A folyó közelében, a tengertől se messze éldegélt egy szegény földműves a feleségével és három gyermekével. Egy tíz év körüli leány és két kisebb fiú képezte a családot. Egy ideig minden rendben ment, de egy nap úgy látszik megharagudtak rájuk az istenek.
— Na, nézd asszony — zsémbelt Demetriosz, akit a háta mögött a barátai ismerősei Káprosz néven neveztek, mert olyan természete volt, mint a vaddisznónak. Minden apróságtól dühbe gurult, s ha nagyobb baja volt, tört-zúzott maga körül. Ilyenkor a gyermekei futottak amerre láttak, csak a felesége tudta lecsillapítani.
— Nézd, nézd! — folytatta a dörmögést. — A madarak kiették a földből az összes elvetett magot. Az utolsó szemig! Holnap vethetem újra. De adok én nekik! Őrizni fogjuk egész álló nap, hajnaltól napnyugtáig. Úgyis csak kenyérpusztítók vagytok! — dörrent rá a gyermekeire. — Ti őrzitek a földet nappal, és anyátokkal én őrizem hajnaltól.
Ezzel nekifogott kereplőket faragni. Ügyesen bánt az éles szerszámokkal, s hamarosan el is készült az öt kereplő. Csak forgatni kellett, s olyan hangot adott, hogy harmadik határig is elhallatszott a hangjuk. Nem is jöttek többé a madarak, de a riogatást addig folytatták, ameddig a növények mind szárba szökkentek, de…
— Asszony, asszony! — kiabált Káprosz egyik reggel, ahogy kiért a kertbe.
— Mi van? Ég a ház?
— Ne bomolj! — dühöngött az ember. — A nyulak lerágták a növények nagy részét. Alig maradt valami. Itt nyüzsögtek egymás hegyén-hátán. Akkor futottak el, mikor kijöttem a házból.
Rázta az öklét, rohangált a kertben ide-oda, szidta az isteneket, meg mindent, ami eszébe jutott.
— Átkozott föld! Ez egy elátkozott föld! Minden munkám kárba veszett!
— Ne káromold az isteneket, se a földet, amit jó atyám hagyott ránk és eddig jól szolgált.
— Akkor, mit tegyek? Mondd meg! — kiabált tovább.
— Talán ápoljuk azokat, ami még megmaradt, s vigyázzuk éjjel-nappal.
Ebben aztán egyet is értettek, és sikerült is megmenteni a maradékot és a termést is betakarítani. A következő tavaszra élő sövényt telepítettek. Dolgoztak látástól vakulásig, s még éjjel is őrt álltak, nehogy a vadak elpusztítsák, amit a föld adott. Kergették a nyulakat, riogatták a vaddisznókat. Csapdát, hurkot állítottak, s néha egy-két elfogott nyúl örvendeztette meg a családot. Jól fogott a konyhán!
A baj mégsem kerülte el őket ebben az évben sem.
— Agyonvágom őket! Mindnek eltöröm a derekát! — hallja az asszony Demetrioszt dühösen ordítozni.
Nézi, vajon mi történt? Embere nem hazudtolta meg a Káprosz (vaddisznó) nevet — egy husánggal hadonászva rohangászott a szomszéd szerteszét szaladó kecskéi után.
— Mi van, ember?
— Nem látod? Lerágták a sövényt! Jöhetnek a nyulak, a disznók, az őzek szabadon, s pusztíthatják a termést. Alig a maradt a sövényből néhány vessző!
— Jaj, jaj! Tényleg ellenünk vannak az istenek. Mivel sértettük meg őket. Kevesellik az áldozatot, de hát nekünk is alig van annyi, amennyivel a gyermeket megetessük! Emeljünk újabb oltárt Démétérnek, meg Hermésznek és mutassunk be nekik bőséges áldozatot.
— Jó, jó, de előbb agyonverem ezeket a dögöket!
— Persze, hogy aztán még a szomszéd is ránk jöjjön!
Még elvitatkoztak egy darabig, Káprosz kiabált, dühöngött, rohangált fel-alá, rugdosta a köveket, hogy kisebesedett a láb, a felesége meg nyugtatta.
Mit volt, mit tenni, a kert végében nagy kövekből oltárt emeltek Démétér tiszteletére, meggyújtották az áldozati tüzet rajta, s az előző nap hurokkal fogott kövér nyulat feltették a parázsra állított háromlábra, körbe rakták érett kalászokkal, meghintették illatos füvekkel. Így kedveskedtek az istennőnek, a Nagy Anyának.
— Ó, kegyes Anyaföld — így könyörögtek hozzá —, ki tavasszal virágba borítod a mezőt szépséges lányod, Perszephoné érkezésének örömében, ki nyáron megérleled a kalászt, ki ősszel leányod távozásán búsulva lehervasztod a fák leveleit, fogadd el áldozatunkat. Hozzád fordulunk most Démétér, Rhea leánya, védd meg kicsi birtokunkat a kártevőktől. Szálljon hát, áldozatunk füstje, örvendeztesse meg szíved!
— Nézd, ember! Felizzott a parázs és felfelé száll az illatos füst. A Nagy Anya, Déó elfogadta az áldozatot. Gyere, heverjünk le ide az oltár elé, hogy álmunkban majd adja tudtunkra akaratát az istennő.
Másnap jókor reggel jajgatva ébredtek mind a ketten — a kemény, kényelmetlen, földön töltött éjszaka után fájt minden porcikájuk.
— Megjelent neked az isteni Anya? — kérdezte az asszony, miután kirázta az izmaiból a merevséget.
— Ő nem — válaszolta elgondolkozva az ember —, de egy ifjú igen, akiben a szárnyas sarui miatt Hermészt véltem felismerni. Mondott is valamit, de nem fogtam fel a mondottak értelmét.
— Mit mondott? Mondd már!
— Valamilyen tüskés kis bokrokról beszélt, amit nem szeretnek se a nyulak, se az egerek, de még a vaddisznók is kerülik. Hol találok én ilyen csodafüvet?
— Menjünk el Apolló templomába, kérdezzük meg a papokat és kérjünk orákulumot.
A közeli hegyek lábainál Apollónak templomot emeltek, s mellette jóshely is működött. Vad, félelmetes helyen épült a templom s a jósda. Hegyes sziklabércek között barlangokat ásító száját lehetett megpillantani, s a levegő olyan nehéz volt, hogy alig lehetett lélegzethez jutni.
— Mit akartok? — fogadta őket az ajtónálló pap.
Elmondták, hogy a házukat a gyerekekre hagyva — a tizenkét éves lányuk már elég nagy, hogy rábízhatták a javakat — eljöttek megtudni, mit üzen az istennő az istenek hírnöke által.
— Szegény földművesek vagyunk, de hoztunk három tyúkot és három hurokkal fogott vadnyulat áldozati ajándéknak.
— Gyertek beljebb s mindent mondjatok el Apolló szolgálatára rendelt papnak — s ezzel bevezette őket a templomba, ahol oltárokon tüzek égtek és bódító illat töltötte meg a levegőt. Újra elmondták jövetelük célját. A pap egy papirusz darabra valamilyen jeleket írt. Hogy mit, azt csak ő tudta, Káprosz nem tudta elolvasni, hiszen soha sem tanult ilyesmit. Ő csak a földet ismerte, a növényeket, az állatokat, s a gondokat. Főleg a gondokat!
A pap kiment s szólott, várjanak türelemmel. Lekucorodtak egy oszlop tövébe, s lehet el is szunnyadtak a kábító füstöktől. Arra riadtak fel, hogy a pap belökte a nehéz ajtót, mert bár könnyen fordult a sarkain, mert a vájatba olajat töltöttek, mégis döngve nyílt.
— Itt a válasz — szólt, s feléjük nyújtott egy papirusz csíkot, rajta néhány írásjellel.
— Uram, uram! Fejtsd meg, mi áll a papiruszon? Én nem ismerem a szent jeleket.
— Nos, hát, figyelj rám! Az áll itt ide leírva: „ne keresd ott, ahol nincs, mert amit keresel, itt van”.
— Igen uram! Ez Apolló üzenete, de magyarázd is meg nekem tudatlan földművesnek, s az új termésből hozok majd áldozatnak szánt kalászt, egész kévényit.
— Dimitriosz! Te ne értenéd, aki azzal henceg, hogy ismeri a növényeket? Hát, nézz szét a kövek, sziklák között. Mit látsz, amit semmilyen állat nem legel le, sőt elkerül?
— Satnya, kis bokrokat látok a sziklarésekbe kapaszkodva. Erről beszél az orákulum?
— Bizony erről.
Hálálkodva búcsút vettek a papoktól és annyi tövises apró bozótot gyűjtöttek össze, amennyit két kezük elbírt.
Körbeültették a kertet ezzel a tüskés növénnyel, és valóban úgy lett, ahogy a pap megmondta. Áldást hozott nekik Démétér „ajándéka”, mert nem csak megvédte a termést, hanem a rajta levő kis bogyók, a zsenge bimbók kitűnő fűszernek bizonyultak, ha tengeri sóban pácolták.
A KAPRIBOGYÓ nevet adták neki, s hamarosan az egész környéken, sőt messze földeken is elterjedt a használata.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.11. @ 18:56 :: dr Bige Szabolcs-
