Gyuri Ben-Jamin Szentháromsága

A folyó másik partján, kissé távolabb, magyar hősi emlékmű őrzi bajtársai álmát, és hirdeti, kérdi örökkön, van-e, létezik-e bármilyen Szentháromság, ami megvédené az emberiséget önmagától?

(Uryvi katonai emlékmű)

 

 

A kis csapat, csupa munkaszolgálatos, az ezerkilencszáznegyvenhárom, január tizenhetedikén kiadott hadiparancs értelmében menekült  Kijeven keresztül Usice falu irányában, ahol a gyűjtőtábor lett volna. Az öt nappal korábbi szovjet áttörés a Donon lévő, Jaryv-i átkelőnek nevezett hídfőállásnál következett be, ahol a magyar II. hadsereg negyvenkettő nyara óta próbálkozott a hídfő megszerzésével. Eredménytelenül. Az amúgy is rosszul felszerelt, legyengült magyarok itt voltak a leggyengébbek (a hetedik könnyű hadosztály negyedik gyalogezrede védekezett a túlerő ellen). Gyakorlatilag be sem tudták magukat ásni a mínusz harminc fok alatti hidegben. A futóárkok térdig értek, csak a hótorlaszok takarták úgy, ahogy a honvédeket. Nem csoda hát, hogy a szovjet túlerő január tizenharmadikán, dél tájban áttörte a magyar hadrendet, és még délebbre teljes átkaroló műveletekkel fenyegetett.

Közben, Nyugat felé haladtukban, a csapat tíz–tizenöt főre duzzadt, és tízen úgy döntöttek, nem Kijev és Usice, hanem egyenesen Magyarország irányába folytatják útjukat. Ekkor már voltak köztük nem munkaszolgálatosok is.

Ben-Jamin falubelije, egy hentes megszólalt:

– Gyuri! Nem lenne mégis jobb Kijev felé venni az irányt? Tudod, üldöznek bennünket állandóan a partizánok, az orosz lakosság; keresni fog a tábori csendőrség. És akkor még nem is említettem a németeket. Titeket meg még a mieink is írtanak!

– Rendkívül nagy lenne arra menet a fogságba esés esélye, miközben az általad említett veszélyek jó része is ugyanúgy fennállna, Karcsi. Ha gondolod, ne gyere velünk. Mi haza indulunk. Majdcsak elleszünk valahogy ebben a nagy kavarodásban. Szerzünk majd civil ruhákat.

– Na, hiszen! Milyen jól festesz majd muzsiknak öltözve, Jumikám?! – mondta N. Károly, a szülőfalujuk egyik hentese, és néhány bajtársával elvált a tízek társaságától.

Gyuri a Jumi megszólításra akaratlanul is elmosolyodott. Otthon, az Iparos Körben minden korabeli kisiparosnak volt valami ragadvány-neve. P. Gyulát Tepsisnek nevezték, mert bádogos volt a tisztességes foglalkozása. M. Laci, gépész mestert Másfél-lábúként titulálták, mert olyan erős lábakon állt, hogy egy lábából másnak másfél is kitelt volna, no meg nagyokat is mondott. P. Lajos kőműves mestert, a jó ég tudja miért, Sunesznek nevezték. Lajos csendes, hallgatag ember volt. Talán ezért. Gyuri apját Benjaminnak hívták, ekként ragadt rá a Jumi megszólítás. Ő a gépész- és kovácsmesterséget tanulta ki. N. József molnármestert Lisztkukacként tisztelték a talonmáriás és biliárdozás közben. L. Károly gépészt, cséplőgép tulajdonost, Veszőkösnek hívták. Ez volt ugyanis a szavajárása.

Visszarévedéséből N. Károly, a Pacalos búcsúzkodása zökkentette ki.

– Isten áldjon benneteket, Gyurka. Aztán megvan-e a szerencsepatkód, ezredkovács úr, amit annak a lónak a lábáról szedtél le, amelyik megvédett a muszka géppuska sorozatától? Ha megvan, el ne hagyd! Arra is nagy szükségetek lehet.

– Nektek is minden jót! Találkozzunk otthon, az Imre-Lajos-Kocsmában!

Azzal a két csapat elvált egymástól. Még odasejlettek Jaryw (Uriv) templomdombjának romjai, ahol a faluban a futóárkok húzódtak, hogy rá lehessen látni a Don ottani kanyarulatának hídfőállására. Ezért aztán a hagymakupolás templomot maguk az oroszok lőtték rommá. A Donnak ez a kanyarja pontosan olyan alakú volt, mint egy lópatkó, ahogy a nagy, lomha folyó hatalmas U-alakban hömpölygött.

*

Lassú és nehézkes gyaloglás következett. Igyekeztek mindig nyugatnak tartani, de úgy, hogy minél kevésbé legyenek feltűnőek. Ezért még kisebb csoportokra oszlottak, rőzsét és egyéb tűzre valót gyűjtöttek. Nagyon fogytán volt az élelmük. A jegesre fagyott földeken szinte semmi esély sem mutatkozott ehető dolgok, krumpli, répa kiásására. Ebben az irányban a legközelebbi falu Bolgyirevka volt, útitervük első állomása. Azt tervezték, meghúzzák magukat a falu alatt valami kalibában vagy az állandóan üvöltő, északi szél ellen maguk vájta hó-kunyhókban. Az este beálltával beóvakodnak a faluba, utolsó értékeikért (gyufa, öngyújtó, gyűrűk, cigaretta, ezüst cigarettatartó, kar- és zsebórák, egyéb holmik stb.), végső estben erőszakkal szerezzenek árulkodó ruhadarabjaik helyett az ottani ellenséges lakosságtól másikat és főleg valami élelmet. Úgy gondolták akkor, katonaruháikat is megtartják azokra az időkre, ha már elérik a hazafelé tartó szerelvényeket vagy gépkocsizó oszlopokat. A terv tehát megvolt. Némi fegyverük és lőszerük is akadt. Mindezt azonban kivitelezni nem volt könnyű.

Az apró falucska kutyái veszettül ugattak. A januári nap hamar lebukott az általuk annyira óhajtott irányban. Leltek egy csőszkunyhószerű tákolmányt, ami azért némi védelmet nyújtott a maguk mögött hagyott, átkozott Don felől süvöltő szél ellen, ami még most is aknarobajt, ágyúdörgést hozott északkeleti irányból. Tartott a szovjetek nagy átkaroló hadművelete. Tüzet élesztettek olvasztott hóból, Cikória pótkávéból meleg löttyöt készítettek, ami most felért az istenek eledelével. Akadt még némi húskonzerv és komiszkenyér. Hangtalanul, vacogva ettek. Pokrócokba burkolózva várták, hogy teljesen besötétedjen. A fagyos orosz éjszaka nem is késlekedett. Őrt állítottak, a többiek pihenni, aludni próbáltak. Éjfélre tervezték a falu becserkészését. Addig még kétszer váltották az őrséget. Fő az óvatosság!

Pontban éjfélkor, harmadmagával a falu felé kezdett kúszni Kiss L., karpaszományos tizedes. A tisztes nem tervezte, hogy leveti az angyalbőrt. Haljon meg a magyar katonák egyenruhájában. Ennek köszönhette az életét, mert a falubeliek azt hitték, tábornokot fogtak vele. No, de ne menjünk az események elé!

Közvetlenül a falu szélén partizánok várták őket. Harcnak, ellenállásnak semmi értelme sem volt. Simán megadták magukat. Kiss csak egy rakétát lőtt a magasba, ahogy az meg volt beszélve, ha a művelet balul ütne ki, hogy a visszamaradottak dönteni tudjanak saját további sorsukról.

Ugyanebből a jelből persze a partizánok is tudták, további menekülő ellenség lapul valahol, a falu közelében.

Megkeresésükkel megvárták a reggelt. Emezek meg a vaksötétben teljesen kilátástalannak tartottak minden akciót. Volt, aki imádkozott, aki káromkodott. A többiek rettegve hallgattak. Egyiküket le kellett fogni, mert öngyilkos akart lenni. Tudták, a partizánok úgy bánnak majd el velük, mint ők tették azt feljebbvalóik parancsára.

Gyuri arra gondolt, Karcsinak lehetett igaza. A fogság, a reguláris szovjet csapatok bánásmódja talán mégis jobb lett volna. Hogyan is képzelhették, az irdatlanul nagy ellenséges területen, éhesen, legyengülve, gyalog elérhetik a tervszerű, visszavonulási vonalakat?!

*

A tízekkel január tizennyolcadikán (ez egy hétfői nap volt), délelőtt megásatták saját sírjaikat a bolgyirevkai partizánok a falu határában. Az ásás eltartott majd délig, olyan fagyos volt a föld. Elszedték mindenüket. Felsorakoztatták őket a megásott gödrök előtt. Eldördült a sortűz. Kilenc magyar esett a hevenyészett gödrökbe. Gyurka nem halt meg azonnal. Jobb kezével a szíve fölött a szerencsepatkót szorongatta. Érezte, vér buggyan fel a torkából. Tüdőlövést kapott.

Maga előtt látta az egész harcteret, a patkó alakú Don-kanyart. Kihúzta, és maga elé tartotta a patkót. A patkó közepén, ahol azt a bizonyos kis peremet szokták a ló patájára rásimítani egy ősz hajú és szakállú, már-már jóságos arc jelent meg. Kettős, ortodox szakálla lengett a szélben. Keresztet vetett, és mintha imádkozott volna. Valamit mondott, de Gyuri semmit sem értett a szavaiból. A patkó bal oldali végén, tehát a jóságos arc jobbján, a tőle elvett fényképen a meztelenül látható, tizenkét hónapos kisfia arcmása jelent meg. A kisded arca egyre nagyobb lett, majdnem befedte a kilátás felét. Csodálatos színekben ragyogott az arcocska. A patkó másik végénél szeretett felesége arcmása bontakozott ki a vakítóan kék, orosz ég hátteréből. Aztán minden elsötétedett. Gyuri Ben-Jamin zuhant, zuhant a jótékony eszméletlenségbe. 

* 

Bolgyirevkában a szeszélyesen kanyargó Gyevica folyócska egyik partján van egy magyar katonai temető. A sok kékre festett, azóta arcképpel ellátott keresztfák között vannak jeltelen sírok is. Kiss L., egykori karpaszományos tizedes, aki az idén százhét éves lenne, eltűnődött, jól emlékszik-e, itt lőtték-e a partizánok társait az idők kezdetén sírjaikba, amiket vele temettettek be. A folyó másik partján, kissé távolabb, magyar hősi emlékmű őrzi bajtársai álmát, és hirdeti, kérdi örökkön, van-e, létezik-e bármilyen Szentháromság, ami megvédené az emberiséget önmagától?

Utóirat:

N. Károly fogságba esett és visszatért a falujába. A Gyurkával folytatott beszélgetés-töredéke tőle származik. Ő látta Gyurkát utoljára élve, aki egyébként az 1. páncélos hadosztály 106/4-es munkás századánál szolgált, és nem követte a hadosztály Waltschje, Marki, Kamenka, Karpenkova, Nikolajevka stb. Charkov felé tervezett, visszavonulási irányát.

 


 

 

 

 

 

17látogató,1mai

Szerző Csillag Endre 186 írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.

4 Komment

  1. Szia, Avikám!
    Közöd?!
    Viccet félre téve: persze, hogy van: méghozzá több rétű. Hallottam pl. a beszélgetés-töredéket a saját fülemmel. A többi kitaláció, a korabeli magyar falu kisiparosainak mindennapjaitól eltekintve. Nagy Károly, hentes apám iparos köri biliárd-partnere volt.
    Üdv.
    Bandi

Hagyj üzenetet