Bonifert Ádám : Visszaidézés

Nyomtatás

Önmagamból nyúlok feléd,

lélekujjal megragadlak,

s mit tagadjam, felkavarnak

hozzád kapcsolt életmesék,

tovább nyújtom fénykezemet,

s ott vagy nekem, árnyalt alak,

ahogy egykor formáltalak,

mint semmit a képzeletek.

Önmagamban teremtettem

azt, aminek ma is látlak,

adtam neked fényes szárnyat,

hogy elszállhass feledetten,

ha mellőlem leír a sors,

s szerelmi erőnk elfolyik –

visszajárva most akkorig,

nincsen visszhang, ha hozzám szólsz.

Ami voltál, széjjelesett,

összerakni nem érdemes,

mégis emlékként érdekes

múltjainkból egy-egy szelet,

s ha beborít régi zsoltár

keserédes pillanata,

már nincs íze, sem illata

annak, ami egykor voltál.