A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi el?adóestekkel, könyvbemutatókkal, költ?találkozókkal, képz?m?vészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra el?tt.
Itt a Toronyban is készült már nem egy összeállítás József Attiláról, Márai Sándorról, vissza lehet lapozni, olvasni…
És válogatni lehet – szerencsére – milliónyi csodálatos magyar nyelvünkön megjelent szépséges irodalmi alkotásból.
Nagy László – Himnusz minden id?ben
http://www.youtube.com/watch?v=CMrg8nK1LqM&feature=related
József Attila:
[Nyelvünk ízei… ]
Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom m?szer lett, zajtalan sebesség? gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeib?l költ?ink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a k?vágó motorok perg? zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzen? rebbenését. Egyszóval nyelvünk ?si és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ?siek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvet?k és költ?k népe.
PIM Kézirattár, JA 218, Katalógus, #1174.
Kiadva: JAÖM, III, #60.
Szerkeszt?i üzenet
Kedves Uram, a SZÉP SZÓ els? számának els? és második kiadása közt kelt megtisztel? szemrehányásaira van szerencsém a következ?kben válaszolni:
1. Azt állítja, hogy célkitüzésünk a hitetlenség terjesztése. Téved, Ön a hitetlen. Ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem hisz a buddhizmusban, a mohamedanizmusban, a protestantizmusban, a pogány mithologiákban, nem hisz a szociálizmusban és a természettudományokban, nem hisz a demokráciában, s így valójában nem hisz a tekintélyekben sem. Ezenkívül, mint leveléb?l látható, nem hisz azoknak a katolikusoknak elgondolásában sem, akik Belgiumban, Németországban, Angliában és másutt kifejezetten demokratikus és a mi „hitetlen” humanizmusunkhoz nagyon hasonló szellem? társadalmi átalakulástól várják erkölcsi felfogásuk érvényesülését. Csak véget nem ér? felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz – Ön. Én hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása – képzeletben, mert e földi siralomvölgyében, (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok, nemek és nemzedékek elnyomását és kizsákmányolását tünteti föl), az emberek nem fejthetik ki igazi mivoltukat s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül. Látja, ilyen „hitetlen” alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellenmondásba kerülnék magammal s az értelem megvetésével önmagamat és Önt lebecsülném. Mert, ugye, Önt is becsmérelném az értelem tagadásával, hiszen Ön természetesnek tartja, hogy értelmes mondatokban szóljon hozzám s én értelmes mondatokban válaszoljak. Azt hiszem, megsért?dne, ha röviden értelmetlen fickónak nevezném – miért kívánja hát, hogy értelmetlen fickónak jelentsem ki filozófiai terminus technikusokkal?
2. Ön azt írja, örömmel olvasta néhány olyan versemet, melyekben megnyilatkozik az igazi b?ntudat, s most mégis megmaradtam hitetlennek. Kedves Uram, én hiszek az eredend? b?nben és ezért vagyok híve a tudományos szocializmusnak. Mert kétféle b?n van. Az egyik fajta b?n csak azért b?n, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása folytán. A gyermek sír, mert fáj a hasa – megfenyegetik tehát, hogy ne nyafogjon örökké. A földtelen parasztság, a munkanélküliek milliói szervezkedni próbálnak, hogy sorsukon javítsanak, mert képtelen nyomorban élnek – megfenyegetik tehát diktatúrával ?ket, hogy ne zavarják a rendet. Az ilyen fajta b?nök igen könnyen megszüntethet?k pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. Az ilyen b?nök ellen lehet és kell küzdenünk – mégpedig a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal. Az emberiség, egész történelme folyamán, ilyen módon küzdött e b?nök ellen. A rabszolgaszökés, a jobbágyköltözés b?nét azzal szüntette meg a társadalom, hogy nem büntette; azzal, hogy megszüntette a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A másikfajta az a b?n, melyet akaratlanúl elkövet az ember és akkor is megbán elkövet?je, ha nem büntetik érte. Ez az eredend? b?n. B?n az ellen, akit szeretünk. Az ilyen b?n ellen nem elég nem-büntetéssel küzdeni, az ilyen b?nt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen b?nt meg nem bocsátani, maga is b?n. A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaer? kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás b?nében is szenved az emberiség. Ez ellen a b?n ellen bizony nem lehet másként cselekedni, mint küzdeni egy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási szervezetért, melyben az emberek könnyebben megbocsátanak egymásnak. Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a b?nöknek a tudata, melyek csak azért b?nök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredend? b?nnek, a szeretet ellen elkövetett b?nnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az ember fiai.
3. Ön a rend eszményéért lelkesedik, de valójában a rendi államra gondol. Önnek azonban, ki az erkölcsi szabadság álláspontjáról szemlél?dik, tudnia kell, hogy a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát. Ön – általában – azt veti szememre, hogy megfeledkezem az örök eszményekr?l. Ezt a tévedését is helyre kell igazítanom. – Az örök eszményekr?l Ön feledkezik meg. A rendi állam bizonyára nem örök eszmények megvalósítása – hiszen nem sok köze van az emberi szabadság, egyenl?ség és testvériség eszményeihez. Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenít? francia polgári forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenl?ség és testvériség f? eszményei a kereszténységnek. Isten el?tt mindenki szabad, egyenl? és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei el?tt is szabad, egyenl? és testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondottam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én, mint „hitetlen materialista” azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is, hogy pl. a közigazgatás és a termelési mód irányító elvévé legyenek. S ha Ön isteni eredet?nek tekinti a magántulajdont, nevezetesen a termelési eszközök magántulajdonát, arra kell figyelmeztetnem, hogy a magántulajdon megszüntetése is isteni eredetre vall. Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata, – hiszen valamikor az apának magántulajdonai voltak gyermekei és gyermekeinek anyja egyaránt.
4. Végül Ön e lap címét kifogásolja. SZÉP SZÓ – e kifejezés az Ön szemében játékká „alacsonyítja” gondolatainkat az „erkölcsi megújhodás korában”. Nem értem, hogy miért volna alacsonyrend? a játék, a gyermekek öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor der?s a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberekt?l és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a sz?kös életföltételek, melyek a játék kedvét és lehet?ségét szegik, megsz?njenek. A diktatúrák légkörében divat „szép szónak” becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és er?feszítés hozott napvilágra s amelyek m?vel?désünk elveiként lebegnek el?ttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllép? er?szak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az er?szak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. „Szép szó” magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggy?zés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmez?, rendbefoglaló szabadságot.
Fogadja köszönetemet, amiért mindezek elmondására alkalmat adott.
Nyomtatott forrás:
– Szép Szó, 2, I (1936), fasc. 2 (április), pp. 97–99.
Aláírás: József Attila.
Kiadva: JAÖM, III, #40.
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
http://www.youtube.com/watch?v=Sx97XYfk0gM&NR=1
József Attila:
[Szürkület]
Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres leveg?t.
A tárgy-egyén mind elválik a többit?l,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen j?, rávonít, de nem beszél,
olyan most ?. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszin?,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam én?
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja t?lem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint ?rült anya magzatát,
amellyel némaságot sz?l – azt hiszi ? –
vagy ?si, tiszta ?rt. Viselem púpomat
?döngve én a hemzseg? körútakon
és senki
József Attila:
Eszmélet
1
Földt?l eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a leveg?ben semmi pára,
a csilló könny?ség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgöl?dzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az ?rt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt sz?tt a mult szöv?széke
és megint fölnéztem az égre
álmaim g?zei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az es?t nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
bel?led, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért ?rzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, sz?ke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Led?lt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedez? szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 tele
József Attila – Eszmélet (Latinovits Zoltán)
http://www.youtube.com/watch?v=AZkJ0aPDKZk
Kaffka Margit:
Én szegény
Két szemem er?vel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy: serkenjen, kapukat nyisson!
Buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon
Hányféle a szín, illat, íz – és hánnyal vagyok már készen?
Hol képvetít?-szereit beigazítja a lét, oda mentem,
S csavartam én is a gépen. „Más!” Hogy a hangját, halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bens?m húrjait konokul, kitartóan eközbe’ figyeltem.
Idéztem a férfiút. – Milyen látása, ereje, hite? Szava.
Ha összeszorítja düh, bolond könny, vágy rezgeti s álom?
Kérdém: milyen a „szerelem” ködét?l fátylas aranyes?ben szitálón
Mondjuk, – egy temet?, – alkony, – hajó, víz, – kis tanya-szoba?
– Cserébe adnom is kellett ó, sokat! Éjet és évet.
S jött sok megtervezett idill, közhely, futó
Perc, habgolyó. És szó, altatni akaró.
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
S szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok?
Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!
Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!
És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.
Képmás ha rejti el?lem titkát szép, ?si mosollyal az ajkán,
Remélve, s szívdobogva órákig állok el?tte s kikönyörgöm, kivárom.
Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,
Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!
De nem lelem.
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen,
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak,
Én – Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,
Tudom, elevenig soha, sohsem ér,
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?
Radnóti Miklós:
Háborús napló
1. HÉTF? ESTE
Immár a félelem sokszor sziven érint
és néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként ?rzik gyermeki
korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték között,
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod
magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz
asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,
tollal ékes kezed súlyosan mozdul és
mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes
felh? falja föl egén az enyhe kéket,
s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog
fiatal feleséged.
2. KEDD ESTE
Nyugodtan alszom immár
és munkám után lassan megyek:
gáz, gép, bomba készül ellenem,
félni nem tudok és sírni sem,
hát keményen élek, mint a hideg hegyek
között útépít?k,
akik, ha könny? házuk
fölöttük összed?l elaggva,
újat raknak és közben szagos
forgácson alusznak mélyeket
s reggelente fényes és hideg patakba
mártják be arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek:
körül borul.
Mint hajónak ormán viharban,
villám fényinél
kiált az ?r, ha partot látni vél,
úgy vélek én is, mégis partokat és
l é l e k !
kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog
és hangom messzehordja
h?vös csillag és h?vös esti szél.
3. FÁRADT DÉLUTÁN
Az ablakon haldokló darázs repül be,
alvó asszonyom álmában beszél,
a barnuló felh?k széleire fehér
fodrokat fú a gyönge szél.
Mir?l beszélhetek? tél jön, s háború jön;
törten heverek majd, senkise lát;
férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem én is, kés?bb dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg.
s amott az este j? a dombokon.
Felh?t öltek, vére hull az égen,
lenn, parázsló levelek tövében
ülnek a borszagú, sárga bogyók.
4. ESTELEDIK
A síkos égen ereszkedik a nap,
korán jön végig az úton az este.
Jöttét az éles hold hiába leste:
ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,
az este a fák ága között forog
és egyre dong, míg épülnek e sorok
s egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus pattan
és itt két hatodfeles jambust szalad.
Faltól ablakig, egy barna pillanat
s elt?nik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekv? holtakat.
1935-1936
Ady Endre – Cseh Tamás: Biztató a szerelemhez
http://www.youtube.com/watch?v=-hJhT79ZTAY
Gyurkovics Tibor:
József Attila
Krétával írtál deszkafalra
törölhetetlen verseket,
de most az éjt?l elragadva
hajtod alá a fejedet.
Világkiáltó száddal már a
szárszói sarat csókolod,
üti a férgek kalapácsa
bazaltkockájú homlokod.
(…)
Kezeden a halál csomói,
fogódzz belém, míg átmegyek
a síneken, hol meg kell halni,
egy kis gyerek s egy nagy gyerek!
Lefekszem melléd és e földnek
adom át minden tagomat,
hogy veled egyesülve n?jek
föl e hazában, mint a mag.
Márai Sándor:
Halotti beszéd
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla n?tt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költ? még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, ny?gös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i – t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedr?l az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ?k, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat …”
De már tudod: igen, lehet … És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív …” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? … Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörg? panaszt: „ Testvért testvér elad …”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad …”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten …”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkit?l, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? …” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román … Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
T?rd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
T?rd, hogy az Isten t?ri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
?rizd eszel?sen néhány jelz?det, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jen? nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk
(Possilipo,1951. nyár)
Márai Sándor: Halotti beszéd (Bánffy György)
http://www.youtube.com/watch?v=mgDPZ_zrpG4
Babits Mihály:
Fekete ország
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, vel?ig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete k? és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete n? és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete vel? és fekete csont.
Más szín a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsú sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.
A fekete Mária
?si templom árnyas szögletében
Századoknak füstje és pora
Lassan lepte be s ? mély sötéten
Néz jöv?be hét t?rrel szivében:
Magyarok Asszonya.
Háború és béke váltakoztak
És jött és ment nemzetek sora,
Nyarak búzát, telek havat hoztak,
? csak nézett, a Fiát karolva:
Magyarok Asszonya.
H? zarándok messze, messze tájról,
A lábain országút pora,
Vigaszt várva hozzájött s a távol
Múltakból gyászt s jó reményt világol
Magyarok Asszonya.
S jöttem én is, e szomorú ölt?
Bús magyarja, h? zarándoka,
Mit adhatnék, csüggedt, árva költ?:
E dalt hozom, mint könnyét a felh?,
Te feketén is vigaszt dereng?
Magyarok Asszonya!
Wass Albert:
Üzenet haza
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
es?nek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a k? marad,
a k? marad…
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött ?rködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a k? marad,
a k? marad…
Üzenem az erd?nek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert er?sebb a baltánál a fa,
s a vérz? csonkból virradó tavaszra,
Újra erd? sarjad gy?zedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a k? marad,
a k? marad…
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenl?vé teszik is a földdel,
nemzedéknek ?rváltásain
jönnek majd újra boldog épít?k,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ?si hófehér kövére
emelnek falat, tet?t, templomot.
Jön ezer új K?míves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi k?b?l új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istent?l való,
és Istent?I való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a k? marad,
a k? marad…
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gy?lölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a k? marad,
a k? marad…
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
h?ségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás ?z, és annak
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a k? marad,
a k? marad…
Maradnak az igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erd?k, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a k? marad,
de a k? marad.
Weöres Sándor:
Dob és tánc
csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény
lombban k?
csönd köve
kövön fény csöndje
k?ben csönd béke
k? békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
k? lombban fény
kút csöndje f?
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
f? inda k?
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek cseng? csöndje
csönd cseppje fény
kút habja k? lombja
fény csöndje béke
szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
k? lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
f?ruháju fény
k?arcú béke
reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
t?z írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fényl? néma bálvány
béke veled
szeret?d lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke
Csukás István:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ? mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüd?d a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmib?l a semmibe a létez? világot,
anyát és gyereket, az él?t s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezd?dött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!
Reményik Sándor:
Csomó
Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:
Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?
De meg nem oldja hit, tudás, er?,
Örök az élet szálán a csomó.
Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,
Hogy bogozták a végzet kezei,
A végzet a mi babráló kezünk
És szakadt, véres körmünk neveti.
Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, er?,
Bár eszmék rendje t?nt miatta le
S a semmiségb?l újra visszaj?.
Bár ostromolták roppant rendszerek,
Rajta minden hatalmuk megtörött,
A megoldások sora végtelen
S reménytelen – mert a csomó örök.
Mert minden f?szál, minden kis virág
Egy rettenetes gordiusi bog
És az marad, míg lélek lesz, ki rajt’
Halódni, vívni, tépel?dni fog.
S a tépel?d?, babrálgató ujjnál
Még szánandóbbak tán a vaskezek:
Caesar, ki ketté vágtad a csomót,
Szegény – Te sem oldottad meg.
Janikovszky Éva:
Ha én feln?tt volnék
(részlet)
Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb, mint jónak lenni. Folyton jónak lenni iszonyúan unalmas, és amellett fárasztó is.
Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy feln?ttnek lenni sokkal jobb! A feln?tt azt a ruhát veszi fel, amelyik eszébe jut, ha t?zoltószirénát hall, nyugodtan kihajolhat az ablakon, akármennyire kimelegedett, mindig ihat vizet, olyan halkan köszönhet, ahogy csak akar, és nem kell akkor lefeküdnie, amikor a legérdekesebb a tévé. De ez még nem minden.
A feln?tt azt csinál, amit akar, a gyereknek pedig azt kell csinálnia, amit a feln?tt akar.
Én egészen másmilyen feln?tt volnék, és annyi mindennek örülnék. El?ször is annak örülnék, hogy azt csinálhatom, amit akarok. Ha én feln?tt volnék, akkor sosem ülnék a széken, hanem mindig térdelnék, fehér keszty?s kezem végighúznám minden vaskerítésen, a fogmosó pohárban csíráztatnám a datolyamagot, megennék egy-egy nagy tábla csokit minden ebéd el?tt, és valószín?leg kézzel fognám a legyeket. Persze csak akkor, ha addig megtanulnék legyet fogni. Ha én feln?tt volnék, örökké tornacip?ben járnék, a leves után mindig meginnék két pohár vizet, hátrafelé mennék az utcán, minden kóbor macskát megsimogatnék, és valószín?leg nagyon éleseket fütyülnék, hogy mindenki megijedjen és odanézzen. Persze csak akkor, ha addig megtanulnék két ujjammal a számban füttyenteni.
Ha én feln?tt volnék, vendégségben mindig kalimpálnék a lábammal a széken, sose fújnám ki az orrom, csak szipognék, sose törölném meg az ajtó el?tt a sáros lábam, és tartanék otthon egy zsiráfot, aki az ágyam el?tt aludna.
Ha én feln?tt volnék, megn?sülnék, és egy olyan lányt vennék feleségül, aki sikít ugyan, ha meglát egy levelibékát, de nem mondja rá, hogy undorító és pfuj, aki olyan szappanbuborékot tud fújni, ami sose pattan el, aki megijed, de nem haragszik, ha egy papírzacskót durrantok el a füle mellett, és er?sen rá tudja kötni a zsineget a sárkányomra.
Én meg a lány, akit feleségül vennék, annyit mászkálnánk négykézláb a padlón, amennyit csak jólesik, és közben olyan hangosan fújnánk a papírtrombitát, ahogy csak tudjuk. Mi ketten lennénk a feln?ttek, és senki se szólhatna ránk, hogy hagyjuk abba, mert meg?rül.
Ha én feln?tt volnék és megn?sülnék, olyan lakásban laknék, ahol labdázhatok a szobában, tölgyfát nevelhetek cserépben, aranyhalat tarthatok a fürd?kádban, és soha semmit sem kell kidobni, mert mindennek akad hely, amit hazahozok, akár lehullott vadgesztenye, akár rozsdás vasszög, akár összecsomózott spárga, akár eldobott villamosjegy, akár beteg sündisznócska.
Ha majd feln?tt leszek, akkor maszatos kézzel ülök asztalhoz, és mindig rövidujjú trikóban járok, és nem nézek a lábam elé, inkább orra esek, és tövig rágom minden körmömet, és szerteszét dobálom a játékaimat, a többir?l nem is beszélve, mert még nagyon sok minden van.
Jaj de jó lesz, ha már feln?tt leszek!
Csak egyet nem értek. Az én apukám és anyukám már feln?tt. Mért mossa meg mégis a kezét, mért veszi fel mégis a pulóverét, mért néz mégis a lába elé, mért nem rágja mégsem a körmét, mért rakja mégis rendbe a holmiját?
Meg fogom t?lük kérdezni egyszer.
Eörsy István:
Az ördögfióka és a tündér
Ördögfióka-barátom
felvidít, ahányszor látom,
olyan fürge, olyan fényes,
szaga kellemesen kénes
saját talpát nyalni képes.
Van két kicsi, hegyes szarva,
van egy izmos, kurta farka,
magas fákon reggel-este
annál fogva lóg libegve,
s diót dob a gyerekekre.
Egyszer egy tündér járt arra,
ringott-lengett jobbra-balra,
fehér bugyija kilátszott,
mókusa volt, azzal játszott,
fütyörészett, dalolászott.
Kis ördögöm fentr?l látta,
s beleszeretett a lányba.
Le is ugrott egykett?re
bukfencezve és pörögve,
s megállt vigyázzban el?tte.
„Édes tündér, úgy szeretlek,
mint a mézet vagy az epret.
Soha senkit ilyen szépen
nem szerettem földön-égen –
kérlek, légy a feleségem.”
A tündér ezt válaszolta:
„Menjek lakni a pokolba?
Javulj meg, és megszeretlek,
szüleimhez bevezetlek,
s két hét múlva férjül veszlek.”
Barátom a fejét rázta:
„Legyen eszed, tündérlányka.
Alattomos áruló
a kis ördög, hogyha jó,
s akkor hozzád nem való.”
Kacarászni kezdett erre
a tündérlány csilingelve.
Egyéb választ nem adott,
tapsolt, ugrált, kacagott,
tündérien mulatott.
Kovács András Ferenc
Kavafisz-átiratok
A SZÜRAKUSZAI TIMOLAOSZ
? Timolaosz, a legnagyobb szicíliai
fellegvárnak a leghíresebb muzsikusa.
Napnyugati Hellaszunknak minden görög lakója,
valahányan Neapoliszból meg Masszaliából,
Taraszból, Panormoszból és Akragaszból,
Messzénéb?l, Rhégionból, Tündariszból, Küméb?l,
továbbá sok h?s városból, amelyek a görögséggel
fölékesült Heszperia partvidékét hellénné koszorúzzák,
valahányan csak Szürakuszai felé igyekeznek,
hogy a híres muzsikust és zeneszerz?t hallgathassák.
Fölülmúlhatatlanul játszik a lürán és kitharán is,
páratlanul lanton, oboán, kett?s auloszon, csontfuvolákon,
hasonlóképpen ért a törékeny, kecses, ötlyukú fuvolához,
mely a leggyöngédebb lelk? a dalt lehel? fuvolák közt.
Flótájából lágy, panaszos hangzatok, égi dallamok fakadnak.
És ha hárfát fog kezébe, a húrok hangja finom futamokkal
zengve idézi a napsütötte Ázsia és Mezopotámia poézisét –
érzéki, édes álmodozások fényeiben lebeg, árad éjbe
Ekbatana és Ninivé minden f?szeres illata.
………………………………………………………………………………
………………………………………………………………………………
Hiábavaló a dics?ség, hiábavaló a folytonos dicsérgetés,
hiábavaló megannyi díj, áldás, hálaajándék, melyekkel nagy
tehetségét jutalmazzák, mert a jó s a derék Timolaosz
mégis kimondhatatlanul letört, szomorú marad.
Szamosz s?r?, tüzes bora sem b?völi már el,
a díszvacsorán kész botrány dacosan kirívó hallgatása.
Valami homályos, érthetetlen bánat uralja,
valami gyöngeség, esend? gyarlóság bánata.
Hangtalanoknak, hangoktól kiürülteknek érzi
a hangszereket, miközben lelkében más zenék
rezzennek, teljesen másfajta dallamok zengenek.
De azt a rejtelmes muzsikát nem tudja, képtelen
megszólaltatni – hiába próbálja örökkön, hiába
szakadatlanul, titokban, hiába tele vágyakozással.
A legtökéletesebb harmóniák némák maradnak – sose hallható
összhangzatok bolyonganak, s rejt?znek benne mélyen.
A rajongó sokaság csak abban gyönyörködik lelkendez?n,
amit ? maga elvet, megvet, semmire sem tart…Sérti
a lárma, zavarja zajongás, földühítik üres dicsérgetések.
Dics? díjak jutalmazzák, ismerik el tehetségét, mindhiába:
a muzsikus néma marad, elvész kételye gondjai közt örökre.
(1894)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
