Elfáradtam. Kikapcsolás előtt érdekes dolgot vélek látni. Vélem? Igen, mert ilyen nincs. Kis zörej kíséri, kopogtatás a képernyőn. Egy kéz árnyéka. Játszik velem a képzelet? Nézem, hallgatom. Lassan kirajzolódik egy arc, csak olyan kontúrozott vonalak. Nő, férfi lehet? Találgatok. Olyan nemnélküli, értelmes tekintet, de a szemében több, mint érdekes, amit látok. Némely szemből olvasni lehet. Persze félre is lehet érteni az olvasottakat. Velem többnyire ez történik.
Most azonban más a helyzet. Mélységek nyílnak a tekintetében, sorsok tárulnak elém. Emberi életek, régiek. Ókori nagy szerelmek, olyan „olvastam róla” történetek. Azt mondják, nem jól tudom, rosszul írták, nem múltak el, ma is ott él bennük az érzés…
Érzés? Múló dolog, jól tudom, hiszen én is megéltem.
Egy szempillantás, más fényben vonulnak elém régen élt emlékek, nagynak hitt érzelmek. Kezem játszik a billentyűkön, nézem a szemét. Mosolyog.
— Gyere velem! — int a kezével olyan pajkos mozdulattal. Erről felismerem.
— Ugyan már! — mondom.
— Én jól látlak téged, kérlek nézz meg, rossz helyen kopogtattál! Jártam már veled régen. Idegen, számomra járhatatlan utakra vittél. Nem gondolod, hogy most újra elcsábíthatsz? — figyelmeztettem.
— Dehogynem! — mondta, s valami édes zenét hallottam.
Egy percre elringatta a szívemet, aztán emlékeket idézett, hallgattam. Ezek feledhetők, de valami más, valami új is volt ebben, ami megfogott, itt tartott. Elgondolkodtam, de nem, ez nem lehet!
— Annyi tévedés után, a magam korában, miért hinnék a csodákban? — kérdeztem.
— Figyeld a zenét! — kérte.
— Tudom, hogy szereted a gitár hangját. Olyan húrok vannak rajta, mint a szíveden, s én csak pengetem — mosolyogva nézett.
— Kopott már régen az én szívem, hidd el, értelmetlen a próbálkozás — feleltem.
— Van ott még egy húr, ha jól látom, azon játszanék neked valami szépet, valakiről, akinek a szíve… Engedd, kérlek! — hízelgett.
— Igen, van, az az egy húr, ha tudnád hogy vigyáztam rá eddig — próbálkozom.
— Tudom! Nem is zavartalak sokáig, de most rám bíztak egy üzenetet, figyeld! A zenémben van elrejtve, csak neked! — s játszani kezdett egy soha nem hallott dallamot.
Nem is zene volt, képpé változott, ott előttem rajzolt meg mindent, amiről eddig csak álmodni mertem.
Néha több időt töltök a számítógép előtt, mint kellene. Keresem azt a képet, azt a kedves üzenetet.
Kezem a szívem elé emelem, úgy védekezésképpen. Aztán határozott mozdulattal kikapcsolom a gépet.
Mi volt ez? Varázslat? Ugyan, dehogy! Igaz mese, felnőtteknek…
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. október 3., szombat, 10:06
Legutóbbi módosítás: 2009.09.19. @ 07:39 :: Sonkoly Éva