M.Simon Katalin : A kincset érő örökség

Megjelent a Kárpátok kincse című mesekönyvben, Korvin Kiadó – Déva – 2010.

 

 

            Mese, mese, mátka, mondom én nektek, hogy vannak kincseink, amelyeket elődeinktől örököltünk, de ezek a kincsek csak akkor maradnak örökéletűek, ha azokat épségben-szépségben mi is örökségül hagyjuk utódainknak. Gyertek hát velem, és szemetekkel láthatjátok, fületekkel hallhatjátok, hogy amit az imént mondtam, színtiszta valóság.

            Erdély ország közepében, ott, ahol a hegyek termékeny dombokká szelídülnek, egy szélesen kitárulkozó völgy közepében találod, ha arra jársz, Székelyföld anyavárosát, melynek neve Székelyudvarhely. A Nagy-Küküllő, amint a Nagysomlyó hegy felől ereszkedik alá, alig halad át egy pár falun, máris ennek a városnak a határába érkezik. Mielőtt azonban folytatná útját Balázsfalva felé, hogy ott, kisebb testvérével, a Kisküküllővel találkozzon, nagylelkűen ajándékozza mindkét partját ennek a városnak, melynek lakóit bőséges halvacsorával vendégeli meg, ha ők úgy akarják, estéről estére. Meg is érdemlik ezt a különös bánásmódot az udvarhelyiek, mert jóravaló székelyek, akik munkájukkal szépítik városukat, és hűséggel őrzik azt a temérdek kincset, amelyet őseiktől örököltek.

            Ebben a büszke városban született édesanyja és édesapja örömére Berta, az aranyhajú, kékszemű kislány, aki alig töltötte be öt évét, máris kincset érő örökséget bíztak rá.

            A család legkedvesebb kiránduló helye a város szélén elterülő Kerekerdő volt, amely Berta számára számos felfedezésre váró titkot rejtegetett. A fák, bokrok, madarak, borzok, rókák, és nyulak mesebeli világában jól érezte magát, de különösen megkedvelt itt, a Kerekerdőben, egy ágas-bogas öreg gyertyánfát, amely ott állott szerényen a többi fák között. Valahányszor erre jártak, Berta kedvenc fájához szaladt, átkarolta törzsét és érdeklődéssel figyelte azt a csodálatos életet, amely a lombsátor emeletein zajlott: bújócskázó napsugarak, csilingelő falevelek, tornázó mókusok és szorgos madarak, amelyek dolguk végeztével daloltak, daloltak az erdő lakóinak gyönyörűségére.

            Többször megtörtént, hogy egy madár, a Bertával szemben lévő ágra szállt, és különös énekével annyira magára vonta a kislány figyelmét, hogy az a szemét se tudta levenni róla.    

            – Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink! – hangzott lelkesen minden alkalommal a díszes tollú pinty torkából.

            Egyszer, amikor Berta elbűvölten hallgatta a madár énekét, hirtelen nagyot dobbant a szíve, megértette a dal üzenetét:    

            – Értem, értem már! Mindig tudtam, hogy hozzám szól, nekem énekel ez a madár! – gondolta, de nem mert megszólalni, mert attól félt szertefoszlik a varázs. Ekkor a madár elhallgatott, és hagyta, hogy a kislány mélyen átélje a felfedezés örömét. Hanem, amikor újra megszólalt, Berta vele együtt dúdolta a kincset érő dalt: Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink! Aztán együtt énekelték újra és újra, míg Berta is úgy fújta már a nótát, mint új barátja és tanítója, az erdei pinty.

Szülei ámulva hallgatták kislányukat, aki a gyertyánfa árnyékában állt és a madarak csengő hangján énekelt.

            – Gyönyörű ez a dal! Kitől tanultad? – kérdezte meghatódva anyukája.

            – Egy barátomtól, aki itt lakik a fa ágán –, felelte titokzatosan Berta. Szülei mosolyogva hallgatták feleletét.

            – Úgy énekelsz, mint egy erdei pinty, talán még szebben! – dicsérte meg szeretettel apukája is aranytorkú kislányát.

            – Tőle kaptam a hangomat is! – vonta meg vállát huncutkodva Berta.

            Másnap a szülők megkértek egy énektanárt, mondjon véleményt kislányuk tehetségéről.

            – Hát akkor énekeld el a kedvenc dalodat, mutasd meg, mit tudsz! – biztatta a pöttömnyi kislányt a tanár. Ő dalra nyitotta száját és abban a pillanatban erdei madarak trillája töltötte be a szobát, de mindenek közt legszebben zengett az erdei pinty dala: „Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

            – Csodálatos! Kitől örökölted ezt a kincset? Hol tanultál, ki volt a tanítód? – lelkesedett a tanár.           

            – A dalokat a pintytől tanultam a Kerekerdőben, és a hangomat is tőle kaptam ajándékba. Ezek az én kincseim – felelte magabiztosan a kislány.

            – A pintytől? És még mit tanultál tőle? – érdeklődött a tanár, aki azt hitte, Berta mesét mond.

            – Arra tanított a pinty, hogy, amit tőle kaptam, csak úgy válik örömömre, ha másoknak is adok belőle. A tanár megértette és méltatta Berta sokatmondó feleletét:    

            – Látom, nem csak a hangod válik becsületedre, hanem az eszed is! – mondta szeretettel. Jó tanítóid neked az erdei madarak, hallgass rájuk, és amit tőlük tanulsz, ne feledd átadni szívvel, lélekkel másoknak is!

            Berta megfogadta a jó tanácsot. A kincset, melyet az erdei pinty rábízott nem fecsérelte el, hanem napról-napra gyarapította. Tavasszal hallgatta a csermely csobogását, forró nyári délben a rét muzsikáját, ősszel a szél zúgását kopár mezők fölött, majd a téli csendet kertjük fái között. Mindezt a sok szépet dalaiba szőtte, és nemsokára tarsolyában, olvasókönyve mellett, ezt a kincset is az iskolába vitte.

            Az első iskolai ünnepély napján Berta megszeppenve állt a színpadon. Erdei tanítójára gondolt és némán fohászkodott: segíts, kedves barátom, hogy méltó lehessek a tőled kapott ajándékhoz! Most itt az alkalom, hogy másoknak is adhassak belőle! És akkor csodák csodájára, egy erdei pinty repült át a székelyudvarhelyi közönség feje fölött a színpad felé, rászállt a székelyruhában tündöklő kislány vállára, és abban a pillanatban felcsendült a dal, közös daluk, mely betöltötte a közönség szívét, lelkét: „Pink-pink-pink, én vagyok a dalos pinty, hangom, dalom drága kincs, fújjad velem, s a tiéd lesz, pink-pink-pink!

            – Lám, lám, ma is történnek csodák! – mondták előadás után hazafelé menet az emberek, miközben érezték, hogy azon a napon értékes kincsekkel gazdagodtak.

            Berta azóta is két kézzel szórja kincseit az udvarhelyi emberek ölébe, akik azt épségben-szépségben hátra hagyják az utánuk jövő nemzedéknek. Nem feledkezik meg hűséges barátjáról, és tanítómesteréről, az erdei pintyről se. Valahányszor a Kerekerdőbe kirándul, meglátogatja őt, és együtt fújják a nótát, hogy zeng belé az erdő.

 

 

 

 

Fotó:  Székelyruhás óvodások  – M.Simon Katalin

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.04. @ 11:35 :: M.Simon Katalin
Szerző M.Simon Katalin 248 Írás
Alázattal adózom a z írás hatalmának. Számomra az írás nem csak önkifejezés, hanem maga az élet. Szeretem a ritmust, a dallamot, szeretem az életet. M. Simon Katalin