Ilyen vagy,
s ilyen lehetnél.
Látod?
A kerítés előtt állt,
keze maga felé hajlott,
lába ábrákat
rajzolt a porba.
Nem nézett rám.
Nem volt mogorva.
A test már
a parton száradt,
szél simogatta,
nap terített árnyat.
A folyón túl kiégett,
bozótos puszta.
Az ott mögöttem
az Éden – ezt már
mosolyogva mondta –,
ha beköltöztél,
bemehetsz,
de nem nyúlhatsz
bármihez!
Enyém a végtelen,
a teremtés, az alma.
Tiéd az érzelem,
mellé a test, és
a földi lét uralma.
Végig veled leszek.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.07. @ 10:32 :: Takács Dezső