Megint nem hiányzik semmi, minden jól van így, nyomort felejt a nap, ma semmis ég tanít, felhőtlen ő. Kék volna? Mitől? A boltozat nekem ma épp semmis színű. Tiszta munka, gyári placc, a mester módfelett precíz, nem cserepesedik a vakolat, nem szakad rám a víz. Tavasz van, felhőtlen tavasz, ismét elkerül a gond. Stabil körkép ez, órája bámulom, a korlapom szerint alig volt szebb napom.
… még csak szebbek voltak, szebb volt szinte mind, na persze csak a földi szem szerint. Belőlem az emlékezés gyakran kitekint. Olyankor megváltozik minden. Ami egykor bántott – virágot hoz, illatát ontja, tanít; Gondolj a holnapokra! Hinnem kell, hogy célja van velem a gyötrelemnek, hogyha jő, ha másért nem is – a küzdelmekhez, saját erőt kell gyűjtenem. Éppen a bennem lévő illatos csokorból kiindulva. Minden egyes virág kezdetben engem szaggatott, de végül saját vázámnak dísze lett. Hát, úgy hiszem, hogy jár mindnyájunknak a tapasztalatainkból eszkabált önünkben hívő privát tisztelet. Csak így lehet semmis színű felettünk az ég s tudom, szerinted százszor szebb a kék, mindez rendben is van így, de mégis… Mondtam már, a mester módfelett precíz, szivárvány színekkel tanít mindaddig, míg be nem lépsz a m?helyébe, ahol megmutatja; A Mindenségnek lényegében valóban semmis színű az ég.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.12. @ 12:32 :: Kőmüves Klára