Hajdanában Budapesten a IX. kerületben egy rozzant körudvaros házban laktunk. Az aprócska /25m2/ szolgálati lakásban 1976-tól 1980-ig hárman, 1980-tól 1988-ig négyen éltünk, ha ezt egyáltalán életnek lehetett becézni. Hiába próbáltunk tanácsi lakáshoz jutni, az egy f?re es? jövedelmünk kb. 50 kemény forinttal meghaladta a kvótát, persze szövetkezeti lakásra is pályázhattunk volna, ha közel állunk a t?zhöz, de nem volt sem protekciónk, sem beugrónk, sem ken?pénzünk, mert az átkosban (ahogy ma is) bizony a pénz nagyon is beszélt(ma sem hallgat). Szóval korrupció az volt dögivel, akinek pedig megfelel? anyagi, vagy rokoni háttere volt, bizony nyitott kapukat döngethetett.
1986 nyarán egy érdi barátunk felhívta figyelmünket egy eladó építési telekre. A fene sem akart vidékre költözni, pesti lány vagyok, persze most is a Párom szava döntött, aki falun született.
A telket kedvez? áron kínálta az id?s házaspár, s?t abba is belementek, hogy a felvett építési kölcsönb?l fizessük ki. Így is történt. Miután a kölcsönt odaadtuk a telek fejében, ott álltunk meztelen fenékkel a kopasz telkünkön. Ett?l fogva az Uramat szinte csak alva láttam. ? Érden építkezett szegény, én pedig Pesten tartottam a frontot, dolgoztam (másodállásban is), hordtam a gyerk?cöket és minden ügyes bajos dolog intézése rám maradt.
Négyen is sz?kösen éltünk aprócska lakunkban, de új jövevény kopogtatott, akit már nem tudtunk volna elhelyezni „tágas” otthonunkban. Ezen felbuzdulva a Férjem nagyobb csapásszámmal dolgozott, hogy mire megérkezik harmadik gyermekünk, addigra tet? kerüljön a fejünk fölé.
1988 nyarán kiköltöztünk félkész házikónkba. Talpunk alatt fütyült a szél, a bejárati ajtóra még nem jött össze a mani, a következ? havi fizetésb?l sikerült kiszorítani. Egymásra raktuk a garasokat, de boldogok voltunk, mert láttuk az alagút végén a fényt. Tele voltunk reménnyel… fiatalság bolondság… mondta mindig Nagyanyám.
Éva lányunk nem sokat teketóriázott, mert három hónappal korábban jött világra. Hat hónapra született, szinte csoda, hogy megmaradt. Hála Istennek él és virul.
Teltek múltak az évek… Férjem öt évig külföldön dolgozott, hogy élni tudjunk, én pedig három gyermekkel voltam itthon. 1995-ben aztán megsz?nt minden külföldi munkalehet?ség, itthon kellett elhelyezkednie. Végül is 1996 tavaszán úgy döntöttünk, hogy alapítunk egy kis cégecskét. Aprócska t?két, Férjem szaktudását és becsületünket fektettük vállalkozásunkba, bízva abban, hogy valamikor megtérül. Tizennégy év telt el azóta és sajnos rá kellett jönnünk arra, hogy ezek az értékek a mai világban sem kamatoznak. Most ott tartunk, hogy a kilátástalanság a tet?fokára hágott. Az elvégzett munkáinkat késve fizetik ki, vagy ki sem fizetik. Pereskedésre nincs pénzünk. A házunk még most sem épült fel teljesen, Párom gazdagabb lett két infarktussal én pedig egy jó kis cukorbetegséggel és magas vérnyomással járulok hozzá a családi vagyonhoz.
Munka alig-alig. Eladnánk a házunkat, de az ingatlanárak nevetségesen alacsonyak.
Lassan olyan helyzetbe kerülünk, hogy teljesen eladósodunk…
A környezetünkben egyre gyakrabban fordul el?, hogy… jönnek és árvereznek…
Rettegve kérdezem:
– Mi mikor kerülünk sorra?
___________
Kedves Éva!
Lektoráltam, beszerkesztettem és már-már itt publikáltam, mert jó, gördül? írás, de mégis inkább naplócikk, ami semmit nem von le az értékéb?l. Kérlek, töltsd fel a Naplódba.
Köszönöm.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.12. @ 15:05 :: Szeibert Éva