Marthi Anna : riadó

 Soha többé… de máris.

Minden mi kézszorítás, eljön,

s ami benne lapul, az ezeregy flamenco lobogó,

szarvval neki égető pillanat 

hol találom magamban ezt

 

mitől lök bele végül és akkor

teremjek előtte hisz kisírtam már a lelkem

de semmi se lett nincs idő leírni

már olyan biztos mi benne kapható

 

látomások óriás álmaim forrás töve ím a cél

seb hiába forr be megsebez bármi ami szép

lemosni tán ezzel a tenyérrel

mi van ha e gyom nőtt neki

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1327 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak