Nyugdíjas irodalomtanárként ez az, ami még hivatásához köti, amivel próbálja szinten tartani magát a napi irodalmi életben. Férje halála után nem sokkal nyugdíjba vonult, és mivel nem tudta tovább fenntartani magát, kénytelen volt eladni Rákóczi téri lakását, és egy külvárosi kis házat vett magának.
Alig egy félórás olvasás után már fáradt a szeme, félretette a folyóiratot és a tucatnyi hevenyészett szórólapot, reklámújságot kezdte szortírozni. Sorba rendezte a határidős kuponokat, melyekről kimutatást egy naptárban vezetett, hogy a környéki boltokban éppen milyen akcióval kedvesednek a vásárlóknak. Kisnyugdíjasként minden apró kedvezmény jól jött a háztartásban. A múlt kedden „kettőt fizet, hármat kap” akció volt Szabóék kis ABC-jében. Irma néni a tolltésztából és a mosogatószerből is tudott így a jövőhónapra előre bespejzolni.
Ahogy éppen az aktuális kuponakciókat jegyzetelte naptárába, egy boríték esett ki a szórólapok közül.
— Mi lehet ez? — kérdezte, csak úgy magában. Lassan lehajolt a borítékért, forgatta, tapintgatta, megnézte elölről, megnézte hátulról is: a Fővárosi Önkormányzat Oktatási osztályáról jött.
— Nocsak! Mit akarnak ezek tőlem?
Kíváncsi volt, hogy mi lehet a levélben, de nyugtalanság is elhatalmasodott raja. Évek óta nem volt kapcsolata semmilyen hivatallal, állami intézménnyel és most hirtelen, egyik napról a másikra a Fővárosi Önkormányzat küld neki levelet…
— Mikor adhatták fel? — próbálta kibogozni a bélyegzőre nyomott keltezést, de nagyon elmosódott volt a lenyomat.
— Végül is mindegy, ha már elküldték, és megérkezett csak ki kell, hogy nyissam… — s ezzel a gondolattal egyetemben máris letépte a boríték egyik sarkát, a ceruza hegyesebb végét gondosan beillesztette a lyukba és végighúzta a boríték szélén.
MEGHÍVÓ
Kedves Novák Béláné, Irma néni!
Idén, 2011. június 5-én tartjuk 17.00 órakor, az idei pedagógusnapi ünnepségünket, a VII. kerület Damjanich u. 7. sz. alatt, a Széchenyi Gimnázium tornatermében, aminek keretében meg szeretnénk köszönni az ön áldozatkész munkáját, mindazt a pedagógusként eltöltött 40 évet, mellyel többek között iskolánk oktatási munkájában vett tevékenyen részt.
Budapest, 2011. május 19.
Tisztelettel,
Konrád Attiláné
igazgatóhelyettes
Irma néni többször is elolvasta a Meghívót, majd mélyen elgondolkozott. Visszagondolt utolsó éveire a gimnáziumban, hogy mennyire fárasztotta már a tanítás, de tanítványai ragaszkodása és szeretete odakötötte munkájához. Nyugdíjasként, csökkent óraszámban adott órákat, de osztályfőnökséget már nem tudott vállalni, megromlott az egészsége; külvárosba költözése, a hosszú út a munkába, megnehezítette mindennapjait. Így végül, tizenöt éve úgy döntött, végleg lelép a katedráról. Fájó szívvel tette ezt, mert érezte, hogy volna még mit átadnia diákjainak.
— Irma! Hol vagy, Irma? Elaludtál? — hallatszott a kapuból. Sütöttem egy kis almáspitét — szólt a szomszédaszony, közben a kerítés fölött áthajolva próbált jobban belátni a cseresznyefa lombjai között. A kiabálásra, hirtelen riadt fel Írma néni. Kifárasztotta az olvasás, és a kellemes tavaszi idő álomba ringatta a hintában.
— Jól van, Zsókám, megyek már, csak egy kicsit elpilledtem a hintában.
— Nem kell úgy sietni, vigyázz magadra Irma, csak nyugodtan. Ráérek én itt a kapuban.
Irma néni sietős léptekkel, botjára támaszkodva végül kiért a kapuhoz és beengedte a hangos szomszédot.
Leültek a hintába, miközben enni kezdték a még langyos süteményt.
— No nézd csak! Postád érkezett? És kitől jött a levél? Mondd már, vagy titkolódzol itt nekem?
— Dehogy titkolódzom, miért is tenném! Az önkormányzattól érkezett egy pedagógus napi meghívó.
— Hát ez nagyszerű! És mikor lesz az esemény? Egyáltalán hová kell menni? Csak hogy tudjak időben készülni — lelkesedett Zsóka.
— Még nem tudom, hogy elmenjek-e, mert a belvárosba kell utazni és tudod az én fájós lábaimmal nehezen fog menni. Talán ha taxit hívnék, de az meg túl nagy költség, elvinne egy egész heti rezsipénzt. Szóval még nem tudom.
— Ezt nem teheted Irma! Talán végre megkapod az elismerést, amire évek óta vágytál, végre rájöttek, hogy milyen pedagógus voltál, és most meghálálják neked!
— Ne bolondozz már Zsóka, hogy gondolhatod ezt? Már régen elfeledtek, nem is értem, hogyan juthattam az eszükbe. Talán benne maradt a nevem valami adatbázisban. Attól tartok, hogy igazából nem kéne elmennem. Nincs már egy rendes ünnepi ruhám sem, az utazás is sokba kerül, és hogy velem tarts, ezt nem kívánhatom tőled.
— És mikor lesz az ünnepség? — kérdezte Zsóka.
— Kapaszkodj meg! Holnap délután ötkor.
— Jaj, Irma! Holnap a fiamékkal utazunk a rokonokhoz Nyíregyházára. Nem tudok veled menni. Mi lesz most? De én, ha neked lennék, biztosan elmennék. Meghívtak! Bizonyára lesz ott szendvics is vagy valami állófogadás, vagy nem így szokták ezt hívni? Legalább megtérülne az útiköltség. No ne bámulj már olyan bambán! Nézzük meg inkább, mit tudnál felvenni! Szerintem, ami tavaly volt rajtad a művelődési házban, tudod mikor a Mágnás Miskát néztük meg, az a kék kosztüm, az egészen jól mutatna rajtad.
Irma, hajlott a szóra és lassan becsoszogott a nehéz ruhásszekrényhez. Néhány ruhadarabot dobott a díványra és konstatálta közben, hogy tényleg, az a kék kosztüm, még egészen hordható.
Lassan telt az est. Többször nekifutott a számolásnak, hogy átláthassa, ha mégis elmegy a rendezvényre, az milyen megterhelést jelent majd neki az elkövetkező napokban. Zsóka ugyan biztosította, hogy bármire is szüksége lenne majd a segítségére lesz, de ezt mégsem várhatja el a szintén kisnyugdíjas szomszédjától.
Az éjjel nyugtalanul telt, mivel még estére mindig nem döntötte el, hogy él-e a meghívással. Régfeledett emlékek törtek fel benne. Osztálykirándulások kedves képei, díjkiosztó ünnepségek, mikor tanítványai vették át megérdemelt jutalmukat. Ekkor rendkívül büszke volt diákjaira.
Azután eljött a reggel. Kíváncsisága felülkerekedett gyakorlatiasságán, és úgy döntött mégis elmegy az ünnepségre, legfeljebb egy kicsit visszafogja a kiadásokat. Odafigyel a locsolásra, időben lekapcsolja a lámpákat és nem fog éjjel olvasni, csak nappali fénynél, és legfeljebb a jövőhónapra szánt tésztából elcsippent egy picit. Szóval: majd megoldja. Legvégső esetben átmegy egy-két nap Zsókához uzsonnára. Ezzel a döntéssel szállt ki az ágyából kora reggel.
Azonnal megrendelte a taxit, négy órára. Még volt bőven ideje hogy elrendezzen a kertben mindent és elkészüljön. Igazából minden gondolata a körül járt, hogy kivel fog találkozni az ünnepségen, hány rég nem látott kollégát ölelhet meg, kivel szoríthat újra kezet és vajon fog-e a régi diákjai közül valakivel találkozni? Nagyon izgatottá tették ezek a gondolatok, és ettől jobban érezte magát. Úgy gondolta egy kis pezsgés költözött az életébe.
A taxi gyorsan suhant keresztül a városon és jóval hamarabb érkezett a megadott címre, mint Irma gondolta. Lassú, bizonytalan lépésekkel indult a gimnázium felé. Az épület homlokzata megváltozott, új színt és néhol új profilt kapott. Előtte elegáns öltözetben férfiak, nők beszélgettek. Elindult célirányosan a tornaterem felé. A terem hátsó felében egy büfét alakítottak ki, középső részében asztalok és székek sorakoztak. Az asztalokon virágdíszek, a mennyezetről színes luftballonokból készített dekorációk lógtak, s díszített asztalok előtt keresztben, egy hosszú asztalsor állt, ahol az iskola és az önkormányzat képviselői foglaltak helyet.
Irma néni valamelyik hátulsó asztalnál ült le, s miközben a dekorációt figyelte igyekezett az érkező vendégekben ismerőst felismerni, de nem járt sikerrel. Mikorra megtelt a terem az ünnepség kezdetét vette. Az önkormányzattól az oktatási osztály helyettes vezetője, majd az iskola igazgatója mondott beszédet. Ezután kezdték köszönteni a pedagógusokat egy kis ünnepi műsorral, a diákok verset mondtak, énekeltek majd sorra hívták ki a kitüntetetteket.
Egy óra elteltével rövidebb szünetet tartottak, ahol a vendégek megrohanták a terem hátuljában lévő rögtönzött büfét. Irma néni idegenül érezte magát. Senkit nem ismert. A büfé felé tolongó tömeg többször is elsodorta. Úgy gondolta, hogy kedves gesztus volt ez az iskolától, de jobbnak látja, ha hazaindul. Éppen mikor igyekezett a terem kijárati ajtaja felé, meghallotta a nevét.
— Tessék? — szólalt meg önkéntelenül. Ekkor egy mellette álló férfi, hangosan szólalt meg:
— Itt van! Megjött a tanárnő! — csend lett a teremben.
— Menjen oda az asztalhoz! Engedjék a tanárnőt, adjanak neki utat! — és a tömeg szétnyílt.
Irma néni elindult az ünnepi asztal felé. Az elcsendesedett teremben botjának ütemes kopogása és fájós lábának csusszanása hallatszott. Ez Irma nénit zavarba ejtette, aztán ahogy kiért a mikrofonhoz, a vendégek mindannyian felálltak és tapsolni kezdtek. Irma néni volt a pedagógusnap díszvendége, de eddig senkinek sem tűnt fel, hogy a számára előkészített hely az asztalnál üres volt.
Gratuláltak neki az önkormányzattól, az iskolától, méltatták pedagógusi munkásságát és egy oklevél, csokor virág mellett, kis borítékot nyomott a kezébe az iskolai megbízott.
A hivatalos ünnepség még vagy egy fél órát tartott. Utána szabad volt a büfé, ahol most meleg ételt is felkínáltak, persze önköltségi alapon. Irma néni megint magára maradt. Úgy gondolta, hogy egy szükséges kelléke volt ennek az ünnepségnek, és ebben a szerepben nagyon kellemetlenül érezte magát. Észre sem vették, ahogy elhagyta az iskola épületét.
Megszeppenve, csalódottan ült le a gimnázium melletti téren egy padra. Ekkor tévedt rá szeme a borítékra, amit még mindig ott szorongatott a kezében. Felbontotta: 40 ezer forint volt benne. Majdnem egyhavi nyugdíja, mégsem tudott örülni. Ismerős arcokra vágyott, régi élmények felidézésére, barátokra, szeretett kollégákra és tanítványokra, ebből pedig nem lett semmi.
Elindult a közeli bevásárlóközpont felé, gondolta, hogy körbenéz: lássa, mennyivel gazdagabb itt a választék és esetleg beül egy kávézóba is. Ezt talán most megengedheti magának, majd fog egy taxit és szépen hazautazik.
Régen volt a belvárosban. Furcsának találta a sok embert maga körül. Ahogy lassan haladt a kirakatok mellett, idegennek érezte magát az ismeretlen termékek, márkák között. Nem értette, hogyan tud fennmaradni ennyi butik és üzlet, amely szinte ugyanazt kínálta. Az emberek pedig csak özönlöttek be a forgóajtón. Amikor felért a mozgólépcsővel az emeletre, nem sok kellett hozzá, hogy egy néhány fiatalból álló csapat fellökje.
Egy udvarias, idős úr a srácok után szólt, de azok ahelyett, hogy elnézést kértek volna, pimasz megjegyzést téve tovább szaladtak. Irma néni már nagyon elfáradt. Észrevett egy nyugalmasnak tűnő kávézót és arra vette az irányt. Kért magának egy kávét és leült egy asztalhoz. Elővette kis noteszét, gondolta, amíg pihen, jegyzetet készít, hogy kinek fog apró meglepetést vásárolni nem várt jutalmából. Már egészen belemélyedt a lista készítésébe, mikor meghallotta, ahogy egy fiatal nő gyerekeivel beszélget. Azt mesélte, hogy ide járt a közelbe iskolába és nagyon szeretett itt tanulni. Azért lett ő is tanár, mert sok szép élményt kapott a tanáraitól. Irma néni mosolyogva felnézett az asszonyra, a vonásait ismerősnek találta, majd újra beletemetkezett notesze titkaiba. Aztán egyszercsak a vállán egy kéz súlyát érezte.
— Irma néni! Tanárnő! Hogy tetszik lenni? Ugye nem ismer meg. Ica vagyok, Horváth Ica! Tudja, akinek mindig lemosatta a körmeit acetonnal?
Irma néni zavarodottan nézett fel az asszonyra…
— Látjátok! Itt van, aki miatt többek között én is tanár lettem! — szólt gyerekei felé.
— Mit csinál erre, Tanárnő? Leülhetünk maga mellé, nem zavarjuk? — és ezzel gyerekeit gondosan maga mellé terelte, rendelt két fagylaltot és magának egy capuccinót.
Hamar belemerültek a régi emlékek felidézésébe, közben Ica telefonált néhányat. Fél órába sem telt vagy tízen ültek az asztal körül, s egymás szavába vágva idézték fel a közös élményeket a rögtönzött osztálytalálkozó alatt. Annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy már egészen beesteledett, a két játszadozó gyerek is elaludt székében. Indulni kellett.
Az egyik férfi felajánlotta, hogy hazaviszi Irma nénit, ne kelljen taxiznia vagy a BKV—val másfél órát utaznia, s mielőtt elvállt a kis csapat, megbeszélték, hogy minden évben, ugyanebben az időben megszerveznek egy osztálytalálkozót valamelyiküknél úgy, hogy egyikőjük vállalja majd, Irma néni szállítását.
Másnap reggel Irma néni Zsóka csengetésére ébredt.
— No, mesélj! Mi történt tegnap? Milyen volt az ünnepség? Ott volt a polgármester is? Kezet fogott veled? — kérdezte türelmetlenül az asszony, s közben süteményt szorongatva kezében, tolakodott be a kapun.
— Tudod Zsókám, ez volt életem egyik legszebb pedagógus napja! — mosolygott a tanárnő, közben invitálva be a szomszédot, aki kényelembe helyezkedett a fotelben és csomagolta ki az asztalra rakott friss pitét.
Irma néni teavizet tett fel, köntösét otthonkára cserélve, leült ő is az asztal mellé. Lassan belekortyolt maradék teájába és sejtelmesen nézve a szomszédasszony kíváncsi szemébe, mesélésbe kezdett.
— Semmilyen polgármesteri kézfogás, vagy miniszteri kitüntetés nem érhet fel azzal, amit a tanítványaim szeretete tud adni… — s mire Irma befejezte a tegnapi nap ecsetelését, szemeiket törölgették mindketten.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.23. @ 16:23 :: B.G.Boróka