dr Bige Szabolcs- : Bonyodalmak a nevem körül

Amikor három éves lettem beköltöztünk Nagyváradra, s ott ért a határrevízió. Romániához csatolták a várost. *

 

 

 

„Hogy hívnak?” Gyakran teszik fel ezt az egyszerű kérdést, és megválaszolni is egyszerű, ha valakinek Jancsi, vagy Juliska a neve. Az én esetemben azonban korántsem ilyen egyszerű. Elmesélem, hogy miért.

      Azzal kezdődött, hogy édesapám elhatározása alapján, dicső őseinkre való tekintettel, a szent keresztségben három nevet kaptam: Szabolcs Csaba Gyula. Ez mind Derecskén történt, de amikor három éves lettem, beköltöztünk Nagyváradra, s ott ért a határrevízió. Romániához csatolták a várost.

      Akik ott születtek, azokat automatikusan román állampolgárnak nyilvánítottak. De nem így engem, hiszen én Derecskén láttam meg a napvilágot, és maradtam magyar állampolgár. Semmi bajom ezzel nem volt, éltem gyermekéveimet, ahogy a többi kortársam. Csakhogy tizennégy évesen nem kaptam román személyazonossági igazolványt (buletint), csak egy ideiglenes kis fényképes kartont. Ezzel sem volt semmi bajom, s le is érettségiztem megfelelő eredménnyel.

       Ekkor a családdal egyetértésben elhatároztam, hogy felvételizem az egyetemre. A jelentkezéskor derült ki, hogy csak román állampolgár nyerhet felvételit az ország egyetemeire. Közben már javában készültem, tanultam, s így a tankönyvvel a kezemben mentem a hivatalokba, szerezzek engedélyt a felvételire.

      Megyek be a Városházán egy hivatali szobába, ahol az ilyen ügyeket intézik. Hárman ültek ott az íróasztalok mögött — egy szőke fiatal hölgy szemből, egy szigorú arcú úr jobbról, és egy szemüveges idősebb úr fekete klott karmantyúval a zakója ujján hátrébb az ablak előtt.

      „Mit akarol?” — kérdezte a szigorú úr.

      Mondom, hogy mennék felvételizni az egyetemre, de nincs személyazonosságim.

      „Miért nincs?” — érdeklődik tovább.

      Erre fel, kezdem magyarázni, hogy mi velem a helyzet.

      „Miket beszélesz?” — röffent rám hirtelen.

      „Itt rekedtem 45-ben!” — vágtam ki a rezet.

      A szigorú úr ettől még szigorúbb lett, még a szemöldökét is összehúzta, a szőke hölgy meg elvihogta magát, az idős szemüveges bácsi pedig intett, menjek oda hozzá. Leültetett maga előtt, s szépen elmagyarázta, mit tegyek. Íratott velem egy formás kérvényt, át is nézte, jól van-e minden, s mondotta, vigyem fel a harmadik emeletre, a jegyzőhöz, hogy láttamozza.

      Mentem is tüstént, s milyen jó, hogy elhoztam magammal a könyvemet. Két órát álltam a jegyző előszobájában, várva, hogy fogadjon. Három tételt sikerült is ez alatt az idő alatt átvennem, ami tiszta nyereség volt számomra. Végre csak bekerültem a jegyzői irodába, de itt is kellett egy verset várakoznom, ami már nem is számított a két órához képest.

      Ahogy az elegáns szürke öltönyben pompázó elöljáró elé kerültem, késlekedés nélkül át is nyújtottam neki a kérvényt aláírási láttamozás végett. Kegyesen átolvasta, s vissza is adta.

      „Előbb ön írja alá!” — szólott, s nekem végtelenül meglepő volt, hogy nem tegezett, mint a földszinti szigorú úr, hanem előkelően önt mondott.

      Aláírtam alul, ahol mutatta, s utána ő is aláírta fönt a jobb sarokba, és egy nagy kerekpecsétet is tett rá. Aztán mondta, vigyem vissza oda, abba az irodába, ahonnan felküldtek.

      Lent a szigorú szemöldökúr vett kezelésbe. Alaposan szemügyre vette a láttamozó aláírással ellátott kérvényemet, elővett egy nagy könyvet, tele díszes lapokkal, teleírva nevekkel, és kikereste a soron következő üres lapot, s kezdte oda beírni a nevemet. A családnevem került az első helyre, s a szigorú úr kezdte mondani:

      „A neved Szabolcsiu…”

      Mondom neki, az nem jó, mert az egy falu neve románul, Várad mellett, én pedig egy fiúgyermek vagyok, nem falu! Erre csúnyán rám nézett, s a szőke hölgy újra elvihogta magát, a szemüveges, karmantyús bácsi pedig megcsóválta a fejét.

      „Hogy írni?” — enyhült meg kissé a szigorú úr.

      „Sz- a- b- o- l- cs” — betűztem neki.

      Leírta, s én folytattam: „Cs –a- b- a”.

      „Kész van?” — kérdezte.

      „Még van egy” — válaszoltam. — „Gy- u – l- a”.

      Nagyot sóhajtott, s leírta azt is. Majd a szüleim nevei következtek, s a születési dátumok, meg egyebek. Ezt követően elővett egy másik, kisebb könyvet. Ebben kék lapok sorjáztak. A nagykönyvből ide másolt át mindent, aláírta, lepecsételte és átadta nekem.

      „Menj rendőrség, csinál buletin.”

      Megköszöntem illendően, s igyekeztem a rendőrségre, a miliciára. Itt elvették a születési anyakönyvi kivonatot, és mondták, tíz nap múlva mehetek a személyi igazolványomért. Így tettem.

      Eljött rövidesen az egyetemi felvételi ideje, s én most már megfelelő iratokkal és kellő tudással felszerelkezve meg is jelentem annak rendje, s módja szerint a titkárságon. Egy nagy, tágas szoba léptem be, ahol már sok jelentkező zsibongott. Egy elegáns, jó megjelenésű középkorú hölgy jött be a szomszéd szobából, s erre mindenki elhallgatott. Kimért, halk hangja tisztelet keltett mindenkiben. Intésére rendre az íróasztalokhoz járultunk, átadtuk az iratainkat, az adatokat bevezették a jelentkezői naplóba és mehettünk tovább dolgunkra.

      Mikor rám került a sor, a titkárnő, látva a nevemet, azt mondta, igen hosszú, nem fér be a rubrikába. Én csak néztem értetlenül, most mit tegyek?

      „Hagyjuk el a felét” — javasolta az írnok.

      „Hogy, hogy?” — értetlenkedtem.

      „A családi név után csak ez első keresztnevet írom be. Jó?”

      Rábólintottam, hogy legyen, ha már ettől függ a jelentkezésem. Szép kalligrafikus betűkkel bevezette a nevem a könyvbe, még farkincát is kanyarított a B betűhöz, s szemnek tetszően kanyarította az S betűt is.

      Hogy ez is megvolt, nem maradt más hátra, mint nekiveselkedni a vizsgáknak. Vettem az akadályt, szerintem derekasan, s ahogy vége lett, mentem megnézni az eredményt, amit a hirdetőtáblára kiragasztott névsor tartalmazott. Örömmel láttam a nevemet sikerrel vizsgázottak között. A baj csupán az volt, hogy Izabela (így egy „l” betűvel) volt a keresztnevem helyén. Hamar bekopogtattam a titkárság ajtaján, tisztázzuk ezt a dolgot, mert ha már megúsztam a román nevű falut, nem szerettem volna, ha most meg leányt csinálnak belőlem.   Egyenesen a szép, elegáns hölgyhöz fordultam a panaszommal. Elkérte a könyvet a jelentkezők neveivel, amiben láthatta, a helyes beírást.

      „A gépírónő elnézte az S betűt, s I-nek olvasta” — magyarázkodott a végén, de én nem bántam már semmit, csak örvendeztem, hogy immár egyetemista lettem.

      Nem is volt többet baj a nevemmel, kivéve a katonai szolgálat idejét, amikor az őrmesternek minden névsorolvasáskor izzadtság csorgott le a homlokán, amikor kezdte betűzni, hogy azt mondja: „Bídzse, Szábolksz, Kszábá, Gjúlá”

      Nem haragudott meg rám ezért, s még fel is keresett, miután leszerelt, mikor átutazóban volt a falun, ahol orvosként dolgoztam, s nevetve emlegette, milyen viccesnek találta a nevemet. Kért, tanítsam meg most már neki rendesen, hogy mi magyarok, miként mondjuk.

      „Így: Szabolcs, Csaba, Gyula!”

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.09. @ 11:59 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.