Urbánszki László : A rabló

“A kamaszgyerek egyre többször bókolt, de azonnal föl is ébredt. – Ha túl sokáig várok – gondolta magában -, leválthatja valamelyik idősebb férfi, aki nem fog elaludni. Cselekedni kellene, míg nem késő!
Kését markolva, lapult, várva a lehetőséget.”
“Azóta eltelt pár év, és egyedül élek. Amiből lehet. Nem túl fényesen, de még nem haltam éhen. Igaz néha egész kevés hiányzott. *

 

 

 

 

Kis tisztás az úttól nem messze. Szélén termetes fák és bokrok, közepén nagy, tiszta tér. A hunyorgó parazsú, kis tűz körül élettelen rongycsomóként hevertek az alvók. Ugyancsak fáradtak lehettek, mert alig moccant valaki. Az erdő már pihenőre tért.  A biztonságot sugalló, halk lombsusogás szunyókálásra csábította az őrt is, aki nagyokat bókolt. Vásárba igyekvő csapat lehet. Három felnőtt férfi, egy kamaszfiú és egy asszony. Közelükben masszív, gondosan megépített szekér, hátuljánál kikötött lovak. Lószerszámot vagy csizmákat vihettek, messzire áradt a friss bőr szaga. Szanaszét régi tábortüzek hamuja. Ezen a helyen gyakran éjszakáztak az úton járók, mert kényelmes napi járásra feküdt két város között. Éppen ezért őrködtek gondosan, hisz ismert pihenő lévén, az útonállók is könnyen rájuk törhettek. A vásározókat megéri kirabolni. Mindig van náluk pénz vagy eladható áru, és sokáig nem hiányoznak senkinek. Nem is szerettek egyedül utazni, inkább összevárták egymást, karavánban jártak. Ez a csapat talán abban bízott, hogy elegen vannak, vagy az utolsó pillanatig dolgoztak az árun, ki tudja.

A bokrok takarásában kuporgó árnyat nem igazán érdekelte. A lényeg az, hogy most itt heverésznek védtelenül előtte. Kitárulkozva, mint valami kikapós asszonyság, aki hódolóra vár. Micsoda fogás! Ha a kiszemelt zsákmányra gondolt, elöntötte a gyönyör. Isteni fogás, nem szabad elbaltázni valami apró hibával. Időtöltésként azon gondolkodott, miért nincs itt egy fogadó. Finom ételek, puha ágy, biztosan sokan megállnának pihenni. Ha telik rá, az utazók szeretik a kényelmet. Idővel akár ő is összehozhatná. Elhessentve ábrándjait figyelte az őrt. Gyakran, olyan két óránként váltották egymást. Először egy idősebb férfi strázsált, most a kamaszgyerek volt soron. Sovány, de gyors mozgású. Még meggyűlhet vele a baja, ha nem vigyáz. Vastag karó hevert a keze ügyében, kellemetlen lenne, ha ellene használná. Ezért is várt idáig.

A fiú hunyorogva bámulta a tüzet, fáradtnak érezte magát az egész napi talpalástól.

— Ha legalább a szekérre felülhetnék, de nehogy mán — gondolta magában —, hisz akkor kevesebb áru férne föl.  Milyen gúnyosan tudja mondani a gazda: Isten azért adott neked lábat, hogy használd! A vacsora sem volt annyi, hogy megfeküdje a gyomromat. Kutyába se veszik az effajta mesterek az inast.

Az árny egészen lassan, a szekér takarásában maradva osont közelebb, kezével tapogatva maga előtt a talajt. Ha gallyat talált, félretette. A kerék küllőin át látta az őrt. Amikor az felemelte a fejét, megdermedt, bízva abban, hogy a tűz kis fényétől elvakítva nem figyel fel rá. Az asszony a kocsiban vackolt el, halk szuszogás jelezte, hogy ő is alszik. A ponyvát belülről kötözték le, de amire vágyott, az nem a szekér belsejében volt. A lovak nem foglalkoztak a csendesen mozgó alakkal, ők is elfáradtak az egész napos húzásban. A kamaszgyerek egyre többször bókolt, de azonnal föl is ébredt. — Ha túl sokáig várok — gondolta magában —, leválthatja valamelyik idősebb férfi, aki nem fog elaludni. Cselekedni kellene, míg nem késő!

Kését markolva, lapult, várva a lehetőséget.

Apa esténként mindig elmesélte, mi is történt vele napközben. Erős, mély hangja betöltötte a konyhát, és hatalmasakat kacagott, ha mulatságos részhez ért. A szeme körül a sok nevetéstől apró, erős ráncok lettek. Mutatta, hogy jó kedélyű, elégedett ember. Anya ilyenkor nem ült mellettünk, általában a fazekak között ügyködött, kavargatta, kóstolgatta az ételt. Mivel legtöbbször túl korán ültünk az asztalhoz, szinte sürgette az ételt, főne már meg, hogy megetethesse a sok éhes férfinépet. Ha túl meleg volt, szélesre tártuk az ajtót, hadd jöjjön be a frissítő, hűs levegő.

De ez nagyon régi emlékem, talán hatéves lehettem az utolsó szép estémen.

A temetésre rossz gondolni, mégis erőszakkal betolakszik a gondolataim közé. Nyomorúságos, didergős idő volt, emlékszem jól átfáztam, pedig akkor még jó ruhában állhattam ott. Sokan jöttek elbúcsúzni, szerették őket a faluban. Állítólag véletlen tűz támadt, mindannyian megfulladtak a füsttől. János bá’, a nagybátyám örökölt mindent. Engem is. Suttogták a faluban, hogy jól jött nekik ez a véletlen, mert a saját ipara akkorra már nagyon halódott. Erre az időre nem szívesen emlékszem, jobb lenne teljesen elfelejteni. Kiszorultam a műhelybe aludni, a ruháimat elvették. Kár lenne elpiszkolni őket a munkában, mondták. Ha ételből nem is, munkából sokat kaptam. Hajnaltól késő estig, nap-nap után. Vasárnap elmehettem a misére, akkorra visszaadták a régi ruháimat. Nem örültem neki túlzottan, hisz kezem-lábam kilógott, úgy megnőttem. Mise után kiküldtek a műhelybe, hisz mindig sok volt a munka. Nekem. Ott kaptam valamilyen ennivalót is, mert nem engedtek ám az asztalukhoz. Büdös vagyok a sok bőrtől, mondták, meg egy ilyen lusta gyereknek amúgy sem jár rendes étel. Azt ki kell érdemelni! Ha nem ver annyit a bácsi, mégsem jöttem volna el. Egy vastag, erős derékszíjjal szeretett ütni. Jókora rézcsat volt rajta, bárhol talált el, nagyon fájt. A fejemet nem bántotta, mert az megláthatják a falubeliek, de a ruha alatt tele voltam sebekkel. Az egyik éjszaka csendesen eljöttem.

Azóta eltelt pár év, és egyedül élek. Amiből lehet. Nem túl fényesen, de még nem haltam éhen. Igaz néha egész kevés hiányzott hozzá. Olykor, ha a nagy szerencsém van, felfogadnak kisebb munkákra. Persze fizetség nélkül, csak kosztért-szállásért. Egy serdülő fiú nem sok dologra használható, a mindig kevés ennivalótól is túl sovány vagyok, nem nézik ki belőlem az erőt.

Amikor befejezték a vacsorát, a ritkás darócba tekert füstölt sonkát kiakasztották a szekér oldalára, hadd szellőzzön. Napok óta nem ettem rendesen, leskelődés közben ez a mámorító illat majd megőrjített. Nem bírtam tovább a várakozást, rossz kis késemmel elvágtam a tartózsinegét, és a húst magamhoz ölelve berohantam a sötétbe.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.09.12. @ 13:32 :: Urbánszki László

Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.