Az anya az utód szül?párjának biológiai vagy szociális, jogi n?tagja.
Különféle társadalmi, kulturális, vallási, jogi, genealógiai szerepe létezik. Van édesanya, mostohaanya, biológiai anya, béranya stb. Biológiai értelemben a gyermekek világra hozója, génállományuk felének átadója. Jogi értelemben az a biológiai vagy a családba házasság útján bekerült n?nem? szül?, aki nagykorúságukig a gyermekeket apával közösen neveli és testi lelki egészségükért felel?sséggel tartozik.
Márai Sándor: Anya
Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott red?je
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, bet?zgetem bel?le:
mit írtak az évek, az élet?
Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.
Szobákban éjjel, idegen
tükrök el?tt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,
és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.
Szász Endre: Anya gyermekével, 1964
olaj, farost
61*26 cm
Az anyák napja világszerte ünnepelt nap, melyen az anyaságot ünnepeljük. Magyarországon ez a nap május els? vasárnapjára esik, de több országban május második vasárnapján ünneplik.
Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során kés?bb is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.
Angliában az 1600-as években, a kereszténység elterjedésével, az ünnep vallási színezetet is kapott. Akkoriban a húsvétot követ? negyedik vasárnapon, az anyák vasárnapján tartották az édesanyák ünnepét. A családjuktól messze dolgozó szolgálók szabadnapot kaptak, hogy hazamehessenek, és a napot édesanyjukkal tölthessék. A látogatás el?tt külön erre a napra elkészítették az anyák sütijét, az édesanyák számára.
Az Egyesült Államokban el?ször 1872-ben ünnepelték meg Bostonban az anyák napját, Julia Ward Howe segítségével.
1907-ben a philadelphiai Anna M. Jarvis próbálta az anyák napját nemzeti ünneppé nyilváníttatni. Az ünnepet május második vasárnapjára t?zte ki, elhunyt édesanyja emlékére. Rengeteg id?t és energiát szánt arra, hogy az ünnepet el?bb állami, majd nemzetközi ismertség?vé tegye. Jarvis a célját 1914-ben érte el, amikor Woodrow Wilson amerikai elnök a napot hivatalos ünneppé nyilvánította.
Az Amerikában elterjedt ünnep gyorsan népszer?vé vált kontinensünkön is. Az eredeti elképzeléshez képest – az él? és elhunyt anyák tisztelete – az ünnep eltolódott az ajándékozás, Jarvis véleménye szerint pedig f?képp a virágkeresked?k hasznának növelése irányába. További élete során oly hevesen tiltakozott az ünnep üzletiesedése ellen, hogy még a törvénnyel is szembekerült egy vehemens tüntetése során. Élete végére megbánta tettét és nem akarta nevét Anyák Napjával kapcsolatba hozni.
Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az els? ünnepet, a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva. 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé az Anyák napját.
A legtöbb országban ez az ünnep májusra, ezen belül a legtöbb helyen május második vasárnapjára esik.
(wikipedia)
Aba-Novák, Vilmos
Uzsonna a nyári kertben (Anya gyermek)
1926
Pilinszky János: Anyám
Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény el?l,
mely megbonthatná
bens?d alkonyát.
Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, ?szi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: – rossz ez itt!
A fák s a tó, az esti tó, –
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könny? lég:
az ég, – e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.
Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!
Zelk Zoltán: Anyám
Azt hittem, nékem nincs anyám,
hiába is szeret,
ki szép, ki víg, ki fiatal
az anya nem lehet.
Az anya kicsiny és öreg,
gondoltam, hittem én,
és mindig, mindig szomorú
és kend?t hord fején.
Az anya este ágyra ül
és fésüli haját
és nem is alszik sohasem
csak nézi a fiát.
Az élet, az bizony, nehéz,
mondták az öregek,
hát akkor mért nem szomorú!
hát akkor mért nevet?
Füst Milán: Anya és fiú
– Szeretnék elkallódni az emberek között…Ha talán felkapna a szél, belesodorna közéjük s én végre könny? szívvel. Beletör?dve elt?nnék magam el?l…Nehéz nekem ez a kiváltság…
– Mit hallok? – Ki lesz akkor honfoglalóm e földön?
– Még most sem tudsz elbocsátani? – Azt hiszed, az vagyok, aki régen?
– Nekem? – Te vagy a nap, a hold s a bolygó csillagok…
– Ó te…ki a sír mélyén még most sem nyughatsz…
S aggódó szemeid engem keresnek, kísérik lépteim és feljajdulsz.
Mihelyt a fáradtságtól tántorogva, bánattól részegen.
Terhem elejteném…
Mélyen rejt?z?! – Anyám vagy-e, hogy kergetsz?…
– Elhagyatott voltam, senkim sem volt, fiam…Senki sem segített nekem…Talán még gúnyoltak is, hogy piszkos vagyok a nagy munkától…Egy barátod volt, – nevetett, – nem emlékszel rá? S egy másik szempárra, mely gyanúsitott, – hogy öreg boszorkány vagyok, ki kincseket ás el s kinek nincs lelke…Hagyhatod ezt fiam? – ki lelkem örököse vagy?
– Kinek bizonyítsak? A gúny elnémult – s ki rossz volt: elfeledte, – vagy nem messze t?led: porlad már szegény a föld alatt…Most szólj! – még van annyi er?m, – megrázzam a sírját?
– Nem azt…de lobogj! Bonts lelket…Emeld fel lelkemet, amely nyomorgott, úgy nyomorgott itt benn, hogy dühömben halálos ágyamról is leugrottam volna még…Nincs ez befejezve, – hova gondolsz? – Gy?jts lelket fiam…S ha halálos fáradsággal is: addig gy?jts, tömöríts lassan, – míg megfülled belül a s?r?ség, füstöt vet s már-már világít…S ha majd fellobog: az lesz az egyetlen fény, amely még nékem világol az éjszakában…
– Szegény!
– Az vagyok! De úgy is bocsátottalak világgá. Kezemet a szívedre tettem és azt mondtam neked: fiam, szegény vagyok!
Pilinszky János: Fehér piéta
A fényérzékeny leveg?ben
csukott szemhéjak. Anya és fia.
Fehér kezek és még fehérebb ráncok.
Piéta és laterna mágika.
Királyok I. könyve 3. rész
17. És monda az egyik asszony: Kérlek uram, én és ez az asszony egy házban laktunk, és szültem ? nála abban a házban.
18. És harmadnappal az én szülésem után, ez az asszony is szült, és együtt valánk, senki idegen nem volt velünk a házban, hanem csak mi ketten valánk abban a házban.
19. És ennek az asszonynak éjszaka meghalt a fia: mert ráfeküdt.
20. És felkelt éjfélkor, és elvitte az én fiamat mell?lem, mert a te szolgálóleányod aludt, és azt maga mellé fekteté, míg az ? meghalt fiát én mellém fektette.
21. Mikor pedig hajnalban felkeltem, hogy megszoptassam az én fiamat: ímé, megholt; de reggel jól megnézegetvén, látám, hogy az nem az én fiam, a kit én szültem.
22. Monda pedig a másik asszony: Nem úgy van, az én fiam az, a ki él, a te fiad pedig az, a ki meghalt. Amaz viszont monda: Nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él. És ekképen versengettek a király el?tt.
23. Akkor monda a király: Ez azt mondja: Ez az én fiam, a ki él, és a te fiad az, a ki meghalt; amaz meg ezt mondja: Semmiképen nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él.
24. És monda a király: Hozzatok nékem kardot! És mikor oda hozák a kardot a király elé,
25. Monda a király: Vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak.
26. Ekkor monda az az asszony, a kié vala az él? gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki az él? gyermeket, és ne öljétek meg ?t. A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté.
27. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak az él? gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ? anyja.
Biblia, Károli Gáspár fordítása
Kovács Margit: Szoptató (részlet)
1948
Terrakotta, engobe festéssel, fed?mázzal
(P. Brestyánszky Ilona: Kovács Margit
Képz?m?vészeti alap Kiadóvállalat, Budapest
1979)
Kosztolányi Dezs?: Koporsó és bölcs? közt
Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad.
Ha ráborulok régi küszöbünkre,
s megcsókolom az áldott, ?si fákat
és fáradottan, könnyesen remegve
nézek szemedbe.
Várj akkor engem, mert jövök egy este.
?sz lesz, tudom, biborló fény cikáz,
r?t esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
hogy fázva átremeg az ?si ház
a félelemtül.
De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
bármily ijeszt? nagy leszek s fehér,
zárj a karodba, ne keresd a szívem,
melyet elönt a csúf, fekete vér,
csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
csak símogasd a f?met csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
fekélyes csókok közt, világos éjben,
csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
akkor megértem majd, te vagy a kezdet
s te vagy a vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
én, szólni nem tudó öreg baba,
és a szivemb?l ajakamra reszket
az életem elt?n? dallama.
Te hallgatod, mint bölcs?nél virasztó,
merengve, mosolyogva, szomorún,
s koporsó és bölcs? közt tétovázva
fonod fehér halotti koszorúm.
Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
gyógyítva rebben áldott mosolyod,
s könnyel, virággal, régi-régi dallal
szegény fiad halálba dalolod.
Weöres Sándor: Anyámnak
Term? ékes ág,
te, jó anya,
életemnek els?
asszonya,
nagy meleg virág-ágy,
párna-hely
hajnal harmatával
telt kehely,
benned kaptam
els? fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,
én s nem-én közt
nem volt mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.
Álmom öbleidbe
újra visszatér –
álmom öbleidbe
újra visszatér!
Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,
szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,
csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.
Els? szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,
a kamaszkor t?led
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.
Így t?n?dtem:
“Mért szült, mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?
Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba
inkább engemet!”
A kamaszkor t?led
elkuszált,
férfi-szívem újra
rádtalált,
férfi-szívem
a szívedre rátalált,
megköszön most
percet, évet és halált.
Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…
Er?s ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.
Majd ha cseppig átfolyt
rajtam mind e lét,
úgy halok az ?s-egészbe,
mint beléd.
Fényes, Adolf: Anya
1901
Móricz Zsigmond: Hét krajcár
Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívb?l jöv? kacagás is elég. S?t az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyb?l az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az id?ben napszámos volt az apám egy gépm?helyben. ? sem dicsekedik ezzel az id?vel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövend? életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméb?l s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…
És még ? sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben került el?.
Az els? három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, t?t, gy?sz?t, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
– Elbújtak.
– Micsodák?
– A pénzecskék – szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
– Itt vannak, benne vannak – nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
– Pszt! – ijesztett rám az anyám – csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul…
Jobbra-balra d?ltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok… Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki…
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
– Milyen kár – mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
– Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
– No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket ?rzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek t?led, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! – kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
– Megáll csak – szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legels? zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
– Megvan – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se gy?zzük olvasni. Egy – kett?, – három, – négy, – öt!… Öt! Már csak kett? kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kett?.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett t?le. Persze ez kivételes munka, a pénzkeresést?l nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaid? is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki bel?le azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívb?l kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Énekl? hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
– Hagyja el, jó ember – mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
– Egy krajcár? – kérdezte.
– Hát.
– Adok én.
– No még a kéne, kódustól alamizsnát.
– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa f?d. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
– Na hálá légyen – szólt az anyám -, szaladj hát…
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldökl? fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ? drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
.
Áprily Lajos: A kertbe ment
Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítod.
Csak azt tudom, hogy kend?jét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mez?iden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.
Dsida Jen?: Hálaadás
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ? véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyb?l reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyb?l jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg ?ket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
Kassák Lajos: anyám idegen földre költözött
A város alszik. Anyácska átjött a tulsó partról,
hogy fölénk teritse fekete pamutkend?jét s most
ezen a mállott rongyon kandítanak át a csillagok.
Távoli órák kondulnak s félálomban már hallom is, amint az öregasszony
visszafelé csoszog a szélben, ?sz fürtjeivel játszik a fuvallat. Szegényke!
Evez?it elhagyta valahol s örül a szivem, hogy látom,
mint Tolsztoj három szent aggastyánja, száraz lábbal vándorol át
a tó szinén, hogy csendes otthonába térjen ? is még hajnal el?tt.
Igen, igen, ? a boldogtalanság lánya, a hervadt, szelid tekintetü hölgy,
aki nappal láthatatlan és éjjelente saját kezével gondozza népeit.
Az ? kegyelméb?l már nyugton pihen a város, de ti örök szerencsétlenek,
kik még nem oltottátok el lámpáitokat, keljetek fel ócska matracaitokról,
álljatok ki a kapuk elé és nyitott tenyérrel intsetek a távozó után,
csókkal bucsuzzatok a szegény öregasszonytól, aki nappal kitér az utatokból,
éjjelente betakar meleg nagykend?jével és látó két szemével
?rködik fölöttetek.
NIOBÉ
Történt egyszer, hogy a thébai n?k áldozatra gy?ltek össze Létó oltárához.
– Jertek, jertek, thébai asszonyok – hívta ?ket Mantó, Teiresias leánya –, koszorúzzátok fejeteket babérággal s hozzatok buzgó imádságot, hozzatok illatos tömjént Létó elé és az istenasszony két ragyogó gyermeke elé. Maga az istenn? ad parancsot az én számon keresztül.
Amphión volt Thébai királya és Niobénak hívták a királynét. Jövevény volt Niobé a thébai asszonyok között. Messze Ázsiából hozta feleségül királyi házába Amphión. Itt megáldották az istenek boldogsággal. Az egész földkerekség tudta, hogy Niobénak vannak a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között.
De Niobé b?nös elbizakodottságában az istenn?vel akarta felvenni a versenyt.
Már együtt voltak az asszonyok Létó oltára körül, mikor közéjük érkezett Niobé. Minden szem feléje fordult. Mindenki ?t csodálta hét daliás fia, hét gyönyör? leánya között.
És Niobé rájuk szólt g?gösen:
– ?rültség az, amit tesztek, thébai asszonyok, többre becsülve a láthatatlan istenn?t, mint engemet, aki el?ttetek állok. Minek áldoztok Létónak, minek tisztelitek ?t illatos tömjénnel, buzgó imádsággal? No hiszen, szép istenn?! Inkább el?ttem borulnátok térdre! Én dics? királyi házból származom, fényes palotában születtek gyermekeim; ?t meg, hiszen tudjátok, mint házatlan koldusasszonyt a hitvány Déloson kívül egy sziget se akarta befogadni. Meg aztán a két gyermek! Nekem tizennégy van. Hét fiú, hét leány, egyik szebb, mint a másik! Eleget áldoztatok már a két gyermek anyjának, vegyétek le a babérágat a fejetekr?l!
A thébai asszonyok, mit tehettek egyebet, hallgattak a királyné parancsára. Félbehagyták az áldozatot, letették az ünnepi koszorút, hazamentek és halk imádsággal engesztelték a megsértett istenn?t.
Látta Létó, hogy üresen maradt az oltára. Haraggal eltelve tért vissza Délosba, a Kynthos hegyére és elpanaszolta két gyermekének, Apollónnak, az ezüstíjas istennek, meg a nyilazó Artemisnek.
– Ti voltatok eddig az én dics?ségem, és most titeket kicsinyelt a g?gös thébai királyné. Halandó gyermekeit merte fölétek helyezni, s népe asszonyait ünnepi oltárom mell?l elzavarta. Hová lesz ezután az én istenn?i méltóságom?
Nem sok szót vesztegetett rá Apollón és Artemis, hogy megvigasztalják anyjukat. Ehelyett kezükbe vették ezüstös íjukat, és s?r? felh?kbe burkolózva suhantak a leveg?n át Thébaiba.
Nagy, sík mez? terült el a város határában. Az id?sebb királyfiak éppen ott mulattak, aranyos kantárral felszerelt, pompás paripákon ültek bíbor nyeregben.
– Jaj nekem – sikoltott fel egyszerre Isménos, a legid?sebb, és szívéhez kapva lefordult a lováról.
Rémülten kapott utána Sipylos, az öccse, de nem volt ideje lehajolni hozzá: a láthatatlan nyilas ?t is szívén találta. Forró, piros vére a versenypálya homokjával keveredett össze.
Phaidimos és Tantalos a fényes küzd?téren birkóztak. Éppen egymáshoz mérték domború mellüket, feszül?, izmos karjaikat éppen egymásba f?zték, úgy hatolt át rajtuk Apollón kegyetlen nyila. Egyszerre sikoltottak fel, egyszerre rogytak a földre, egyszerre lehelték ki lelküket.
Alphénórt, Damasikhthónt és Ilioneust is megtalálták a haragos istenek.
Hét ifjú daliát gyászolt egyszerre a város, hét fia ravatalánál állt egyszerre a szegény Niobé. Egymás után borult a kih?lt ajkakra, csókolta, ahol érte ?ket, és csodálkozó, haragos indulattal telt meg a szíve, hogy ilyen kegyetlen bosszút állhattak az istenek. De összeszedte anyai büszkesége maradékát és hervadt karjait az ég felé emelte:
– Most, kegyetlen Létó, legeltesd szemedet az én fájdalmamon! De még így is gy?ztem, így kifosztottan is több gyermekem maradt, mint neked boldogságodban! – És újra kiegyenesedve nézett körül. Ott álltak fekete ruhában, kibomlott hajjal a testvéreiket gyászoló leányok.
De egyszerre, csodálatos messzeségb?l, feszül? ideg pengése hallatszott, és az elvakult anyát kivéve mindenki összeborzadt.
Az egyik leány bátyjai kih?lt tetemeit melengette csókjaival, úgy rogyott holtan a halott mellé. A másik anyját vigasztalta éppen és akkor akadt el hirtelen a szava. Menekülni próbálnak, de a nyíl mindenhol utoléri ?ket. Az egyik elbújik, hiába, Artemis ott is megtalálja.
Hat halott leánya felett ocsúdott fel új gyászra a szerencsétlen királyné. Már csak egy volt életben, egy, a legkisebbik. Mint megrebbent madár a fiókáját, azt takargatja egész testével, azt rejtené el szárnyként kiterjesztett ruhája alá Niobé.
– Ezt az egyet kérem, annyi gyermekem közül legalább ezt az egyetlenegyet, ?t, a legkisebbet hagyjátok meg nekem! – kiáltja megtörten, de még el sem mondta, ?, a legkisebb is, holtan esett össze anyja karjai közt.
Ott áll Niobé, anyai boldogsága romjai fölött. Legkisebb gyermeke élettelen testét lassan kiengedte karjai közül és az ? tagjai is kih?lnek. Mereved? szemmel nézi halottait, a jajszó is elhal ajkán. A körülállók szólni sem mernek hozzá, ? pedig meg sem mozdul. Lábai fölmondják a szolgálatot, arcáról elt?nik az élet, szíve helyén is kemény, hideg k? van.
Könny? szell? támad, de Niobé kibomlott haja meg sem rezdül erre. Kegyetlen fájdalmában k?vé vált a thébai királyné.
A könny? szell? viharrá er?södött, felragadta a k?vé vált királynét és elvitte az ámuló emberek szeme el?l. Elvitte a tengeren túlra, Sipylos bércére, a királyné szül?helyére, messze Ázsiába.
Mozdulatlan szikla, Trójától délre, már messzir?l látszik a fehér márvány asszonyi alakja. Az élet rég elhalt tagjaiban, de könnyei máig sem álltak el, üres szemgödréb?l egyre hull a könnye, mintha verejtéket gyöngyözne a márvány.
Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia
Gondolat kiadó, 1968
Kosztolányi Dezs?: Anya arca
Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki úgy szeretett engem,
Anyám az életet szerette.
? úgy szerette, hogy megállott,
Az úton elmaradt, lekésett.
? úgy hajolt, hogy összeroskadt
S a porban azt mondotta: élet.
Az életet bámulta folyton
Mint egy menyasszony mindig-ifjan,
Apám szemében kezdte nézni
És nézte aztán arcainkban.
Csak a szívét hallgatta halkan
Mély-kék szemekkel, megb?völten,
Csak a t?n? id?t figyelte
S arcát nem látta a tükörben.
? járt, tudott és látva-látott
Fájó ideggel szótlan álmot.
Megszentelt engemet a lelke,
Az ? lelkét?l vagyok áldott.
Neki nem volt korán könyezni,
S könyezni nem volt soha kés?.
Ha ment az erd?n, ment az úton
Ketten mentek az élet és ?.
Sírt és dalolt bús mátkaságán,
Bölcs?k között sírokra görnyedt.
A képeskönyve volt az élet,
Nem vitt magával soha könyvet.
A fiait csókolta némán,
Halottjait némán temette.
Én nagyon sokakat szerettem,
De ? az életet szerette.
Szabó L?rinc: Tücsökzene
31.
Templom utca 10
Templom utca 10? Csak rágondolok.
Zár, kapu enged, árnyként suhogok,
s ugyanakkor döng? falak között
a kapualjat megrázva döcög
egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák.
Saját magamban haladok tovább.
Tornác épül, derékszögben törik,
vadszöll? rakja föl hullt díszeit,
hátul a kertben, ébred a liliom,
s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon.
Átcsapok az üvegen, mint a fény.
A konyhában az anyám jön elém,
kísértet, mint én. Bent még két szoba:
itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a
szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! –
Az Egyedüli Jelen. – A tudat? –
Az Id?k Együtt. – Mehetsz! – Mint a víz,
fut s áll a tükröd, Templom utca 10!
86.
Nagymamánál
Tágult lassan, népes?lt a világ.
Hetenkint látogattuk nagymamát,
kés?bb meg valami Twist Olivért
kellett olvasnom neki, amiért
jó uzsonnákat kaptam. Anyuka
varrta a ruháimat, s nagymama
folyton kritizált, rém szigorú volt,
bár sz?kszavú. Egyszer rámfogta, hogy
ki akartam szúrni a két szemét
a nyitott ollóval: én, aki még
moccanni se mertem el?tte! Jaj,
mennyi könny lett bel?le, mennyi baj
a sok kegyetlen tévedés miatt!
Egyik fia, Gábor, védett, de csak
módjával, hogy ne sértse, akit úgy
tisztelt, az anyját… Egyre szomorúbb
lettem közöttük és idegenebb;
s azt hittem, hogy csak az anyám szeret.
AZ ANYA NÉLKÜL NEVELKED? GYERMEKEK NAPJÁt a nevel?i közösségek Nemzetközi Szövetségének magyar tagszervezete, a Nevel?otthonok Magyarországi Egyesülete kezdeményezésére el?ször 1990. május 7-én rendezték meg. Azóta az anyák napja utáni hétf?n rendezik meg. Azokról szól ez a nap, akiknek mivel anya nélkül n?nek fel, hiányzik életükb?l az egyik legfontosabb kötelék és szeretet-forrás, amely csak részben pótolható, de sohasem helyettesíthet?.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkeszt?sé
A szükség nagy. Egyre több gyermek van szerte a világban, akik várják állomásokon, utcákon, tereken, nyirkos, hideg falak között, hogy valaki lehajoljon hozzájuk, és megölelje ?ket.
Térden állva a gyermekek el?tt!
(részlet)
Ki gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik évnek megvan a maga keresztje… Van olyan tanév, mikor a mumpsz, máskor a gripa környékezi meg a nagycsaládot, és biza akkor „elindult a gy?r? vándorútra egyik kézb?l a másikba”, és nehéz megfékezni a járványt. Persze nemcsak járványos betegségek indulhatnak el a gyermekek világában, hanem különféle divatok, hóbortok is, melyeket a feln?tteknek szintén nagyon nehéz megérteni, befolyásolni. Volt egy év, mikor f?leg a fiaink elkezdtek cikizni a tanárokkal, az osztályok szinte versenyeztek, hogy ki tud rálicitálni csínytevésben a másikra. Nekik nagyon jó bulinak t?nt, de egy – egy tanár biza a felmondását fontolgatta. Mi mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az intézet bels? udvarára a gyerekeket és néha szép szóval, máskor meg minden pedagógiai haragomat csatasorba állítva próbáltam a fiaimat nevelgetni, a kedvesség és a jóság útján tovább terelgetni.
Tavasz fele, már az egész pedagógiai eszköztárunk romokban hevert. Magamba roskadva, behívtam az intézet vezet?jét, és megbeszéltük, hogy ha már nincs eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogassuk, akkor próbáljuk meg a lábukat is megmosni. Nagycsütörtökön a szentmisén szépen minden osztályból a legcsintalanabb gyereket kiültettük az els? padba, és az evangélium után úgy papi ruhában, prédikáció helyett letérdeltem szerre mindenik fékezhetetlen kiscsikó elé, és szelíden, ahogyan mesterünkt?l, Jézus Krisztustól tanultam, megmostam a „tanítványaim” lábát.
Döbbenetes élmény volt a zsúfoltságig telt templom el?tt szerre, nyugodtan letérdelni, megmosni, megtörölni, majd megpuszilni a gyermekek lábait… Hihetetlen csend volt a templomban, én nem mondtam semmit, csak céltudatosan végeztem a dolgomat, a kántor úr közben énekelt egy nagyon szép, szomorú éneket.
A történetet én a gyerekeknek szántam, pedagógiai célzattal, de igazából engem is végtelenül megindított a szertartás. Ott és akkor döbbentem rá, hogy Péter lábát mosva, az én lábamat is megmosta a Mester… Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz, Jézus mégis lehajolt és az ? lábát is megmosta.. Aztán belém nyilalt a felismerés: Jézus nemcsak megmosta a fiai lábát, hanem utána meg is halt értük a kereszten! „Vajon én megtudnék halni ezekért a „rosszcsont” gyerekekért?” A lábmosás szertartását befejezve felálltam, és csendesen néztem ?ket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak. Néztem a fiaimat és annyira szépeknek láttam ?ket, mint addig soha sem!
Végtelen csendben folyt le a nagycsütörtöki szertartás, a megfosztott oltár el?tt sokáig némán térdeltünk. A végén, a sekrestyében mindenik „tanítványom” odajött, hozzám bújtak, megöleltek csendesen. Néma percek után az egyik, talán a legcsintalanabb megszólalt: „Csaba testvér, én többet rossz nem leszek!” Én sem, én sem, visszhangozták a többiek a mélyr?l jöv? jó elhatározást. Évek teltek el, ma már feln?tt emberek, elsodorta ?ket a múló id?, de én úgy gondolom, hogy legtöbbjüknek sikerült megtartani a tiszta szívb?l felfakadt ?szinte fogadalmat. Egy biztos, ha találkozunk, akkor ugyanazzal a szeretettel tudjuk egymást átölelni.
Csaba atya (Böjte Csaba ferences szerzetes) levele
Debrecen, 2011. április 19
Forrás:
opusdei.hu
wikipedia.org
jelesnapok oszk.hu
devaigyerekek.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
