kisslaki : Messze van még Ofira

Avinak ajánlom; – talán találkoztunk arrafelé? *

HOSSZÚ AZ ÚT OFIRÁIG

 

Az országútról balra fordult az öreg busz, majd asztmásan behörgött a tengerpartra, s nagy szusszantással megállt a pihenő előtt.

A sofőr kiszállt — előtte kipányvázta kézifékkel —, de csak úgy lazán, hogy az előtte lévő fáradt olajfoltot nyalogathassa a szegény öreg masina, mielőtt még szunyókálna egy verset. Egyik utast megkérdeztem, hogy lehet-e itt sört inni? — Mért ne? — válaszolta. Erre leugrottam, hiszen Ofira még messze van ide. Vagy négyszáz kilométer még. Errefelé évszázadokig török világ volt itt. Aztán a Hatnapos háborúig Egyiptomhoz tartozott a vidék, majd izraeli fennhatóság alá került. A vándorló törzsek ezt nem tudták. A kecskéik sem, s a tevék is köptek az egészre. Gondolták, hogy még mindig a szultán alattvalói, ahol örök nyugalom tesped apáik földjén, ahová a körzeti defterdárt még 1915-ben az utolsó előtti szultán, V. Mohamed alatt szerencsésen agyonverték és nyom nélkül elföldelték. Hogy azóta milyen egyenruhák jártak erre, ez sem érdekelte őket különösképp. Ins´Allah.

A zöldre pingált italmérő bódé facsomós lábát vízbe lógatva pihent a pálmafák árnyékában. A Vörös-tenger felett az ég azúrkékje csillogott a víz színén, ahogy visszatükröződött a kopár rozsdabarna hegyek koszorújában. Micsoda giccs, gondolta szinte szégyenlősen az Úr, erre a tájképre fogják mondani, hogy ilyen nincs is, csak a hibbant, részeg festők, írók, és Kodak képek képzeletében. De most szép volt a csend. Akkaba felől sem küldött aranyhomokot a szél. Esőfelhőt csak a beduintörzs matuzsálem korú öregje látott állítólag, tíz éve Ber Shevában a megszokott csütörtöki tevevásáron egy képeskönyvben. Azt is csak azért, mert az unokájának vette, de nem barmicvára, sem a bérmálásra, hanem annak örömére, hogy feltételesen kiengedik a fiút, és szabadlábon védekezhet tevelopás miatt.

A hatalmas fehér kifeszített vászonernyő árnyékot adott, a boltos meg jó hideg sört a jégről. A harmadik hideg Goldstart vettem, mert még csak 30 kilométert jöttünk Elathtól, és Ofiráig még messzi az út. Éppen ezért szomjasan döntöttem a sört magamba, mikor villámvarázsként Lóthnévá dermedtem. Ez nem igaz! Rémálmot láthatott ez az elmebeteg busz! Egyszerűen felhördült, és mint ámokfutó megvadult teve, pillanatok alatt elporzott a nagy országút felé.

NÉLKÜLEM! Az utasnak alapjában véve igaza volt. Tényleg lehet itt sört inni. Lám, most is még a kezembe szorongatom az üveget. Majd megszakadt a szívem. Bizonyára most a kacér útlevelem ölelgeti a kétszáz dolláromat az ülésen a bőrzsákomban, kenyér, kés és egy kóser kolbász társaságában. A dagadt testű literes vizes kulacsom meg hátát Horatius kötetnek vetve szuszog szilvapálinkával teli hasával. És én? Pár dollár apró a zsebemben, és kétdecis laposüveg konyak az oldaltáskámban végveszélyre. Hát most az van.

A telepen két csendőr sakkozott az irodában. Elmondtam, hogy mi történt velem. Sajnálkoztak. Különösen a bajszos, mert a futóját is levette a rablóképű főnöke. Mélyen meggyászolta a bábut, de azért átszólt rádióvevőn a Sharm el Sheikh-i laktanyába, hogyha este megjön az Eilath-i busz, vegyék magukhoz a bőrszatyrot. Persze ha ott lesz még.

— És én hogy juthatok el oda? — de rögtön rájöttem, hogy hülyeséget kérdeztem. Persze, hogy Allah nagy, eddig is tudomásom volt róla.

A telepről egy órai gyaloglás után kiértem az országútra. Reméltem, hogy csak jön valami jármű, ami elvinne a szatyrom után. Nem jött. Órák múltával sem. Én meg csak bandukoltam, de vigyázatból a hőség miatt konyakkal bekentem mindkét fülcimpámat, homlokomat, mivel az alkohol párolgása hűti a testet. Mielőtt a palack tetejét visszacsavartam volna, azért meghúztam, hogy a belső hőmérsékletet kompenzáljam a külsővel.

Úgy döntöttem, hogy még egy órányit próbálkozom, s ha akkor sem jön semmi, akkor északnyugatnak fordulok háttal a tengernek a hegyek közé. Térképem szerint vagy 10-15 kilométerre van egy arab falucska néhány házzal, ott majd megalszom reggelig Még végig sem gondoltam, mikor messziről már láttam, hogy felém duruzsol egy dzsip. Éppen integetni akartam, de ahogy közeledett, láttam, hogy katonai járőr volt, ezeknek aztán felesleges jelezni, úgysem vehetnek fel senkit. Tévedtem. A jármű mellém állt és egy fiatal őrmester maga mögé mutatott a két katona közé.

— Meajin? — kérdezte.

— Bati min´ungaria — Magyarországról jöttem. — Nem is hazudtam neki, mert pár éve tényleg eljöttem otthonról, de abban az időben Izraelben még nem csókoltak volna meg az örömtől orosz módra, ha tévedésből németnek hisznek. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, és most éppen hátat szándékoztam fordítani a tengernek, és a hegyi falucskában akartam éjszakázni.

— De nagy barom vagy — válaszolta magyarul, de a barom helyett a gyakrabb, használatosabb férfi nemi szerv vulgáris idiómáját használta rám vonatkoztatva. — Reggelig szomjan dögöltél volna. Az a falu nem létezik. — Nem kérdeztem, hogy honnan tudja. Mikor megdicsértem szép magyar beszédét, mondta, hogy Jaakovnak hívják, s ő már 1950-ben itt született, de odahaza és a környezetükben leginkább a magyar szó járja. Édesapja alig tud héberül, írni meg már képtelen megtanulni. Jaakov járőrtársai jót röhögtek, mikor elmesélte nekik a rám nézve majdnem tragédiába forduló történetemet. Megkínáltak jó szívvel, itallal, étellel s nagyon kétségesnek tartották, hogy viszontlátjuk egymást a bőrzsákommal, mint az elválasztott szerelmesek. Az is lehet, hogy már rég leszálltak vele útközben. Vagy véletlenül az őrszobán is elkallódhat.

Sharm el Sheikh közelében az új településen még csak néhány épület állt. Pár tucat faház, felvonulási épületekkel. Igaz nem sokat lehetett látni a sötétben, mert már későre járt. A csendőrség előtt megköszöntem az emberségüket. Remegő térddel lépegettem a lépcsőn. Egy arab egyenruhás úr, ahogy meglátott elvigyorodott.

— Csomagjáért jött mister? — kérdezte kedélyesen. Szerencséd, hogy misternek szólítottál gondoltam, és dobogó szívvel mentem vele az irodába.

Az asztalon ott ült riadtan anyátlan, csak magában hüppögve a drága bőrszatyor. Hallani véltem, ahogy felvinnyogott örömében mikor meglátott. Mikor közel léptem hozzá, hogy felkérésükre megnézzem a tartalmát, lopva megnyalta a kezem. Hiánytalanul megvolt minden, csak a pálinka párolgott el a hűvös raktárban. Hálásan Allah áldását kértem rájuk, de azért öt dollárral megtoldottam.

Kinn azonnal egy örömházba mentem a kulacsomat megtölteni. Karmeli bort kaptam. Lementem a tengerpartra. Vagy húsz méterre a vízben hajóroncs aludta örök álmát, tőle aztán nyugodtan locsoghattak a hullámok a parti sziklákkal. Ott már három kóbor kutya szunyókált.

Bizonyára valami álombeli csontmezőn guberálnak az igazi, csak a kutyalegendákból hallott velős lábszár után. Közelükben becsavartam magam a pokrócomba és magam mellé a homokba szúrtam a késemet. Meghúztam még a karmelit, jóccakát kívántam a kutyáknak. A legszélső, egy csonka vén eb, fektében megemelte felém épp bal lábát s barátságosan hunyorított. Ásított, csámcsogott egyet és mind a nyolcszázötven bolhájával visszamenekült Morpheusz karjai közé, nehogy már nélküle találják meg azt az örökké keresett lábszárcsontot…

 

 

Folytatása is lesz.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de