Sanyika három éves szőke hajú, kacagó szemű, törékeny kisfiú. Gyakran beteg, termetre is aprócska, ráadásul megkésett beszédfejlődéssel küszködik. Azaz nem is annyira ő küszködik vele, hanem inkább én. A megkésett beszédfejlődés ugyanis nála nem abból áll, hogy nem beszél. Á dehogy! Beszél ő, csak éppen legtöbbször egy szót sem értek belőle.
Tegnap épp a kislányokkal kirakóztunk az asztalnál, amikor odajött hozzám és megszólalt. Szó szerint ezt mondta:
– Ije bajasz, ee aje oja. Ijé?
Hűha!
Na gyorsan kérdezzük meg ezt újra!
– Sanyikám, nem értettem, amit kérdeztél, elmondanád még egyszer?
A gyerek újra nekiveselkedik, én meg szinte csüngök az ajkán.
– Bajasz – mondja Sanyika és megerősítőleg még bólint is hozzá – ije bajasz, ee aje, oja. Ijé?
Te jó ég!
Pontosan ugyanannyit értettem az egészből, mint az előbb. Semmit.
A gyerek néz rám és türelmesen várja a válaszomat. Mit feleljek neki? Én nem kérdezem meg tőle mégegyszer, hogy mit mondott, az már biztos!
Tanácstalanul megsimogatom a haját és mindent elkövetek, hogy értelmesen nézzek rá, majd közlöm vele a válaszomat:
– Igen.
Sanyika jóváhagyólag bólint és megnyugodva elindul a szőnyeg felé.
Aggodalmas tekintettel követem, végtére is fogalmam sincs, mire mondtam igent. Felőlem akár azt is kérdezhette, hogy felmászhat–e a vízvezeték csöveire, vagy hogy leugorhat–e a könyvespolc tetejéről. De Sanyika nem mászik sem csőre, sem a könyvespolc tetejére. Kezébe veszi a karácsonyra kapott piros Verdát és autózni kezd vele.
Én meg csak ülök, figyelem, ahogy játszik és teljesen hülyének érzem magam.
Vajon miről beszélgettem én ezzel a gyerekkel???
Legutóbbi módosítás: 2011.04.15. @ 09:00 :: Kovács Lilla Katalin