Tiszai P Imre : É j s z a k a

*

 

 

Az éjszaka barát. Sötétségével, csendjével, befogadó ölelésével, nyugalmával simít végig a napi tébolyult rohanásban agyonhasznált, neuronok által szétbombázott idegeimen. Megértő mosollyal fésülgeti a kócos gondolatokat, gyomlálja a szokásos ballépésekre ösztönző indulataimat, néha írásra inspirál, olykor meg rádöbbent semmi létemre.

Az éjszaka velem öregedett. Valaha csak egy tizenötös égőt fogyasztó ívbe hajló asztali lámpa világította meg az előttem lévő könyvet ahol barangoltam a világban. Zola-val Párizst jártam, Verne-vel égben és tengerek habjai alatt, Merle maga mellé rántott és rájöttem, hogy a férfiak bizony nem védettek. Moldova az Őrségben kalauzolt, József Attilával együtt szívtam a gyárak kéményéből ömlő füstöt. Radnótival figyeltem a méz aranyló csöppjét, s vele haltam a tarkólövés után. Bennem zsongott Verlaine sanzonja, vagy éppen Charles Baudelaire döglött kutyája szegődött mellém társul. Villon segge súlyát latolgattam, és magamhoz öleltem kövér Margót.

Az éjszaka megváltozott.

21+ nagy képernyő szemrontó világa uralkodik. Rám zúduló információ áradat temet maga alá. Íz nélküli falatok az agynak. Minden és semmi. Láthatatlan bilincs a kézen, beleragadva az egér, láthatatlan lánc a géppel szemben, nyakmerevítő póz, hogy egy betű se maradjon ki a figyelem el-elkószáló teréből. Levelek — megválaszolatlanul, msn egy-egy köszönésre. Semmit mondó mondatok vagy éppen hazugságok. Itt mindenki tökéletes, szép, okos, jó, tálentum — állítja magáról s mert hinni akarunk az őszinteségben hát elfogadjuk, holott tudjuk, hogy a hazugság világa milliárd bit-tel gyilkolja értelmünket s öli meg a még létező lelkünket. A racionalitás harcol az álmokkal, az álszemérem mutat erkölcsöt, közben szabadlábon barangol a pillanatot kihasználó hazug szerelem. Barátságok születnek anélkül, hogy bármit is tudnának egymás valódi életéről.

Szerelmek, nem egyszer szexben végződő unaloműző összeborulások kapnak lángra. Pár nap vagy hét után már egymást utálva megy a gyilkolás — szóban.

Szabadulni kellene.

Vissza a tizenötös égő halvány fényéhez. A csendhez mit csak a könyv lapozásának halk zizzenése tör meg, amikor az írás magába fogad, s velünk játszódik a történet, velünk múlik az idő.

 

Újra emberré kellene válni!

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén