvari Mária felolvasása és az iskolás Lengyel Peti, a „Lófürösztés Berényben” cím? írás, vidám, szeretetreméltó tolmácsolása. Persze, hogy ezek után már annyira megnyugodtam, hogy kivételesen, kevés marhaságot mondtam. De azt is elnézték nekem. És most jön a java! Sejtettem, hogy nem lehet kudarc, mert a VIP személyeknek fenntartott els? két sorában, ott virított a „Héttorony” három virága. A remek Avi, Bányai Tomi barátom és Attila; – nemcsak f?szerkeszt?i min?ségében, hanem mint test?rz?, egészen a közelemben, hogyha netán védelemre szorulnék. Kés?bb negyediknek befutott Berta Gyula, de ? már nem fért el?re a fenntartott helyére, a tömeg miatt. Na meg Takács Zoli is jelen volt, aki szíves illusztrálni az írásaimat, a „Zöld Újság” a „Búvópatak” és a Torony számára. Béla bátyám mindvégig vigyázta a beszédemet. Például Marcaliban, mikor a hallgatókhoz beszéltem, mindig ránéztem, és ? jelzett a kisujjával, hogy már elég ebb?l és ugorjak más témába. Én mondom, remekül vezényelt; Herbert von Karajan kutya… – füle volt, hozzá képest.
Na, hogy a végére érjek; – a könyvtár teljesen megtelt, és jóindulattal hallgatták az el?adást. Nevetgéltek is néha; magamban remegve, hogy netán nem azon röhögnek-e, hogy nem gomboltam volna be el?l a nadrágomat, miután visszajöttem az udvari dohányzásból. Mikor befejez?dött az el?adás, kedves gesztusként két baglyasi borászat megajándékozott egy-egy díszdobozzal; – na persze nem üresen, hanem három-három üveg bor büszkélkedett benne. – Joggal, mert kegyetlen jó bort mérnek azokon az Istenáldotta dombokon.
Végén, mikor a könyvet dedikáltam, aközben a „Csonkatorony” a számukra fenntartott könyves-fallal elválasztott helyen, a többiekkel ették a dióstortát meg az aprósüteményt. Az praktikus ínyencség, mert a zsebb?l is eleszegetheti az ember hazafelé az autópályán, Debrecen felé. Na meg Avinak is biztos ízlett, és szívesen elrágcsálgatta a panziói szobájában; – mint ahogy a vendéglátó hölgy mesélte kés?bb.
Evvel az írással, szeretettel és fájó szívvel emlékezem barátomra és szerkeszt?mre, Ver? Lászlóra.
Ott lett volna Kéthelyen; – már nem éppen csak miattam. Mikor a faluról meséltem neki egyszer, hozzátettem, hogy úgysem ismered. Erre megjegyezte: – már, hogy a fenébe ne ismerném, hiszen Ismer?sömnek borpincéje van a Baglyason…
2011. május 24.
Részlet a hozzászólásokból:
Serf?z? Attila:
Lacikám, ha jól emlékszem, Tamás jóvoltából kaptunk is egy különös jelet a Lektortól!!! Elmeséled???
kisslaki:
Szinte megállt bennem az üt?, a meglepetést?l. Kéthelyen a kezdés el?tt átküldtem a tornyos társaságot egy kávézó udvarába, hogy ne unatkozzanak a kezdésig. Mikor értük mentem, hogy hívjam ?ket, már sört ittak és vígan voltak. Avi fotózgatott meg ivott. Bányai Tomi barátom, aki már harminc éve szerkeszt? volt Észak Karolinában, Attilának dedikálta az egyik regényét a következ? bejegyzéssel:
„Ver? Lacinak megismerkedésünk alkalmából és abban a reményben, hogy elnyeri a tetszését.
Kéthely. 2011. 05. 18. Bányai Tamás”
Biztos odafentr?l ? vezette Tamás tollát a dedikációnál; talán evvel jelezve, hogy „én is itt vagyok komám”.
Szegény Tomi persze, hogy tudta, hogy ki most a f?szerkeszt?; de maga is beledermedt az elírásba. Hiszen maga is eleget hallott engem Ver? Laciról regélni. Lehet, hogy már el?tte, lelke a baglyasi sz?l?spincék közt járt, ahol a barátja hajdani bora termett.
Serf?z? Attila:
Tomikám, a köteted az irodám legféltettebb területén tündököl, s rajta a JEL.
Bányai Tamás:
Hát, igen. Szégyenkeztem is akkor, tényleg nem tudom, hogy miért Ver? Lacinak dedikáltam az Attilának ajándékozott könyvemet, hiszen ott állt el?ttem életnagyságban, el?tte már söröztünk is, tehát elmondhatom, megismertük egymást. Így utólag belegondolva, talán mégis csak egy égi jel volt. Attila biztos nem haragszik érte.
A könyvbemutatóról szólva… nagyszer? volt. Kiss Laci tényleg úgy viselkedett, mint egy idomított artista, aki pontosan tudja, mikor mit kell csinálni, mikor mit és hogyan kell mondani. De bármennyire adott is magára, a népes (és lelkes) közönséget mégsem a személye, hanem a novellák vonzották. Én, mint régi barát, külön örültem annak, hogy az a hatalmas emberszeretet, ami Laci írásaiból árad, nem maradt viszonzatlanul. Laci csak azt a szeretetet kapta vissza a népes és lelkes közönségt?l, ami már régen kijárt neki.
A vendéglátóknak szívb?l kívánom, hogy úgy teljék meg minden nap a könyvtárterem, mint Laci könyvbemutatóján.
Lacikám, t?led meg várom az újabb kötetet.
Ver? Lacit nem ismertem személyesen, de Isten akarta, hogy én is megemlékezzek róla… még ha csak egy dedikálás formájában is.
Jó itt a Toronyban
Az ember fia-lánya megtanulhatja, hogy kellene olvasni. Pláne írni…
Mennyire tökéletes – és miért, mit?l is – egy vers, egy írás. Bár itt rögtön felmerül egy kérdés bennem: ami „tökéletes”, az valóban az? Akik pálcát törnek, azok a ma tévedhetetlen ítészei? És tessék mondani – nekem tanulni vágyónak – az az itt írt tökéletesség mindig szép is?
Elgondolkodom.
Én még ott tartok, hogy egy szobor, pont anatómiai tökéletlenségét?l lesz, lehet életszer? (pl. a Dávid, vagy a Pieta, Tiziano Ubrinoi Vénusza) -, ellenkez? esetben látjuk éppen torznak. De már bizonytalan vagyok.
Lehet, hogy Lyka Károly sem jól tudta?
Milyen szerencsés vagyok, hogy hihetetlen tudású emberekt?l szedegethetem itt a morzsákat, szembesülhetek tudatlanságom, szépet felismerni képtelenségem tényével.
Mert ahogy nézem az igazán magabiztos, nagytudású hozzászólásokat, néha pont az ellenkez? a véleményem. De miért baj ez?
Miért tapasztalom évek óta – s mennyi van már mögöttem -, hogy a valódi tudás nem harsány, nem hangos?
Persze, vannak kivételek, de azok igazát csak az id? fogja bebizonyítani.
Jó ez az Irodalmi oldal. A „nagyok” igazán megbecsülést vívnak ki maguknak, megmutatják alázatosan az írás tudományát, kedvet csinálnak tudatlan, kezd? társaiknak is: nem baj, ha a technikáját még nem tudjátok tökéletesen, csak írjatok, adjátok bele lelketeket, legyetek ?szinték és toleránsak. Annyi mindenben ott van a szép, néha csak egy mondatban a sok közül, egy csodálatos kép a sok versszak között. De lehet, hogy csak egy, másoknak megdöbbent? tapasztalata ad a világról más néz?pontból készült képet. De akkor már megérte! Hiszen mi is csak amat?rök vagyunk, akikr?l majd az id? mond igazi véleményt, bármely irányát is követjük a verselésnek, és a prózaírásnak.
Itt van az est, amikor már az ajándéknak ill? díszben kellene állnia, holnap „jönnek a vendégek”, és én még csak olvasok, és már majdnem elb?göm magam… Még mindig nincs az alkalomhoz megfelel?, méltó összeállításom.
Csak reménykedek… Jöv?re, vagy utána sikerül.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
